George W. Bush hatalomra kerülésekor „stratégiai versenytársnak” bélyegezte Kínát. 2001. szeptember 11. azonban minden tervét megváltoztatta és Afganisztánra, valamint Irakra kezdett koncentrálni.  Barack Obama elnök „Ázsia felé fordulásról” beszélt, de valójában Irán, Afganisztán és az Arab Tavasz emésztette fel energiája nagy részét.

Joe Biden elnök tavaly azzal az elhatározással került hatalomra, hogy véget vessen az amerikaiak közel-keleti, reménytelen hadműveleteinek, elsőbbséget adva a Kínával folytatandó „nagyhatalmi versengésnek”. 

Putyin ukrajnai inváziója azonban azt jelentheti, hogy Biden csatlakozik azon amerikai elnökök listájához, akiknek nem sikerült hatékony stratégiával Kínára koncentrálniuk. Biden tisztában van ezzel a helyzettel, és eltökélt szándéka, hogy elkerülje elődei sorsát. Ezért arra kérte külpolitikai csapatát: ne hagyják, hogy Oroszország uralja a napirendjét.

Ez megmagyarázza, hogy Biden miért igyekszik keményen felhasználni a válságot Oroszországgal, hogy világos üzenetet küldjön Kínának: „ne ismételje meg Tajvannal, amit Putyin tett Ukrajnával”. Úgy tűnik, Biden mindig Kínára figyel, még akkor is, ha figyelmezteti Oroszországot.

Múlt hónapban az elnök a New York Times-nak írt egy cikket, amelyben felvázolta a tétet:

„Ha Oroszország nem fizet súlyos árat tetteiért, akkor azt üzeni a többi potenciális agresszornak, hogy ők is elfoglalhatnak területeket és leigázhatnak más országokat, így más békés demokráciák fennmaradását veszélyezteti, és ez a szabályokon alapuló nemzetközi rend végét jelentheti, megnyitva a kaput a máshol történő agresszió előtt, amelynek katasztrofális következményei lehetnek az egész világon.”

Kína kísértete a Biden-adminisztráció minden lépésében feldereng, Oroszország ellenére.  Fareed Zakaria elemző rámutat: „Az ilyen időkben helyénvalónak tűnt, hogy Antony Blinken külügyminiszter fontos politikai beszédet tartson, amit május végén meg is tett.  Kivéve, hogy úgy döntött, hogy beszédet tart… Kínáról.”

Stratégiai beszédében Blinken kifejtette, hogy Kína továbbra is a legjelentősebb kihívója az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek. Azt is elmondta, hogy a Biden-kormányzat célja az ázsiai szuperhatalom „stratégiai környezetének formálása”, hogy korlátozza egyre agresszívabb fellépéseit.

Hasonló dinamika volt jelen Biden május végi első ázsiai látogatásán is, amikor meg akarta nyugtatni az Egyesült Államok regionális szövetségeseit és partnereit, hogy az ukrajnai háború ellenére továbbra is az egyre agresszívebb Kína kihívásaira összpontosít.

Biden ázsiai utazása

Biden elnök először Dél-Koreába, majd Japánba ment a Quad csúcstalálkozójára, amely a Kína terjeszkedése miatt aggódó országok biztonsági csoportja (USA, Ausztrália, India és Japán). Tekintettel elődjeinek a régióban elért eredménytelenségére, Biden fő kihívása az volt, hogy meggyőzze a régiót arról, hogy szavai mögött két területen is rejlik valami: a biztonság és a kereskedelem. 

Normális körülmények között Dél-Koreának és Japánnak erős biztonsági partnerré kell válnia Kínával szemben. Washington döbbenetére azonban továbbra is viták választják el őket arról, hogyan kellene Tokiónak kiengesztelnie Szöult kegyetlen gyarmati uralma miatt. Biden biztonsági aggodalmának másik forrása India. Kétségtelen, hogy Új-Delhi központi szerepet fog játszani a Kína megfékezésére irányuló minden amerikai stratégiában. 

India azonban nem volt hajlandó elítélni Oroszország Ukrajna elleni invázióját, főként azért, mert az indiai hadsereg továbbra is erősen függ az orosz fegyverektől. Eközben a Fülöp-szigetek, amely egy másik kritikus pillér az amerikai biztonsági architektúra megszilárdításában a térségben, éppen most választott egy olyan új elnököt, aki közel áll Kínához.

E potenciális biztonsági kihívások ellenére Biden a gazdasági és kereskedelmi színtéren még ingatagabb talajon áll.  Az ok egyszerű: Amerika legtöbb regionális szövetségese Kínával bonyolítja a kereskedelme nagy részét. Dél-Korea Kínával folytatott kereskedelmi volumene akkora, mint a következő két legnagyobb kereskedelmi partnere, Amerika és Japán együttvéve. Indonézia, Thaiföld és a Fülöp-szigetek ugyanazt a dilemmát osztják: Kína a vezető gazdasági partnerük, míg az Egyesült Államok a fő szövetségesük a védelemben és a biztonságban. Ebben az értelemben úgy tűnik, hogy Ázsia és a Közel-Kelet egy csónakban vannak Kína és az Egyesült Államok egyensúlyának szükségességét illetően.

Mi tehát Biden válasza Ázsia Kínától való gazdasági függésére? A rövid válasz: „nem sok”.

Japánban az amerikai elnök bemutatta Indo-Pacific Economic Framework-jét (IPEF), a még mindig homályos tervet az Ázsián belüli kereskedelem megerősítésére. Tekintettel Kína óriási gazdasági potenciáljára, a délkelet-ázsiai kormányokat egyáltalán nem nyűgözte le az az amerikai ajánlat, hogy mindössze 150 millió dollárt fektetnének be a régióba.

Biden Kínával kapcsolatos megközelítéséből hiányzik a valódi gazdasági stratégia és a szabad kereskedelmen alapuló rendszer.  Ennek ellenére Washington folyamatosan nyitott, szabályokon alapuló liberális rendről beszél, holott Biden kereskedelempolitikájában továbbra is a protekcionizmus a norma. Június 22-én Biden kereskedelmi képviselője, Katherine Tai azt mondta a törvényhozóknak, hogy a Kínával szembeni vámokról és egyéb intézkedésekről szóló döntés továbbra is „jelentős befolyást jelent”.

Ami az USA ázsiai-csendes-óceáni térségbeli szövetségeseit illeti, Amerika politikája az instabilitás potenciális forrása.  Az ázsiai döntéshozók fejében mindenhol jelen van az a kilátás, hogy 2024-ben újra egy, a világtól inkább elszigetelődő elnök léphet be a Fehér Házba. Hasonló dinamika érvényesül az USA közel-keleti szövetségeseinél is, amelyek már most aggódnak az Egyesült Államok fokozatos kivonulása miatt. 

A Biden-adminisztrációnak bizonyítania kell a világ többi részének, hogy továbbra is törődik a régióikkal.  Ebben az értelemben Biden elnöknek sok dolga lesz a küszöbön álló közel-keleti útja során.

(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)