Oroszországban eddig csak limitált forgalmazásban, és feliratosan jelent meg a film, mégis jó üzleti eredményeket mutat fel. Nyár elejére pedig országszerte széles körben bemutatják majd a szinkronizált kópiát: a Pathan lesz harminc év után az első, oroszra szinkronizált, indiai film.
Még Brezsnyev is imádta
A hollywoodi bojkott miatt az orosz filmforgalmazóknak piacot kellett váltani. A gigantikus termelésű indiai filmipart az egyik kiemelt lehetőségnek tekintik, ezért fontos az említett alkotás oroszországi sikere. Ami nem volna meglepő, hiszen a Bollywood-i filmek közel hetven éve ismerősek a helyi nézők számára.
A régi indiai klasszikusok – mint a Vagabond, a Zita és Geeta, vagy a Disco táncos - mindenki által ismertek, némelyiket még mindig játsszák az orosz tévében.
Talán kevesen tudják, de az indiai mozi iránti szerelem még a Szovjetunióban született, most csak újjáéledt, hogy az orosz moziknak a bojkott miatt most a semmiből kell profitot termelni. Ezek a különös, érzelmektől csepegő filmek megmenthetik az orosz mozikat a csődtől.
A dolog onnan is eredt, hogy Brezsnyev nagy barátságban volt – vagy azt mímelte - Indira Gandhival, India legendás államfőjével. Mintha komolyan gondolta volna, hogy egyszer majd India áttér a kommunizmusra – a dolognak persze gazdasági nyomós okai is voltak.
Sokat mond, hogy Brezsnyev azokat a filmeket kedvelte, amelyek főszereplői ikrek voltak. Mintha ez emlékeztette volna a főtitkárt arra, hogy minden embernek volna egy hasonmása, aki távollétében képes az ő dolgait intézni. Tegyük hozzá, ez ma sem áll távol az orosz gondolkodásmódtól…
Az indiai Chaplin sikere Moszkvában
India nyugati féltekén való felfedezése, 1953-ban a Cannes-i Filmfesztiválon történt, ahol a Csavargó című film is részt vett a versenyen. Radzs Kapur rendezőt és a film címszereplőjét a világ akkori vezető filmkritikusa, Georges Sadoul indiai Chaplinnek titulálta.
Jogosan: a jó kedélyű, rokonszenves koldusszegény csavargó árva volt. Chaplin vígjátékaihoz hasonlóan Kapoor filmje is egy karácsonyi történet, amely egy szegény emberről szól, aki megpróbálja titkolni szerelmét egy jómódú lány iránt.
Indiában a filmet 1951-ben mutatták be, négy évvel az ország függetlenné válása után. Ám a britek távozása után véres megosztottság következett Pakisztánnal: emberek milliói keresték hozzátartozóikat, akikről nem tudták, hogy az újonnan alakult országok közül melyikbe kerültek, és élnek-e egyáltalán.
A Csavargó nemcsak azt a szegénységet mutatta meg először, amelyet a Bombay-i szórakoztató mozi korábban elkerült, hanem reményt is adott arra, hogy mindazok, akik elvesztek, újra találkozzanak, és tetőt találjanak a fejük felett.
A film külföldi diadalútját Cannes-ban kezdte, de az igazi elismerést a Szovjetunióban szerezte, 1954 őszén, amikor az indiai filmek fesztiválját rendezték Moszkvában.
Már Sztálin halála után kezdődött a barátság
India volt az első ország, amely komoly filmipari együttműködési szerződést kötött a Szovjetunióval. Ez másfél évvel Sztálin halála után történt, ekkor még az ország a filmforgalmazás bénultságában létezett. Sztálin személyesen irányította a filmgyártást és a forgalmazást, ami a hatalmas, virágzó ipart valójában tönkretette: évi kilenc film került a mozikba, többnyire olyan tudósok életéből, mint Pirogov és Micsurin.
Ugyanakkor Hollywood a II. világháború után készült filmek tekintetében le volt tiltva, legfeljebb néhány háború előtt gyártott filmet vetítettek, illetve a francia, illetve olasz alkotások kerülhettek a mozikba, gondosan megváltogatva.
Az indiai Csavargó szépen illeszkedett a háború utáni világba, hiszen az indiai melodrámára jellemző történet főóóleg arról szól, hogy az életkörülmények elválasztották a hőst apjától, és árvává változtatták, az igazság forró könnyeitől visszhangzott.Hány ilyen embert tettek árvává a háborús harcok, majd később. és evakuálások.
A traktoros hirtelen dalra fakadt
Az sem volt szokatlan, hogy az indiai filmek hősei olykor-olykor hirtelen dalra váltottak. Egy szovjet filmnek nem kellett musicalnek lennie ahhoz, hogy traktorosok vagy vadászgépek pilótái hirtelen dalra fakadjanak. A siker akkora volt, hogy az öregasszonyok a törmelékből a „Raj Kapoor, nézd meg ezeket a bolondokat” című dallal elkísérték a századszor futott lányokat a már saját szerzeményű Csavargóba.
Bollywood a maga tarkaságával, harsányságával, mitológiai és történelmi utalásaival és sajátos stílusával gyakorlatilag érthetetlen maradt a műfaji kódokat másképp értelmező Nyugat számára.
De nem a Szovjetunió számára. Itt évente két-három Indiában gyártott sláger bukkant fel a mozikban, persze, a legjobbak közül válogatva. Félévente egyszer elmenni egy Bollywood-i filmre – akkor és a Szovjetunióban persze nem ezt a fogalmat használták – olyan volt, mintha beülnének a nézők egy, a valóságot feledtető mesefilmre.
Az, hogy 60 millió jegyet adtak el egy indiai film megtekintésére a Szovjetunióban, akkoriban megszokott dolog volt. Az első szovjet-indiai koprodukciónak is hamarosan eljött az ideje. Az Ali Baba és a negyven rablót (1979), 52 millióan tekintették még, és még ennél is többen Indiában.
Amikor Castrot Jelcin fogadta
Oroszországban hagyományosan óriási sikere van az érzelmektől túlfűtött, ha úgy tetszik, giccses szappanoperáknak és filmeknek. Már az 1990-es évek elején elkezdődött az elsősorban mexikói szériák importálása. Ezeknek akkora volt a népszerűsége, hogy az adás kezdetéhez igazították a Moszkva környéki távolsági buszok menetrendjét, és a főszereplő Veronica Castrot Jelcin fogadta a Kremlben.
Ezek a filmek afféle elterelő hadműveleti eszközként is működtek: miközben lőtték az orosz parlamentet – az orosz kiskatonák! – végig szappanoperát közvetítettek a moszkvai csatornák, ahelyett, hogy mutatták volna, a tankok hogy tapossák agyon, éppen a tévészékház előtt tüntető honfitársaikat…
Elfogadta Trump meghívását a két társházigazda államfő, de vajon szóba kerülnek a vitás ügyek is? 
