|
| Hiába a szakmai díjak, a vevő pénztárcája mond ítéletet. |
Erki Szabolcs 2007-ben végzett a Budapesti Műszaki Egyetemen, diplomatervezés közben akadt a kezébe egy már akkor többéves MIT-cikk, ez adta az ötletet az okoskonnektor megalkotásához. "Olyan számítógépet akartam építeni, ami pontosan felismeri, hogy az aljzatokba milyen eszközöket dugnak be. Nagy volt az álom" - két-három év múlva csapatával azonban megalkotja az első prototípust. Szakmai díjak sokaságát aratta a termék, de vevő alig akadt. A halál völgyében majdnem elvérzett a ma már ipari fogyasztókra átdolgozott koncepció, az álmot sikeresen eladták a leendő partnereknek, most már ennek kell megfelelni - mondja Erki, a Remagine Technologies vezetője, aki egykoron nagy lehetőséget látott abban, hogy multinál dolgozzon, aztán mégis a nehezebb utat választotta. Cégénél ma már tulajdonképpen ő az egyetlen "megtért multikatona", robbanás előtt álló piacon kínál olyan terméket, amit versenytársai sem tudnak, és amivel rengeteg energiát takaríthatnak majd meg a cégek. Évek múlva kormányok kereshetik majd fel az üzletembert, hogy tanácsát kérjék. A magyar államról annyit mond, azzal segítheti a legtöbbet a hozzá hasonló vállalkozókat, hogy nem akadályozza őket.
|
| A Privátbankár.hu sorozata fiatal vállalkozókról. |
- Te alkalmazott voltál, amikor elkezdtél egy vízió után menni.
|
- Ez nagyon kettős érzés volt. Vonzott a multinacionális nagyvállalatok közege: azt gondoltam, olyan projekteken dolgozhatok, amik számítanak, eladhatóak a piacon, ráadásul a kereset jó, és ez tűnt az én szakmám krémjének. Érdekes volt megtapasztalni, hogy ez mennyire nincs így.
- Hosszas vívódás eredménye volt, hogy végül otthagytad az alkalmazotti státuszt?
- 2010-ben léptem ki az akkori munkahelyemről. A végső döntést akkor hoztam meg, amikor láttam, hogy az Intel hasonló projekten dolgozik. Látszott, hogy a piac nyit az energiahatékonyság felé, ez a felismerés pedig megijesztett minket. Akkor már volt akkora csapat mögöttem, hogy azt mondjam: kilépek és teljes időmben ezzel foglalkozom.
- Hogy szedted össze a csapatot munka mellett?
- Nagyjából 20 emberrel beszéltem, aki jelfeldolgozással foglalkozott, cégeknél és magánembereknél is jártam. Volt, aki arrogáns volt, volt, akiben nem láttam a pörgést...
Miután kiléptem és otthon maradtam, minden egyes napot veszteségként éltem meg, amikor nem történt semmi. Volt, hogy két hétig semmit sem tudtam előrelépni. Ez nagyon nehéz volt, a tartalékaim pedig folyamatosan égtek el.
- Aztán valahogy mégis elindultatok.
- A Műegyetemről egy ismerős professzor ajánlott egy csapatot, akiket tulajdonképpen ismertem is, végül náluk volt meg az a tudás, amit kerestem, a mai napig együtt dolgozunk. Akkor hagytam ott a melómat, amikor őket már megtaláltam, tehát volt hova kilépnem.
- Mivel fogtad meg őket?
- Először nemet mondtak, mert nem tudtam mit ajánlani. Pénz híján csak nevettek, hogy elvakult vagyok, majd jöjjek vissza, ha lesz, és szívesen dolgoznak velem. A csapat ügyvezetője végül mégis felhívott, hogy lát fantáziát az ötletemben, és nem baj, ha később lesz megtérülés.
- Emlékszel a kilépésed utáni első napra, amikor már vállalkozóként ébredtél?
- Nem tudtuk, hogy mit csináljunk, nagyon nehéz volt. Nem volt meg az a pörgés, mint most, ezt a céges kultúrát fel kellett építeni, a legeslegaljáról indultunk el. Nem volt irodánk, se pénzünk, csak annyi, amennyit magunkra költhettünk. Egy hardver-vállalkozást pénz nélkül elindítani kínkeserves, hiszen minden prototípust ki kell fizetni, nemcsak a saját időnket fogyasztjuk, hanem folyamatosak a plusz kiadások.
