|
| fotó: depositphotos.com |
Gyáni Gábor az írás felvezető részében arra figyelmeztet, hogy amikor számba vesszük a kétségtelen veszteségek tárgyi elemeit, akkor semmiképpen sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy ezek a veszteségek korántsem beszélnek önmagukért, bár manapság sokan ezt így gondolják.
Tény, írja, hogy az ország területi, népességi, gazdasági és társadalmi tekintetben egyaránt megkisebbedett. A területi és népességi változások pontosan leírhatók az imént is használt mennyiségi paraméterekkel, a gazdasági fejlemények azonban nem feltétlenül fejezhetők ki ezen a módon. És itt jön Gyáni írásának egyik fontos megállapítása, miszerint a kisebb gazdaság fogalma nem feltétlenül jelent automatikusan csökkent értékűséget is.
A történeti kutatások mára jórészt pontos adatolással bizonyították, hogy a határváltozásokkal olyan gazdasági erőforrások, bányák, erdők, stb. kerültek az utódállamok birtokába, melyek a megkisebbedet területű Magyarország számára egyértelmű hiányként jelentkeztek, ám Gyáni szerint az még sem állítható kategorikusan, hogy az új országhatárok eleve determinálták volna az ország későbbi gazdasági teljesítményét.
Léteznek olyan gazdaságtörténészi álláspontok, miszerint a hazai gazdasági fejlődést a Horthy-korszakban nem csak az imént említett gazdasági erőforráshiány határozta meg, de legalább ilyen súllyal esett latba a rendelkezésre álló emberi erőforrás is, amiben pedig nem is álltunk olyan rosszul, elég csak az utódállamokból 1920 után nekiinduló százezernyi, magasan kvalifikált magyar menekültre gondolni. Gyáni véleménye az, hogy a korabeli Magyarország nem is a legmegfelelőbb módon alkalmazkodott a megváltozott mozgástérhez, amiben az akkor regnáló elitet is ludasnak tekinti némiképpen a történész.
A soknemzetiségű Magyarország felbomlásával a szuverenitását évszázadok óta teljes mértékben visszanyerő ország egy igencsak nagyfokú homogenitásra is szert tett. Ráadásul emiatt a társadalmi rétegződést, a vagyoni és jövedelmi eloszlást tekintve egy jóval integráltabb, belső kohézióját tekintve egy a korábbinál jóval egységesebb jelleget öltött magára az ország, ami a gazdaság szempontjából egyáltalán nem tekinthető másodrendűnek.
Gyáni a veszteségek számbavételekor megjegyzi, hogy bár fontos ipari és városi központok, régiók (Felvidék, Erdély mezőségi régiója, Partium és Bácska) kerültek el az országtól, viszont az akkori legelmaradottabb gazdasági térségek is kívül rekedtek az önkényesen meghúzott határokon, így például Kárpátalja, Székelyföld és Felvidék északkeleti része.
Az utóbb említett térségekre a századfordulót követően a kormányzati szervek, mint gazdaságilag szanálandó, megsegítendő térségekre tekintettek, ezért bármily szokatlanul is hangzik – írja Gyáni, de kijelenthető: az a tény, hogy ezek a területek Trianonnal elvesztek, súlyos ballaszttól „szabadította meg” a trianoni magyar társadalmat.
A fájdalmas veszteség tudatában sem tagadható, hangsúlyozza Gyáni, hogy az országnak előbb, vagy utóbb rendkívül komoly erőfeszítéseket kellett volna tennie, hogy a magterületek színvonalára emelje az elmaradott gazdasági régiókat.
Gyáni szerint a veszteségek szelektív felmérése azzal a tanulsággal jár tehát, hogy a trianoni Magyarország olykor előnyt is kovácsolhatott (volna) egyik, vagy másik veszteségéből, melyek viszont más szempontból meglehetősen kedvezőtlen feltételeket teremtettek – többek között – a gazdasági alkalmazkodás számára.
Csütörtökre nem változnak a nagykereskedelmi üzemanyagárak. 
