Albánia 1912-ig az Oszmán Birodalom egy elfeledett és visszamaradott szöglete volt. Itt született 1908-ban egy jómódú muszlim kereskedő fiaként Enver Hodzsa. Egy francia nyelvi líceumban folytatott tanulmányait követően, 1930-ban állami ösztöndíjjal Franciaországba, a montpellier-i egyetemre került, ahol botanikai tanulmányokat folytatott.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy szélsőbaloldali tevékenységet folytat, ezért megvonták tőle az állami támogatást. 1936-ban haza is tért, majd Albánia 1939-es olasz megszállását követően egy tiranai dohányboltban kezdett szervezkedni a fasiszták ellen.
Ellenállás jugoszláv és brit segítséggel
Rögvest az 1941-ben létrehozott albán kommunista párt élére került, ekkor még ideiglenesen, majd 1943-ban hivatalosan is első titkárrá választották. A kommunista párt létrehozásában mind logisztikailag, mind ideológiailag döntő szerepet játszottak a jugoszláv elvtársak. A háborús ellenállás során pedig az albán partizánoknak a jugoszlávok, de mindenekelőtt a britek segítettek fegyverszállításokkal.
Mivel az ország felszabadulása után, az 1945 decemberében tartott parlamenti választásokon a kommunisták által vezetett Demokratikus Front az összes mandátumot elnyerte,
Hodzsa Albánia de facto ura lett, és az is maradt egészen 1985-ben bekövetkező haláláig.
Feudalizmusból sztálinista diktatúrába
Hodzsa 75 évvel ezelőtt, 1946. január 11-én, egy átmeneti kormány élén kiáltotta ki a népköztársaságot és nyilvánította megszűntnek a királyságot.
Kétségtelen érdemei közé tartozik, hogy
vezetésével megkezdődött a feudális Albánia modernizálása.
Jelentős előrelépés történt többek között a törzsi viszonyok és a középkori szokásjogon alapuló vérbosszú visszaszorításában, valamint a jóléti intézkedések területén is.
A lakosság akkor mintegy 85 százaléka kisparaszti sorban sínylődött. Klasszikus értelemben vett munkásosztály nem is létezett – amelyre Európában hagyományosan ráépültek a kommunista mozgalmak –, Marx és Lenin munkáit még le sem fordították albán nyelvre.
A közoktatás fejlesztése, az ingyenes egészségügyi ellátás és a nyugdíjrendszer teljes lakosságra történő kiterjesztése, a 80-90 százalékos írástudatlanság felszámolása, a nők egyenjogúsítása komoly eredménynek számított.
Igaz, az albán király – Zogu – vasutak és ipar nélküli országa nagyon alacsonyra helyezte a lécet. Albánia volt például az egyetlen ország a második világháború előtt Európában, ahol egyetlen egyetem sem működött.
Az új, kommunista kormánynak nem kis fejtörést okozott a nemzetközi elismertetés. Ez Jugoszlávia és Szovjetunió részéről nem jelentett problémát, de a nyugati hatalmak ellenezték a kommunisták puccs-szerű hatalomátvételét.
Elképesztő tény, hogy
Hodzsa kommunista Albániáját az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és az NSzK soha nem ismerte el.
Albánia először Jugoszlávia, majd a Szovjetunió uszályába került. De amikor túl nagy lett Moszkva politikai nyomása, 1960-ban hirtelen Kínához csapódott, amely éppen komoly ideológiai vitában állt a szovjet elvtársakkal. Tirana hálából bőséges kínai hiteleket és gyáregységeket kapott.
1978-ben azonban Peking elkezdte visszakövetelni a hiteleit, amire válaszul Hodzsa megszakította vele a kapcsolatokat.
A terror évtizedei
A modernizáció elvitathatatlan eredményei azonban nem ellensúlyozták azt az elnyomást, amelyet a mindennapokban az albán embereknek el kellett szenvedniük.
A kommunista vezetés Sztálin 1930-as években alkalmazott erőszakos modernizációját tekintette példaképnek,
és ez hamarosan a terrorban is testet öltött.
Az albán titkosszolgálat, a Sigurimi a Stasihoz és a Securitatéhoz hasonló módszerekkel tartotta fenn a folyamatos rettegés légkörét, ebben kiterjedt besúgóhálózat volt a segítségére. A párt informátorai mindenhol jelen voltak, és még a gyerekeket is arra tanították, hogy
akár a szüleiket is adják fel, ha azt tapasztalják, „helytelen” nézeteket hangoztatnak.
A szakértők 5–25 ezerre teszik a politikai okból meggyilkoltak számát.
Legkevésbé a párt felső- és középvezetői érezhették magukat biztonságban. 1962-re a Központi Bizottságban már csak kilencen ültek azok közül, akik 1948-ban is tagjai voltak a pártszervezetnek. A 31 emberből 14-et kivégeztek, 8 pedig úgymond visszavonult a politikai élettől.
Az 1973 decemberében megrendezett táncdalfesztivált követően az albán tévé elnökét az ország déli részére száműzték, a parlament elnöke pedig munkatáborba került, miután felrótták neki, hogy egyes előadóknak a „megengedettnél” hosszabb volt a haja, ráadásul sokan a dekadens nyugati előadókat „majmoló” dalokat preferálták a munkásmozgalmi indulókkal szemben.
Török re-iszlamizáció
1967-ben Hodzsa végre bejelenthette népének: Albánia a Föld első és egyetlen, hivatalosan is ateista országa. Ennek jegyében az imámokat és papokat letartóztatták, kényszermunkára ítélték, vagy kivégezték.
Napjainkban a neo-ottomán álmokat kergető török vezetés aktív reiszlamizációt folytat a szintén NATO-tag Albániában. Nemrég adták át a török pénzekből épült, 10 ezer férőhelyes mecsetet Tiranában, amely a Balkánon jelenleg a legnagyobb mecset.
Egyelőre a leépítések előkészítése indult el. 
