A második világháború végső kimenetelében India szerepe a mai napig ismeretlen az európai közvélemény előtt. Holott a világ legnagyobb önkéntes hadseregét állították fel 2,5 millió katonával és harcoltak a brit hadseregben Hongkongtól kezdve egészen Olaszországig. A mítosz szerint India a függetlenségét Mahátma Gandhi békés tömegmozgalmának köszönheti – valójában azonban legalább ekkora szerepe volt abban az indiai hadseregnek, amely 1945 után a gyarmattartó britek ellen fordult.
Az Indiai Légió és a Wehrmacht
A háború kezdetén Londonnak nem volt nehéz dolga: jó zsoldot fizetett és az akkor 350 milliós Indiában sok földműves szívesen csatlakozott a hadsereghez. Nem volt elterjedt a brit-ellenes érzelem a köreikben és 1939-1945 között nem is voltak komolyabb lázadások. Ellentétben a magasabb rangú indiai tisztekkel - különösen a légierőnél és a haditengerészetnél -, akik a városi polgárságból jöttek, egyetemi végzettséggel rendelkeztek és a függetlenséggel kacérkodtak.
Már 1942 után kialakultak brit-ellenes csoportok Szubhasz Csandra Bosze vezetésével, aki meg volt győződve, hogy hazája függetlenségét katonai eszközökkel kell kiharcolni. Bosze fölvette a kapcsolatot a náci Németországgal, Berlinbe utazott, ahol engedélyezték számára egy "Indiai Légió" felállítását. Indiai hadifoglyokból 2500 katonát gyűjtött össze és 1943-ban a nyugati fronton a Wehrmacht be is vetette őket.
Bosze akkor már Szingapúrban volt, ahol megalakította a „Szabad India Ideiglenes Kormányát”, amelyet Japán, Németország és Olaszország is elismert. De a drámai változás mégsem tőle indult ki, hanem a brit hadseregből 1945-ben leszerelt indiai katonáktól, akik kisebb földbirtokot, vagy tartósabb állást vártak a hadsereg háborús áldozataiért (24 ezer halott, 64 ezer sebesült, 11 ezer eltűnt), de semmit sem kaptak a végén Londontól. Ezért az indiai politikai pártokhoz fordultak, amelyek szívesen felkarolták a munkanélkülivé vált ex-katonák ügyét.
Történelmi amnézia
Az indiai politikusok akkor már amúgy is Londont tették felelőssé az 1943-as bengáli éhínségért, amely során közel 3 millió embert vesztette életét. De a politikai robbanás 1945 novemberében következett be, amikor a britek Bosze hadseregének 3 katonája ellen eljárást indítottak. Az indiai Nemzeti Kongresszus a függetlenségpárti hadsereg mellé állt, mint ahogyan az "Összindiai Muszlimliga" is. Az addig a britekhez lojális katonák pedig tömeges álltak be ezen két politikai szervezet mögé.
Amikor aztán 1946 februárjában a brit légierő és a haditengerészet indiai alakulatainál komoly lázadásra került sor, világossá vált, hogy az indiai hadsereg már elvesztette lojalitását a korábbi, fehér uraik felé. Az indiai nagyvállalkozók számára is világossá lett, hogy ha a briteket tavozásra kényszerítik, akkor nagy földterületeket kaparinthatnak meg. 1947 elejére aztán világszerte megerősödtek a brit gyarmattartók elleni mozgalmak.
Napjaink indiai történetírásában alig található meg az indiai csapatok szerepe a második világháború során – a nacionalistáknak nem igazán érdeke, hogy a britekkel közös, önkéntes harcról túl sok részlet az emlékezetben maradjon.
Egyik a látogatók száma, másik a bevétel terén. 
