A Lehman Brothers 2008-as csődje hatalmas lavinát indított el a tőkepiacokon, ami messze nem csak egy tőkepiaci esést és korrekciót hozott, hanem egy rég nem látott (1929-1933!) gazdasági válságot is. A piac lehetséges trendfordulójának akkor is megvoltak a jelei (2007-től), amit a piaci eufória és a konszenzusos hit és optimizmus eltakart, így a Lehman csődje lett az a tű, ami a piaci lufit kipukkasztotta. Ma már ezt világosan látjuk.
Ma bizakodóak vagyunk, hogy a világgazdaság fundamentumai erősebbek, a bankrendszerek jóval tőkegazdagabbak és válságállóbbak, a felügyeleti szervek jóval szorosabb kontrollt gyakorolnak, nem épültek fel olyan befektetési piramisok, amelyek bedőlése a tovagyűrűző hatásokkal együtt megingatná a rendszert, a globális gazdaságot.
Ezzel szemben az elmúlt években kereskedelmi vita robbant ki, szűkül a globális kereskedelem, lassuló pályán van a kínai növekedés, a szabályozási környezet mélyre ható változásai miatt komoly nehézségekkel küzd az autóipar világszerte, a globális felmelegedés és a szélsőséges időjárás gazdaságra gyakorolt hatásai teljesen figyelmen kívül esnek, a nagyobb jegybankok a kisebb növekedési visszaesésekre megújított mennyiségi lazítási programokkal válaszolnak. Közben zajlik a Brexit, a német gazdaság növekedése nem csak hogy lelassult, hanem hamarosan recesszióba is fordulhat, a francia gazdaság stagnál, a reformok megrekedtek, Olaszország olyan adósságot görget maga előtt érdemi gazdasági növekedés nélkül, ami probléma megoldására még csak ötletük sincs a döntéshozóknak. Eközben az ECB már -0,5%-on tartja a kamatokat, Japán a laza monetáris politika ellenére recesszióba süllyedt. És még lehetne ezeket a példákat sorolni. Mindez nem elég. A likviditásbőségre alapozott eufórikus vételi mánia beszippantja a legkisebb, naiv befektetőket is. Minden jel, logikus érvelés alulmarad a vétellel szemben. A vagyonkezelők portfolióiban a készpénz aránya történelmi minimumon van globálisan, a sztár-részvények és egyes piacok árfolyamemelkedési görbéje parabolikus pályára váltott.
|
| Barlai Róbert tőkepiaci szakértő |
Ebben a környezetben rázza meg Ázsiát a COVID-19 vírus elszabadulása. Jelenleg közel 1 milliárd ember él komoly korlátozások között – beleértve a szabad mozgásuk erős korlátozását is -, és a szemünk láttára áll feje tetejére a megszokott világ, a fogyasztói szokások. 1 hétnyi esés után mégis új csúcsra mennek az Ázsián kívüli tőzsdék. A mánia tovább fokozódik, úgy, hogy sorra érkeznek az elemzések a kínai növekedés 1-2 negyedéves összeomlásáról és annak világgazdasági hatásairól, a globális ellátási rendszert érintő kérdésekről.
És akkor váratlanul berobban a vírus Olaszországban (pont abban az európai uniós tagállamban, ahol a leggyengébbek a gazdasági, társadalmi, politikai fundamentumok), ami olyan áresést vált ki a világ tőzsdéin, amit már rég láttunk. A helyzet furcsaságát jól mutatja, hogy az USA részvénypiacai nagyobbat esnek, mint az Olaszországon kívüli európai tőzsdék. Mindeközben az euró is erősödni tud a dollárhoz képest az olaszországi tömeges megbetegedések híre után.
Meggyőződésem, hogy a vírus elterjedése csak a tű a 2019-2020-ban felépült tőzsdei lufi kipukkanásához. A vírus terjedése komoly probléma, de bízom benne, hogy hamar megfékezhető lesz.
Nem gondolom ugyanakkor, hogy a jelentős volatilitás mellett kialakuló új „medve piac” is ilyen gyorsan fog eltűnni. Az eddigi információk alapján még csak azt várom, hogy a kijózanodás egészségesebb értékelési szinteket hoz a világban. Korrekciót, ami a piacok és a világgazdaság ciklikusságának normális része. De ez akár egy hosszabb, elnyúló folyamat is lehet.
Hogyan érinti ez az MNB-t, a monetáris politikát és minket, magyar embereket?
Azért ecseteltem ilyen hosszasan az elmúlt évek alacsony volatilitású, szemellenzős bika piacát, mert alapvetően ez a piaci környezet engedte meg az MNB-nek, hogy egy viszonylag stabil, de gyengülő deviza mellett nullára vigye a kamatszintet Magyarországon. Matolcsy György, illetve csapata jegybanki és monetáris politikai felfogása olyan, az előző időszakokhoz képest kreatív, merész módon nyúlt a monetáris politikához, ahogy korábban még senki. Sikert sikerre halmoztak, aminek talán csúcspontja volt a deviza hitelek eltüntetése a magyar lakosság életéből és a gazdaságból. Olyan dinamikusan gondolkodnak a monetáris politikáról sok paraméterre bontva azt, ahogy azt még a nagy jegybankok sem merték megtenni. Olyan bátran léptek fel a piac különböző szegmenseiben, ahogy talán még senki.