- Mennyi időt adtál magadnak erre a projektre?
- Volt a számlámon nagyjából két és fél millió forint, és azzal számoltam, hogy 120 ezer kell a megélhetésre egy hónapban, és így 2 évem minimum van erre az egészre. Azzal viszont nem számoltam, hogy céget kell alapítani, törzstőkébe befizetni, hardvereket venni, programozókat kell fizetni, utazni kell sokat, tesztméréseket futtatni. Másfél évre se volt elég, ami a számlámon volt. Sehol se voltam.
- És mi történt miután elfogyott a pénz?
- Akkor már kész volt a SmartSocket (okoskonnektor) egyik prototípusa, amivel már több versenyt megnyertünk. Sok helyen voltam bemutatni, és két angyalbefektetőnek megtetszett a projekt. 10 milliónál kevesebbel szálltak be végül, de ez pont elég volt ahhoz, hogy a következő időszakot átvészeljük. A cél ekkor már az volt, hogy a cég legyen befektetésre alkalmas állapotban, tudjunk bevonzani kockázati tőkét.
- Végig abban gondolkoztál, hogy külső befektetőt keresel?
- Már az elejétől láttam, hogy az ilyen innováció-intenzív vállalkozásoknak a Jeremie-alapok nagy lendületet adnak, mi az elejétől kezdve abban gondolkoztunk, hogy szükségünk lesz befektetőre. Persze, amikor ezt kitaláltam, még nem láttam, hogy mennyire nem is megy ez másképp. A fejlesztési fázis nagyon tőkeigényes. A mi piacunkon a belépési küszöb nagyon magas, sok mindent el kell érned ahhoz, hogy egyáltalán a piacra léphess, utána viszont már az innováció nagyon nyomott.
Pontosan látjuk, hogy a konkurenseink mind 20 éve meglévő technológiákkal dolgoznak, fogyasztást mérnek, amihez csak most próbálnak hozzátenni valamilyen webes eszközt. Az eszközállapot-felismerés és a riportokat készítő felhő alapú szolgáltatás, amit mi végzünk, arra a problémára ad választ, amire a versenytársaink nem. A kockázati tőkével eljutottunk odáig, hogy versenyképes termékünk van. Arra számítok, hogy ez a piac hirtelen be fog robbanni.
- A Te történeted arról szól, hogy az ötletet és a prototípust is mindenki agyon dicsérte, díjesőt kaptatok, de vevőt nem. Hogy élted ezt meg?
- Egy nagy vevőnk volt az okoskonnektorra, de így van, ahogy mondod, innovációs versenyeket nyertünk, interjúkat adtunk és azt hittük, ez a siker. De a pénz közben fogyott, és a vevő bizony a pénztárcájával mutatja meg, ha valami tényleg hasznos neki. Elkezdtünk arra figyelni, hogy mit mond az ügyfél, a koncepciót pedig ezek szerint hangoltuk újra.
Az újrahangolás időszaka egy év volt, ehhez nagyon kellett az angyaltőke, majd később a kockázati tőkéből is egy nagyobb szelet, hogy eljussunk oda, ahol ma vagyunk, így készült el az ipari fogyasztóknak megoldást jelentő Power Analyzer és a Remagine Energy Dashboard (RED), mint felhő alapú riporting szolgáltatás. Ezzel már nem egy terméket, hanem valójában egy szolgáltatást értékesítünk. Ezt akartuk amúgy eredetileg is, meghallgatni az ügyfelet, hogy mire van szüksége, de ezt egy 10 oldalas Powerpoint-prezentációval elég nehéz elérni, ehhez már prototípusra van szükséged.
- Ha megkérdezik, mivel foglalkozol, mit válaszolsz?
- Ügyvezető vagyok és annak is érzem magam, de ebbe a szerepbe bele kell tanulni. Szeretek stratégiát alkotni.
- Szóval ma már vállalkozónak tartod magad?
- Igen, de nagyon jól jött, hogy van egy villamosmérnöki diplomám. Pontosan tudom, hogy hol tartunk, hogy hogyan lehet ütemezni a feladatokat, hogy mennyit bír el a technológia.
- A vállalkozó szellem mindig is megvolt benned? Azt mondtad, az egyetem után nem is tudtál volna mást elképzelni, mint hogy jól fizetett alkalmazott leszel.
