Egy átlagos napon így fest a budai Mammut Bevásárlóközpont a harmadik emeletről:
Hogy miként fest akkor, amikor leugrik egy ember a negyedikről, azt nem mutatom meg. Lefotózhattam volna a fehér sátrat tegnap, de nem vitt rá a lélek.
Szerda este hat óra. Amikor belépek, a Mammut 2 egy fokkal csendesebbnek tűnik a szokottnál. Emberek jönnek-mennek, de mintha valami szokatlan lenne a levegőben – persze lehet, hogy csak képzelem. A szemközti sarokban, a tinikre szakosodott divatüzlet bejárata és az alagsori sportszerkereskedéshez vezető mozgólépcső előtt, majdnem a szökőkút volt helyén egy fehér sátrat pillantok meg. Talán épp javítanak valamit, fut át az agyamon. Esetleg egy új promóció, gyakori itt az ilyesmi. Nem is nagyon nézelődök, megyek tovább, elintézem, amiért jöttem.
Visszafelé jövet megint megakad a szemem a fehér sátron. Rájövök, hogy van benne valami furcsa: nincsenek körülötte emberek, és nem látszik a bejárata. Csak két biztonsági ember strázsál előtte, amúgy mintha mindenki ösztönösen elkerülné. De miért?
Tisztes távolban maradva megnézem oldalról is. Végül a sátor hozzám közelebb eső jobb oldali sarkában, ahol nem érnek össze teljesen a ponyvák, megpillantok egy zsákot.
Sötét színű, épp csak a sarka látszik. Hirtelen rossz érzés fog el. Elkapom a tekintetemet, kimegyek a szabadba. Az ott egy hullazsák. Megint leugrott valaki.
A hírekben persze csak az szerepel, hogy „lezuhant”, „leesett” az emeletről egy idős nő. De ne legyünk naivak: aki ismeri ezt a bevásárlóközpontot, tudja, hogy azokon a korlátokon aligha lehet véletlenül átesni. Ott ugrani szoktak.
Megtörtént már számos esetben, például 2010-ben, 2015-ben, 2017-ben, 2020-ban – feltételezhetően most sem balesetről volt szó.
Miközben sorra halnak meg emberek, a plázát üzemeltető cég nem tesz semmit – legalábbis semmi olyat, aminek foganatja lenne.
A korlát magassága ugyanakkora, mint 10-15 éve. Kérdés persze, mit lehetne tenni? Van-e értelme bármit tenni, hiszen – mondják a kétkedők – a metróalagutakat sem lehet betemetni, a vonatokat sem lehet leállítani, a hidakat sem lehet bekeríteni azért, mert vannak, akik el akarják dobni az életüket.
Egy plázában azonban – a fenti példákkal ellentétben – relatív egyszerűen meg lehetne akadályozni vagy legalább nehezíteni az öngyilkosságokat. Mondjuk magasíthatnák a korlátot – a szomszédos Széllkapu Park függőkertjének tetején például nyakig érő korlát zárja le a legfelső szintet.
Egy ilyen lépéssel labilis embereket menthetnénk meg legalább időlegesen – persze ez csak „tüneti kezelés”, de a semminél jobb lenne –, a vásárlókat megóvnánk az életveszélytől, és mindenkit megkímélnénk egy traumától. A magasból zuhanó emberi test látványa, a becsapódás hangja, a sötét hullazsák – nem ildomos erről beszélni, de aki egyszer tanúja volt, aligha felejti el.
Egy pláza életéhez nem tartozhat hozzá az ilyen halál. Nem lehet úgy tenni üzleti és pr szempontok miatt, mintha mi sem történt volna, mintha ez sajnálatos, de elkerülhetetlen esemény lenne.
Nem szabadna megvárni a következő ugrást.
Két számjegyű mínuszban a beruházások Magyarországon. 
