Egy kicsit visszaugorva az időben, a rendszerváltáskor naivan azt hittük, most eljő végre a vásárlók paradicsoma, hiszen – elvileg – a kapitalizmusban a vevő az úr. Csakhogy ez magyar kapitalizmus, és hiába nőtt fel azóta több generáció, a hajdani hozzáállás semmit nem változott.
Nincs egyéni jutalékrendszer
Tipikus életkép: Andrássy úti elegáns márkaboltba tévedtem be nézelődni, miután lekéstem a buszt. Rögtön két kislány jött oda az ajtóhoz – nem befelé, hanem szinte kifelé tessékelve – a szokásosan gyermeteg, tipikus-magyaros „miben segíthetek, mit tetszik kérni” köszöntéssel. Mit szólna ehhez a világhírű olasz márka tulajdonosa!
A vevő sokszor csak bezavar, megakasztja a benti jóízű beszélgetést. Az eladók nem jutalékrendszerben dolgoznak, kevéssé érdekük a forgalom alakulása, és fel sem merül bennük, hogy a betérő esetleg a lányának nézett volna ott valamilyen ajándékot.
Egyáltalán lehet-e ma beszélni a fogyasztóvédelemről, amikor rekordszintű az infláció, óriási az áremelkedés és a munkaerőhiány? Ha minden megdrágult – van, ami a kétszeresére – legalább annyit megérdemelnének a vevők, hogy köszönjenek nekik vagy kedvesek legyenek. Erre azonban nincs ember, erő, kedv, idő.
Mindez elsősorban a szupermarketekre vonatkozik, a kisebb helyi, sarki, házbeli boltocskákban még létezik emberi kapcsolat a pult két oldala között. Igaz, hogy ott meg még magasabbak az árak, hiszen nem tudnak nagy mennyiségeket beszerezni. És nagyon meg kell gondolnia az üzletvezetőnek, mit rendel, mert ha lejár, dobhatja ki.
Ma a szupermarketekben árurakodókkal és biztonsági őrökkel kerül kapcsolatba – jó esetben! – az ember, akik már azon is megütköznek, ha valaki az üzletvezetővel akar beszélni. Nem ér rá, adminisztrál, árut vesz át, mondja az eladó lányka unottan, teljesen mindegy, miről van szó. Vállrándításában benne van: egyáltalán, örüljön, hogy kinyitottunk, ketten felmondtak, ketten betegek. A húspultnál lévő eladót megkértem, vágja szeletre a kiválasztott húsdarabot, mire kiderült, hogy még életében nem vágott fel húst, legfeljebb otthon késsel a saját konyhájában, most csak helyettesít, és nem mer a bárdhoz nyúlni.
Ami az árakat illeti, nos, arról nem az eladók tehetnek, de rajtuk csattan az ostor, elvégre a vásárló a termelőt nem tudja elérni.
Mi az akciós és mi nem?
Szigorodott a közelmúltban az árak feltüntetésére vonatkozó szabályozás. A változás értelmében árcsökkentés bejelentésekor – azaz akció kihirdetésekor – a vállalkozásnak az akciós ár mellett meg kell jelölnie az adott termék meghatározott szempontrendszer szerinti korábbi árát is – nagyon helyesen.
A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény eddig is előírta, hogy az eladási árat, az egységárat, illetve a szolgáltatás díját egyértelműen, könnyen azonosíthatóan és tisztán olvashatóan kell feltüntetni. A fogyasztóvédelmi hatóság gyakorlata szerint ez a kötelezettség azt is jelenti, hogy fel kell tüntetni az eredeti eladási árat, és a kedvezmény mértékét is. Ha a vállalkozás akciót hirdet, köteles megjelölni a korábbi, azaz az árcsökkentést megelőzően, meghatározott ideig alkalmazott árat is.
Más kérdés, hogy ezt milyen mértékben tartották be eddig a kereskedők. Persze a hatalmas piros betűs akciós ár, mint csáberő, akkor is létezik, ha csak 10 forintos csökkentésről van szó.