- Az igény megvolt bennem mindig is, a szellem kialakult. Ügyvezetőnek senki sem születik.
- Hányszor gondoltál arra, hogy milyen jó lenne újra alkalmazottnak lenni?
- Nagyon ráfókuszáltam erre a projektre, bennem nem merült fel egyszer sem, hogy visszamenjek egy irodába. A szüleim mondogatták, hogy azért nézegessem a szaklapokat, ne essek ki a szakmából. Bennem volt egyfajta vakbuzgóság. Ahogy a vicc is mondja, én nem vak, hanem vakmerő vagyok. Abban állapodtam meg magammal, amikor ebbe belekezdtem, hogy bár semmit nem tudok erről a területről, minden akadályon túl fogok jutni. Minden egyes hátrahagyott akadály csak megerősített, és nagyon változatos kihívások voltak ezek. Abban biztos voltam, hogy ez a technológia valamire biztosan jó lesz, hogy megtalálja majd a saját piacát, csak addig kell kitartani. Nagyon elkeseredett lépés lett volna, ha visszamegyek dolgozni egy céghez.
- Mi a legnehezebb a vállalkozói létben?
- Nekem az emberek (nevet). Egyszerűen terhelni kell az embereket, ha a céljaidat el akarod érni, van egy ilyen adottságunk, szerintem ez mindenkire igaz. Nekünk nincs arra tőkénk, hogy piaci fizetéseket adjunk, hogy ne legyen kapacitáshiányunk (bár az erőforrás mindig kevés a célokhoz), mindenki más háttérrel jött ide, mindenkinek más az elképzelése, van aki a részletekbe szeret elmélyedni például, és mindezt egy cél felé kell vinni, nem elveszteni a fókuszt. Engem az tud a legjobban megsérteni, és ez konkrétan tényleg sértő érzés számomra, ha valaki lusta és nem végzi a feladatát.
Persze a pénz is fontos, de most alapvetően egy olyan csapatunk van, akik alapvetően nem a pénzben látják a motivációt, hanem inkább a lehetőséget látják, hogy be tudunk lépni egy olyan piacra, ahol most kell megragadni a lehetőséget, mert hatalmas potenciál van abban, amit csinálunk.
- A túlhajtott emberek egy idő után elfáradnak, van recept a lustaság ellen?
- A kiégés jelei néha mutatkoznak, de mindenki motivált. Buktatókon keresztül lehet csak megtanulni azt is, hogy vezetőként, hogy kell fenntartani a lelkesedést a munkatársakban. Itt céges kultúrát teremtettünk, mert az nem keletkezik csak úgy magától. Ha 15 ember csak úgy összeül, nem fogja tudni, hogy merre is induljon el. Ki mondja meg nekik, hogy miért dolgoznak? Mi folyamatosan kommunikálunk egymással, hogy merre tartunk, mik a célok, ki fogja a terméket megvenni, kinek lesz ez hasznos? A helyes arányt persze nekünk is meg kellett találnunk, ha túl sok a meeting, nem lesz idő dolgozni.
- Mennyire vagy makacs?
- Nagyon. Szerintem ez egy olyan tulajdonság, ami itt jó helyen van. Rossz alkalmazott voltam és kellemetlen diák is, mert az autoritást nehezen viseltem, főleg, ha butasággal párosult.
- Miért jó itt dolgozni nálatok?
- A mienk szerintem egy jó történet. Mi az álmunkat szeretnénk megvalósítani és ennek támogatására keresünk embereket. Itt olyan emberek dolgoznak, akik szeretik a kihívásokat, a folyamatosan fel-felbukkanó problémákat megoldani, akiknek számít, hogy mivel töltik a napjaikat - ez az, amit egy multi nem adhat meg. Aki itt dolgozik, feladatot kap és felelősséget. Ha ezt nem kapnák meg, csalódottak lennének.
- Nehéz ilyen embereket találni ma Magyarországon?
- Nagyon nehéz. Nem az a baj, hogy nincs ilyen hozzáállású ember, inkább nagy a verseny a jó mérnökökért, a piac nagy szereplői pedig felszívják őket. Fejvadászoktól olyat is halottunk, hogy valaki azért nem fogadta el az ajánlatunkat, mert a felesége azt mondta, hogy startupként kockázatosak vagyunk. Én erre csak annyit mondtam, hogy akkor hívjuk be a feleségét, mert őt kell meggyőzni.
