Lábon lőhette magát Izrael és az Egyesült Államok az ajatollah meggyilkolásával

Irán nagy múlttal rendelkező ország, magát a perzsa birodalom örökösének tekinti. Az ország döntő többsége az iszlám síita irányzatát követi. A síita mártírtisztelet a muzulmán irányzat egyik fő meghatározója, és gyökerei a síita irányzat történelmi gyökereiig nyúlnak vissza.

Mohamed próféta 632-ben bekövetkezett halála után vita bontakozott ki arról, hogy ki örökölje a muszlim közösség vezetését. Az egyik oldalon a próféta tekintélyes társa és apósa, Abu Bakr állt, az ő követői a szunniták. A másikon unokatestvére és veje, Ali ibn Abi Talib, aki az első síita vallási vezető, imám lett.

A két irányzat követői 680-ban a mai Irak területén található Karbala határában véres csatában csaptak össze. A Husszein ibn Ali – Mohamed próféta unokája és a harmadik síita imám – által vezetett seregek a várható halálos vereség tudatában vették fel a harcot Jazíd ibn Muávija, a második omajjád kalifa – a kalifa Isten helytartóját jelenti – csapataival, és halálukig küzdöttek abban bízva, hogy hitük személyes haláluk ellenére később győzedelmeskedik.

Azóta a tudatos mártíromság központi helyet foglal el a síita hitben. A síita az iszlám két fő ága közül a kisebbik: kevesebb követője van, mint a szunnita irányzatnak.

Irán a síita iszlám központjává vált, amely az ország hivatalos államvallása. A lakosság 90–95 százaléka ehhez az irányzathoz tartozónak vallja magát.

Irán és az iszlám forradalom

1953-ban, a hidegháborús feszültségek közepette Irán demokratikusan megválasztott miniszterelnökét, Mohammad Mosaddegh-et, aki államosította a brit ellenőrzés alatt álló Anglo-Iranian Oil Companyt, brit és amerikai titkosszolgálatok, mindenekelőtt a CIA Ajax hadművelete által szervezett puccs során megbuktatták.

A puccs nyomán visszaállították Mohammad Reza Pahlavi sah hatalmát, aki a következő évtizedekben gyors modernizációt és nyugatosítást hajtott végre az olajbevételek felhasználásával, miközben autoriter módon kormányzott, és a SAVAK titkosszolgálatra támaszkodva elfojtotta az ellenzéket.

Az 1979-es iszlám forradalom a sah önkényuralma, a korrupció, a társadalmi egyenlőtlenségek és a Nyugattól való függés érzete elleni széles körű elégedetlenségből nőtt ki. A száműzetésben élő Ruholláh Homeini ajatollah a forradalom jelképes vezetőjévé vált, és síita elveken alapuló iszlám államot hirdetett. A sztrájkok és tömegtüntetések megbénították az országot, a sah 1979 januárjában elhagyta Iránt.

Homeinit száműzetéséből visszatérve hatalmas tömegek fogadták. Áprilisban népszavazás törölte el a monarchiát, létrehozva az Iráni Iszlám Köztársaságot.

Az új államban a mártíromság központi témává vált. Ez különösen igaz volt az 1980-as években, a nyolc éven át tartó iráni–iraki háború idején és azt követően, amelyet hivatalosan szent háborúként értelmeztek.

Homeini halálát követően, 1989. június 4-én az iráni törvényhozás Ali Hámeneit választotta meg legfőbb vezetőnek. Hámenei a visszatérő tiltakozási hullámok ellenére – az idén januári tüntetéseket (amelyek során minimum több ezer, egyes források szerint több tízezer demonstráló vesztette életét az összecsapásokban a rendfenntartókkal – a szerk.) hasonló, de kisebb tiltakozások előzték meg 2017-18-ban, 2019-20-ban és 2022-23-ban – nem reagált a tüntetők politikai, gazdasági és társadalmi változásokra vonatkozó követeléseire – írja a The Conservation.

A célzott likvidálás

Február 28-án este, az izraeli-amerikai támadás kezdónapján az Iráni Iszlám Köztársaság megerősítette azt, amit az órákig tartó csend már korábban is jelzett: Ali Hámenei ajatollah, az Iszlám Köztársaság 37 évig tartó legfőbb vezetője célzott csapásban meghalt rezidenciáján, lányával, vejével, unokájával és számos vezető tanácsadójával együtt.

Tel-Avivban és Jeruzsálemben tömegek özönlöttek az utcákra spontán ünneplésre. Az izraeliek számára Hámenei nem távoli ellenfél volt: ő volt a pók minden háló közepén, amely szerintük fenyegette a létezésüket. Halála kevésbé tűnt katonai teljesítménynek, mint inkább egzisztenciális megkönnyebbülésnek – írja a The Times of Israel.