A kettős kamatrendszer (lakosság vs. intézmények) összeállt és működött, működik. Miért? Mert a piacokon uralkodó világbéke ezt lehetővé tette. Ez nagyon nagy dolog, számtalan történelmi eredményt tettek zsebre az elmúlt években a jegybankban.
De - és most jön az a bizonyos de! Felismerik-e majd időben, hogy eddig és ne tovább? Felismeri-e a rendszer és az intézmény mögött álló csapat azt a pontot, ahol jelentős váltásra és változtatásokra van/lesz szükség?
2016-tól felépült egy 3 százalékos majd azt meghaladó inflációs szint. A monetáris politika azonban a lakossági papírokon kívül (tudatosan) nem reagált érdemben. Fontosabbá vált a hazai vállalati szereplők támogatása érdekében fenntartott alacsony kamatszint, a növekedés ösztönzése, a GDP felzárkóztatása a nyugati átlaghoz, mint a már a cél (3 százalék) fölötti infláció elleni küzdelem. Az infláció pedig lépkedett felfelé, és az MNB kemény, illetve laza maradt a kondíciók változatlansága mellett, sőt…
4,7%-os inflációnál már a MÁP Plusz tulajdonosok sem érzik úgy, hogy azt kapták, amit vártak. Még kedden is arról beszélt a jegybank, hogy a várakozások horgonyzottak, miközben naponta jelennek meg cikkek arról, hogy rég láttunk ilyen inflációt, vagy épp arról, miért magasabb a valós infláció, mint amit a hivatalos statisztika mutat. Magyarán a várakozások, melyek lehorgonyzása a jegybank legnagyobb feladata, legalábbis veszélyben vannak. Lehet mondani, hogy az MNB az adószűrt maginflációra koncentrál és annak alakulása szerint hoz döntéseket, de az emberek ezt érthetően nem értik. Ha a jegybank túl sok tényezőt hagy figyelmen kívül, mert átmenetinek minősíti azok hatását, akkor az emberek várakozását az érzékelt infláció irányítja inkább, mintsem a logikus és szakmai érvelés. Márpedig az érzékelt infláció magas.
Nem véletlen, hogy a mai kamatdöntés után más hangvételű jegybanki közleményt láttunk, mint eddig. Ez jó és helyes irány. Ugyanakkor zavaró, hogy egy sokkal volatilisebb és idegesebb nemzetközi piaci hangulatban 1 hónappal elhalasztotta az érdemi lépést a jegybank. Tette ezt úgy, hogy pár nap alatt hatalmasat fordult a koronavírus-helyzet körülöttünk. Mostanra már napokban, órákban mérik az alkalmazkodás, beavatkozás képességét.
Valóban nem látjuk még, hogy a vírus terjedése hol áll meg, hogyan hat a hazai fogyasztásra, inflációra - hogyan hat a gazdaság egészére a világgazdasági feltételek romlása.
Ami viszont új helyzetet jelenthet, az az alapvető tőkepiaci környezetben beálló, hosszabb távra kiható változás. Ha a világban nem csak hogy csökken a kockázatvállalási kedv, hanem össze is omlik, akkor a magyar, 10-15 bázisponttal operáló monetáris politika elégtelen lesz, nevetség tárgya lesz, különösen 4 százalék fölötti inflációnál. A jegybank elveszíti hitelességét (ha eddig még nem veszítette el), mint komoly, infláció ellen küzdő monetáris hatóság. A forint ismét gyengülő pályára állhat, vagy épp ezek után lehetünk egy spekulatív támadás célpontjai.
Könnyen kialakulhat olyan piaci, gazdasági környezet, amelyben valóban gazdaságélénkítésre és ösztönzésre lenne szükség. Azonban miután a jegybank 4-5 százalékos gazdasági növekedésnél és 4 százalék fölötti inflációnál nem kezdett szigorításba, ezért sok mozgástere nem lesz erre - magyarán nincs hova vágni a kamatokat. Csak a lakossági papírok kamatának vágása jöhet szóba majd. A forintot meg fújhatja ide-oda a nemzetközi kockázatvállalási kedv.
Összefoglalva: a volatilitás és a piacok bizonytalansága régi szintekre emelkedhet, ami más reálkamat-politikát kényszeríthet ki a jegybankból, pont egy olyan környezetben, amikor jegybanki lazításra lehet (lenne) szükség. A forint nem kívánt volatilitása és az átárazódó kockázati prémiumok egyenesen kamatemelésre kényszeríthetik a jegybankot, amikor egyébként kamatot kellene vágnia. A monetáris politika érdemi tartalékok nélkül vág bele a medve piacba egy olyan időszakban, amikor a kamatkülönbözet ilyen szintje az euróval és a dollárral szemben korántsem biztos, hogy elég lesz a forint stabilitásához.
Az OTP után az Erste is közölte: megfelelő volt a tájékoztatás, a szerződések érvényesek. 