- A Primus Capital 350 milliójával a kockázati tőke is meglátta a lehetőséget a cégben. Nagyon izzasztóak voltak a tárgyalások?
- A Primus nem a Jeremie I. kiírása előtt egy hónappal indult, a hazai kockázatitőke-piac egyik legtapasztaltabb tagja. Vannak olyan alapkezelők, akik még nálunk is kevesebbet tudnak erről az iparágról, a Primus viszont nagyon érett módon áll ehhez a piachoz, ismerik a trendeket, tudják, milyen iparágak vannak most felfutóban. A Primus egy „bölcs, érett ember”, aki hagy minket dolgozni, de az eredményeket megköveteli. Riportálunk és kéthetenként összeülünk megbeszélésekre.
- Amikor kockázati tőkésekkel tárgyaltál, nem érezted, hogy kiszolgáltatott helyzetben vagy?
- Volt egy visszautasításos szakasz, amikor a Primus is nemet mondott (a SmartSocket koncepciójára). Amikor a tárgyalásokat elkezdtük, arra gondoltam, hogy ha ez sikerül, akkor a mennyországban leszek. Rengeteget dolgoztunk, jöttek új csapattagok, új pénz, újrahangoltuk a koncepciót és folyamatosan tárgyaltunk és láttuk, hogy egyre jobban tetszik, amit csinálunk a kockázati tőkének, a termék skálázható lett, a külpiacon is versenyképes, megfogadtuk a tanácsokat. Amikor végül megállapodtunk, akkor már nem volt meg ez az euforikus érzés, tudtam, hogy megdolgoztunk ezért a sikerért, olyan volt, mint egy természetes továbblépés, nem éreztem magam annyira a mennyekben.
A tárgyalások elég kemények voltak. Emlékszem, megkötöttük a szerződést, kora ősz volt, nagyon meleg, a Lánchídon sétáltam utána hazafelé és akkor tudatosult bennem, hogy mit is értünk el, és hogy ez milyen keveseknek sikerül.
- Nem volt nagy falat számodra, hogy ilyen tárgyalásokon vegyél részt?
- Volt már korábban egy cégem, ahol webfejlesztéssel foglalkoztunk. Ma már a szomszéd gyereke is tud webfejleszteni, szóval ezen a piacon nem volt értelme ott maradni, de arra mindenképp jó volt, hogy megtanultam tárgyalni. Dolgoztam az egyetem alatt egy újságnak is, itt is sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy bedobtak a mélyvízbe. Egyszer egy amerikai cégvezetőhöz mentem interjúra, a szokásos módon megkérdeztem, mennyi ideje van rám, erre azt válaszolta, hogy egy munkaórája 1800 dollárt ér a cégének, úgyhogy úgy számoljak... (nevet). Meghúztam magam és beszélgettünk egyet gyorsan. Ezek a szituációk mindenképp jók voltak arra, hogy rájöjjek, ők is csak emberek, lehet velük beszélni. Amikor a Primusszal tárgyaltunk, vagy amikor a Telekom-vezérrel, már nagyjából tudtam, mi fog várni rám a tárgyalószobában.
- Mi az, amit a mostani munkádban a legjobban élvezel? Sokat beszéltünk a nehézségekről, legyen szó a jó dolgokról is, még elijesztjük a leendő vállalkozókat...
- Azt gondolom, hogy aki a startup vállalkozását komolyan csinálni akarja, azt nem lehet megijeszteni. Egy barátom mondta rólam, hogy ha valami bajom van a "kiszámítható életúttal", vagyis azzal, hogy alkalmazottként pontosan, előre látható a pályám és érkezik a fix fizetésem minden hónapban, akkor valami nem stimmel velem. Egyértelmű, hogy a vállalkozói lét nem való mindenkinek, de aki erre adja a fejét, az tudja, hogy ennek vannak bizonyos velejárói, nem tudja mindenki jól érezni magát ilyen szituációban. Az viszont, hogy alkotó tevékenységet folytatunk, fantasztikus érzés. Belegondolok, hogy az első játékkonzolomat lehet, hogy ugyanolyan, 15 fős srácokból álló csapat rakta össze, mint amilyenek mi vagyunk, és hogy ilyen dolgokat mi is elérhetünk, hátborzongató. Az alkotó tevékenységgel, ahogy Steve Jobs mondta, "lyukat ütni az univerzumba", ez a mi célunk is.
- Szoktál panaszkodni?