És sokak számára – különösen a zsidó világban – az időzítés súlya teológiai dimenzióval bír. A csapás Purim ünnepére esett, amikor az ókori Perzsiában élő zsidó nép megmentését ünneplik, a megmenekülést a perzsa főminiszter, Hámán népirtó tervétől, amelynek célja a zsidók megsemmisítése volt. Ezt a tervet Eszter királynő közbelépésével megakadályozták. Ezt a történetet azóta is ünneplik a zsidók annak bizonyítékaként, hogy azok, akik a zsidó nép elpusztítását tervezik, maguk pusztulnak el.

Az, hogy „a modern Hámánt” pontosan azon a napon ölték meg, amikor a zsidók felidézik Eszter könyvét, amely Hámán főminiszter bukását mesélte el, sokak számára nem véletlennek tűnt, hanem egy olyan kör bezárulásának, amelyet maga a történelem rajzolt meg. Mintha Eszter könyve a valós időben, ugyanazon a földön, ugyanazzal a szándékkal, ugyanazzal a kimenetellel írta volna meg saját utolsó fejezetét.

Hámeneit ugyanakkor Iránban másként ítélik meg, lásd alábbi interjúnkat:

Hámenei választása?

A 86 éves Ali Hámanei megölése, aki rossz egészségi állapota miatt már az utódlását tervezte, katonai szempontból nem akkora teljesítmény, tekintve az USA és Izrael együttes elsöprő erejét. És ami még fontosabb: az eltávolítása nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy olyan vezetés vagy rezsim jön majd Iránban, amely figyelembe veszi az izraeli és amerikai érdekeket – teszi hozzá az Al Jazeera.

Egyes hírek szerint Ali Hámenei tudatos választása volt, hogy nem változtatott napi rutinján és így kitette magát a „lefejezésére” készülő izraeli-amerikai csapásnak. Ezzel tudatosan választotta a mártír szerepét. Ezt a narratívát erősítheti az iráni vezetés.

Elődje, Homeini ezt a szemléletet egy, az iráni politikai elit által gyakran idézett kijelentésében ragadta meg: „Az Iszlám Köztársaság megőrzése fontosabb, mint bármely személy, akár a vallási szempontból kiemelkedő személy megőrzése.”

Ezáltal a síita vallásúak tömegeit képes lehet egy ügyért, a „gonosz” elleni vallási háborúban való – akár mártíromságig vivő – harcra mozgósítani. Ehhez a szunnita muzulmánok is csatlakozhatnak, és így kiszélesedhet az Irán ügyét támogatók köre az egész világon. Ez esetben a gyilkosság által kiváltani kívánt cél – a vezetés megbénulása – helyett egy ellentétes hatás érvényesülhet: tömegek sorakozhatnak fel Irán mellett.

Hámenei halála az ő vezetésével elégedetlenek szembenállását is csökkentheti, akik esetleg most bízhatnak abban, hogy egy kevésbé diktatórikus vezetési ciklus következhet.

Élethalálharc

A legfőbb vezető megölése nem ugyanaz, mint egy állam lerombolása. És a különbségtétel óriási jelentőséggel bír, ha a szóban forgó állam az Iráni Iszlám Köztársaság, amely nem egy személy autokráciája, és ahol a hatalom egyetlen egyén kezében van, és összeomlik, amikor ezt az egyént eltávolítják – ez Kadhafi Líbiájának vagy Szaddám Irakjának modellje volt. Az Iszlám Köztársaság egy ideológiai állam, amely a síita alkotmányos teológiára épül – figyelmeztet a The Times of Israel.

Az Al Jazeera szerint bennfentesekkel, katonai szakértőkkel és szociológusokkal készült interjúk arra utalnak, hogy Irán legfelsőbb vezetésének lefejezése talán nem úgy alakul, ahogyan a Nyugat elképzeli, azaz nem lesz sem népfelkelés, sem frakcióharc, sem hatalmi vákuum.

Ehelyett egy „katonaállam” – egy a létéért küzdő, paranoid, militarizált rendszer – jöhet létre, amelynek nincsenek politikai vörös vonalai, és így bármilyen eszközt bevethet.

Talán a közvetlen következmények között a legjelentősebb elmozdulás az lehet, hogy Irán mint állam a vallási legitimációtól a túlélés-központú nacionalizmus felé fordul el. A csapásokat túlélő tisztségviselők a háborút már nem a papság védelmeként, hanem Irán létének és területi integritásának védelmeként értelmezik újra.

Ali Laridzsáni, az iráni konzervatív politikai tábor egyik meghatározó alakja és az átmenet kulcsszereplője éles figyelmeztetést fogalmazott meg, miszerint Izrael végső célja Irán „feldarabolása”. Annak a rémképnek a felidézésével, hogy Iránt etnikai alapú miniállamokra bontanák, az ország vezetésének az a célja, hogy a világi irániakat és az ellenzéket is mozgósítsa egy közös külső ellenséggel szemben.

A témával Ez Viszont Privát című műsorunkban is foglalkoztunk.