Hogy mi minősül a termék korábbi árának? A főszabály szerint a „korábbi ár” a terméknek az akció meghirdetését megelőző, legalább harminc napos időszakban alkalmazott legalacsonyabb ára.
Már-már a becsapást súrolja, amikor egy termék fölé kiírnak egy vonzó árat - majd kisbetűvel alatta – ennyibe kerül egy darab, ha kettőt vesz. De mire ezt elolvassuk, már közel mentünk az árugúlához.
Becsapás vagy pszichológiai fogás?
Bízzunk benne tehát, hogy ezután az akciós ár tényleg az lesz, ami – manapság ennek különös jelentőséget ad, hogy soha nem tapasztalt mértékű a drágulás. A járvány és a háború előtt is léteztek olyan Magyarországon is működő diszkontláncok, amelyek a forintok feltüntetésénél azt is jelezték, hogy náluk egy éve ugyanaz a termék ára. Néhányé persze, merthogy a többié emelkedett.
A kereskedelem évezredek óta él a különféle fogásokkal – elég, ha csak a keleti bazárok sajátos alkudozási szertartására gondolunk – de ezek önmagukban nem törvénysértők, és kivédhetjük a csapdákat. Nem véletlen, hogy az alapvető élelmiszerek beszerzése miatt be kell járni az egész áruházat, hátha működik közben az impulzvásárlás reflexe. Azt sem mindenki tudja, hogy ha olcsón akar vásárolni, akkor a gondola alsóbb polcain érdemes előbb kutakodni, ugyanis ami szemmagasságban van, azt akarják leginkább eladni a kereskedők, és ez ugyanúgy vonatkozik fogkrémre, mint borra.
A pénztárnál felhalmozott édességarzenál csábereje sem sokat csökkent az utóbbi időben: a sorbanállás közben egy-egy kisebb csokit – unalomból, hangulatjavítási célzattal – még azok is beraknak a kosarukba, akik nem a gyermekükkel együtt tértek be a boltba. Ezek világjelenségek, amelyek akkor terjedtek el nálunk igazán, amikor megjelentek a külföldi diszkontláncok.
A fogyasztóvédelmi kormányzati szakemberek igen elégedettek a hazai helyzettel, igaz, más szempontból: az elmúlt tíz évben Magyarország a legtöbb veszélyes terméket bejelentő tagállamok közé került, az unió harmadik legaktívabb piacfelügyelettel rendelkező országa lett – mondta Palkovics László innovációs és technológiai miniszter a Fogyasztói párbeszéd című konferencián.
Szintén az illetékes hatóság tette közzé azt az adatot, miszerint a negyedik legtöbb termékriasztást küldte hazánk az uniós Safety Gate-rendszerbe 2021-ben. A tavalyi 162 magyar jelzés 55 százalékát villamossági termékekkel, további 27 százalékát pedig játékokkal kapcsolatban feltárt kockázatok idézték elő. A magyar fogyasztóvédelem évek óta az élmezőnybe tartozó számú figyelmeztetést oszt meg az európai társhatóságokkal a veszélyes árucikkekről.
Egy dolog a veszélyesség – persze nagyon fontos: a lángra lobbanó vízforraló és a szalmonellás csokoládé volt az utóbbi idők két „slágerterméke” –, s más dolog, hogy a hétköznapi, üzletekben tapasztalható fogyasztóvédelmet nehéz „megfogni”. Én még az utóbbi 5 évben nem láttam, hogy valamelyik üzletben ellenőrök jártak volna – vagy csak nekem nem volt szerencsém hogy lássam, amint felfedik az inkognitójukat, a többezer négyzetméteres hipermarketben.
Megérdemelne egy külön misét az is, hogy a kozmetikai szerek és az élelmiszerek olyan összetevők tucatjait tartalmazzák – elég, ha nagyítóval átböngésszük ezek listáját – amelyekről soha nem hallottunk. Mégis betesszük a kosarunkba, magunkra kenjük vagy megesszük… Ez az igazi fogyasztói bizalom!