- Otthon, a menyasszonyomnak, de ő pszichológus (nevet).
- Azért kérdezem, mert itthon mintha kultúrája lenne a panaszkodásnak, akkor tudunk jót beszélgetni, ha sopánkodhatunk egy sort...
- Ez így van. Ha meg elmész Amerikába, ott pont a fordítottját tapasztalod: kötelező mindenhez pozitívan állni. Így viszont rejtve marad az emberek személyisége, csak egy mázat látsz: minden fantasztikus, minden rendben van, te meg jófej vagy és szuper. Én szeretek racionális lenni: tudom, hogy milyen problémáim vannak, de azt is tudom, hogy milyen céljaim és lehetőségeim vannak. Őszintén szeretek beszélgetni. Amikor valaki angolul beszél, két oktávval magasabb lesz a hangja, akkor is csak azt tudom mondani, hogy oké, ezt akkor most tegyük félre, és beszélgessünk a lényegi dolgokról.
- Néha azért neked is jól esik, ha kicsit panaszkodhatsz, nem?
- Nem szeretek panaszkodni. A rossz dolgok összejönnek, minden életszakaszban, annyira mindennaposak, főleg egy startup életében, hogy szinte rutinod van ezekben. A hangulati végpontok közti hirtelen és hektikus váltások annyira mindennaposak, hogy szinte ez a természetes: vannak gondjaink, igen, de sikereink is vannak.
- Miben méritek ti a sikert?
- Elégedett ügyfélszámban. Eladtuk az álmot, most már annak kell megfelelnünk.
- Mennyire nehéz ma, a válság kellős közepén Magyarországon egy korrekt, átlátható és teljesen tiszta céget építeni, vezetni? Nem minden vállalkozás ilyen ma itthon...
- Sok energiát emésztett fel, hogy megfelelő beszállítókat találjunk. A hazai cégek nagyban függnek attól a személytől, aki a vezetőjük, egy-egy ember határozza meg a céges kultúrát, így amikor ezeket az üzleti kapcsolatokat kiépítettük nagyon sokat számított a személyes találkozás és a kialakult jó viszony. Sok olyan beszállítónk volt, akik csak ígérgettek, akikkel később nem is lett sikeres az együttműködés. Redundánsan építjük ezeket a kapcsolatokat, egy-egy problémára több lehetséges céget számon tartunk, mert most is van olyan, hogy egy-egy beszállító azt mondja, 12 hét múlva tudja leszállítani, amit kértünk, az viszont lehetetlen, hogy mi 3 hónapig ne értékesítsünk. Muszáj az ajánlásokra hagyatkozni a partnerek kiválasztásánál, a profikat a piac ismeri, és mi velük akarunk dolgozni. Beszállítónk mindenre van most már, de kevés igazán profi cég van.
- Mi lehet a következő mérföldkő a számotokra?
- A külpiaci terjeszkedés.
- Hány ügyfeletek van most itthon?
- Kevesebb mint 10, de ők valójában partnerek, akiknek az ügyfeleik a mi végfelhasználóink. Egy-egy partnerünkön keresztül több ezer ipari felhasználót tudunk elérni, és ez is az új üzleti modellünk lényege, hiszen ennyi cég eléréséhez hatalmas infrastruktúra vagy saját disztribúciós hálózat kellene. Mindenkivel kapcsolatban vagyunk itthon, aki számít a piacon. Ugyanezt a modellt akarjuk átültetni külföldre is: Németországba, Dániába, Ausztriába, Törökországba.
- Volt olyan pillanat, amikor arra gondoltál, hogy fogod magad és egy okoskonnektorral repülőre ülsz, máshol próbálsz szerencsét inkább?
- Ilyen nem fordult meg a fejemben, de nem biztos, hogy jól tettem, hogy ezt nem léptem meg. Sokan mondták, például Piroska Zoli - aki az egyik mentorom volt - is, hogy a kezdetekben onnan kell erőforrásokat gyűjteni, ahol vagy. Persze volt aki úgy gondolta, hogy Németországban ez könnyebb, de ott te "csak" egy magyar vagy, lehet, hogy még több időbe tellett volna, míg erre a szintre eljutunk kint. Itthon bár szűkösek az erőforrások, a Jeremie-alapok csak elindultak, vannak külföldről hazatelepülő vállalkozók, akik sokat segítenek a céges kultúra elterjesztésében, igazából megtaláltunk itthon mindent, amire szükségünk volt.