A tíz deka néha nyolc
A húsiparban például rendszerszintűvé vált, hogy nem 10 deka szalámit adagolnak-csomagolnak be, hanem csak 9-et, de mostanában már csak 8-at, sőt, olykor csak 5-öt! Ha 10 deka lenne a csomagban, magasabb lenne az ára és kevesebben nyúlnának érte, így legalább valamennyire fogy az áru – súgja meg egy ismerős eladó. A férfiak nagy része nem figyel a dekákra, azt se tudják, mi mibe kerül, csak leemelnek valamit reggelire vagy uzsonnára a polcról – teszi még hozzá mosolyogva.
A másik véglet, amikor a kimérve is kapható szalonna- és kolbászféléket előrecsomagolják – csakhogy 25-30 dekás darabokra, hogy hamarabb fogyjon. Ennyit azonban nem mindenki vesz, hiszen Budapesten is több százezren élnek özvegyként, szingliként, elváltként. Ekkora adag egy egyszemélyes háztartásnak – meg pénztárcának – sok, mire elfogyna, a hűtőben is megromlik.
Egyre inkább csökken a tejtermékek dekája és millilitere is. Persze így is drágábbak, mint két éve a normál súlyúak. A méregdrága dobozos tojásban az L-es méret helyett M-es van, közülük kettő törött. (Ennek ellenőrzésére az átvételnél aztán végképp nincs ember.) A zöldség csöndben fonnyad, nem csoda, amikor 1400 forint egy kiló paprika vagy egy kiló paradicsom, de nem értékelik le – ki tudja, miért –, pedig kötelességük volna. Munka van vele.
Nem tudok róla, hogy bárki megmérte volna mostanában, hogy 1 kiló kenyér tényleg 1 kiló-e, és hogy a 100-as papírzsebkendőben sokszor miért van csak 90 darab.
Azért még mindig találni olyan üzleteket, piacokat, ahol érdemes vásárolni, de ehhez idő kell.
No meg, jó tudni, mikor kell menni és hova. Van egy kis üzletlánc, ahol a termékek nagy része lejárat előtti, persze semmi baja nincs annak a sajtnak vagy hűtőben tartott vajnak. Olyan áron kínálják tehát, mint amennyit ér – ez is ritkaság manapság. Messzi távolból is felkeresik a vevők a boltot. Igaz, náluk is felmentek az árak, de még mindig rá lehet bukkanni izgalmas, sehol másutt nem látott süteményfélékre, szószokra, taco-ra, tortillára, felvágottakra, fagylaltokra, konzervekre, tésztafélékre.
Viszont a zöldség, a gyümölcs és az ital drága, ezen hozzák be az „olcsóságot”. A nyereségességnek az a titka itt, hogy ha már betért a vevő, aki többnyire siet, mindent itt fog beszerezni. Főleg a környező egyetem diákjai meg a szemfüles háziasszonyok vásárolnak itt – utóbbiak csak azt, ami igazán megéri.
Van, ahol olcsón vásárolhatunk, másutt köszönnek
Hasonló boltot találunk a Lehel piacon is, ott is nagy a sikere. Akárcsak a szépséghibás zöldségeknek, amelyeket úgyis meghámoz a háziasszony. Nem mindenki tudja, de naponta több mázsa – tonna? – zöldség megy eleve a szemétbe, mert kicsit görbe a fehérrépa, vagy kisebb a sárgarépa a szabványosnál, esetleg pici folt van a paprikán, varasodás az almán. Óriási mértékű, már a termelőknél, a kényszerű pazarlás. A kereskedők szerint – ez a nyugati sztenderd, márpedig a külföldi élelmiszerláncok diktálnak – az emberek csak a tökéletes küllemű gyümölcsöt és zöldséget keresik...
Ebben a nehéz helyzetben is kitűnik azonban, ki az, aki szereti a munkáját, és ki az, aki nem, és hogy minden az üzletvezetőn múlik. Az egyik budai élelmiszerboltban már második alkalommal törzsvevőként üdvözölnek. Harmadszorra megjegyzik, mit hiányoltam a polcról, szólnak, ha érkezett, megkérdik, hogy vagyok, az árut pedig leértékelik, ha fonnyadt. Az emberek hálásak érte, és messziről is oda járnak.
Rendőrségi eljárás indult. 