- Mi volt a legnehezebb pillanat?
- Amikor elfogyott a pénz, újra kellett hangolni a koncepciót, és a magánéletemben is válságot éltem át, minden egyszerre jött. Minden összedőlt, ami csak összedőlhetett. De ez az egész olyan volt, mint egy megtisztulási folyamat, mindent újra kellett építenem: a cégemet, az életemet és a jövőmet. Nem bánom, hogy ez így történt, ez kellett.
- Hol lesztek öt év múlva?
- Remélem tizenvalahány országban leszünk jelen, és a Remagine olyan elterjedt technológiát fog adni a világnak, hogy megkerülhetetlen lesz a „digitális ipari” jelenlétünk. Tulajdonképpen információt adunk, nagy cégeket fogunk kiszolgálni, kormányokna+k tudunk majd statisztikákat készíteni, ha a terveink valóra válnak.
- A magyar állam érdeklődését nem keltettétek fel?
- Keresett az MVM és az erőforrás-minisztérium is, az Energiahivatal is. Képbe kerültünk az országos smartgrid-hálózat kapcsán is, de azt a projektet sajnos lefújták, remélem, hogy nem véglegesen. Direkt kapcsolatunk nincs az állammal, segítséget nem kaptunk tőlük. Egyszer egy államtitkárt nagyon fellelkesített a találmányunk, de nem történt semmi, nem is akartuk mondjuk, hogy történjen bármi is. A saját erőnkből jutottunk oda, ahol vagyunk.
- Mi az, amiben az állam szerinted segíthetné a Remagine-hez hasonló sztorikat, cégeket?
- Segíthet pályázatokkal, de ezekben most olyan, a bevételre illetve a stabilitásra vonatkozó feltételek vannak, melyeknek egy startup nem tud megfelelni. A segítség mellett akadályozni is tudja az induló cégeket az állam. Egy startupnak sok idő, mire eljut az eladható termékig, tehát amíg egyáltalán bevételre szert tud tenni, de mi történik addig? Egy alapító például általában az adózott jövedelméből rakja össze a törzstőkét, majd ebből aztán kötelező kivenned a diplomás minimálbért, miközben fizeted az összes járulékot persze, vagyis nagyon gyorsan ég a pénzed. Tulajdonképpen az adózott jövedelmedből létrehozol egy céget, hogy aztán ebből megint fizesd a járulékokat, vagyis duplán adózol... felesleges ez az egész. Abból a feltételezésből indul ki az állam, hogy ha céged van, bevételed is van, de miért lenne ez így? Ezekkel a terhekkel pedig csak az időt veszi el tőled, hiszen a finanszírozás így kevesebbre elég. Az a baj, hogyha a startupokra írnak egy könnyített adózási formát, akkor az kiskapu lesz mások számára, hogy ne fizessenek majd annyi adót.
- De nem lenne egyszerű kiszűrni, hogy melyik cég az, aki éppen intenzív fejlesztési szakaszban van és azokat célzottan megtámogatni?
- Az lenne a jó, persze, de az állam berendezkedése ezt soha sem fogja lehetővé tenni. Ezért vannak a piacon a kockázati tőkések, meg az üzleti angyalok. Van a halál völgye, ahol teljesen magadra vagy utalva, 0-2 évig nagyjából, hiszen a kockázati tőke is inkább az érettebb szakaszba lép be egy cég életébe. Az állam abban segíthetne, hogy támogatja ennek a szakasznak az áthidalását - legalább azzal, hogy nem akadályoz.
Ne kelljen bért kivenni, ne legyen akkora törzstőke vagy az adminisztráció, ne kelljen egy külön könyvelőt tartanunk. A mi könyvelőnk például folyamatosan nullás bevallásokat adott le, mert voltak számláink, eszközt ugyanis vettünk, de bevételünk még nem volt az elején. Áfa-visszaigénylőként viszont negyedévente automatikusan ellenőrzést kaptunk a nyakunkba, két hétig tart egy ilyen vizsgálat, ilyenkor szinte az az érzése az embernek, hogy élből csalónak nézik. Mintha az ellenőrök azt gondolnák, hogy olyan nincs, hogy csak úgy folyik el a pénz. De van, úgy hívják, hogy startup cég.
Romániában megdőlt az autópálya-építés 11 éves rekordja. A hálózat 2024-ben jelentősen bővült. 
