Kínában október elseje a Népköztársaság kikiáltásának napja. Minden évben október első hete, az „Aranyhét”, állami ünnepnek számít, amikor is megemlékeznek a KKP győzelméről és a Kínai Népköztársaság első vezetőjéről, Mao Ce-tungról. 100 milliók kelnek ilyenkor útra, hogy vidéki rokonokat látogassanak és találkozzanak a családtagokkal. Az Aranyhét előtt már gyakorlatilag lehetetlen jegyet szerezni a vonatokra és távolsági buszokra, hasonlóképpen a Holdújév időszakához. Érdekes, hogy bár Mao már több mint 35 éve halott, nagyon megosztja a kínaiakat, egy részük csendesen megveti, de a többség még mindig je-jének, vagyis az ország nagyapjának nevezi.
Rövid történelemóra
| Milyenek a hétköznapok a szuperhatalommá lett Kínában? Kattintson! |
1949. október 1-jén hosszú és kimerítő harcok után a Mao irányította Kínai Kommunista Párt alakulatai megsemmisítő csapást mérnek a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang polgári erőire. Az utóvéd harcok 1950-ben Hainan szigetén zajlanak, majd Csang Kaj-sek és követői Tajvan szigetére menekülnek, ahol kikiáltják a Kínai Köztársaságot. A Kína és Tajvan közötti ellentét a mai napig él, sokan nem hajlandók elfogadni a Peking erőltette „egy Kína elvet” és Tajvant külön országként kezelik.
Mao Ce-tung az októberi államalapítás után földreformba kezdett, majd kolhozokba tömörítette a parasztságot, amely ma is meghatározója a kínai gazdaságnak, hiszen az 1.3 milliárd kínai közül 900 milliónak a föld nyújt megélhetést. Tulajdonképpen Mao azzal verte agyon a vidéki Kínát, hogy a „Nagy ugrás” néven meghirdetett erőszakos iparosítással mindent a voluntarista iparpolitikának és a nagyvárosoknak rendelt alá. Közben még jobban összebarátkoztak Moszkvával és ugyan 1950-ben aláírták a kínai-szovjet örökbarátsági szerződést, de az nem tartott sokáig, mert a kínai-szovjet kapcsolatok Sztálin halála után megromlottak. Mao állandóan bírálta Hruscsovot és az új szovjet vezetést, egészen addig, amíg határvillongások nem törtek ki a két kommunista óriás között.
Az ellenségem ellensége a legjobb barátom
Végül a 70-es években egyfajta harmadikutas, vagy különutas politikaként Kína rendezte kapcsolatait az USA-val, sőt még Richard Nixon is elutazott Pekingbe. Persze a lényeg a nemzetközi status quo fenntartása volt, nehogy Moszkva és Peking megint összepacsizzon és baloldali ideológiai túlsúly jelenjen meg a nemzetközi porondon. Közben azért a belső feszültségek nőttek Kínában is, hiszen a rosszul elsült Nagy ugrás nyomán milliók éheztek a hatvanas években. Mao helyzete megingott a párton belül, de a Nagy kormányos nem adta meg magát. A fiatalokat felheccelve, egyfajta központi szelepeként működtetve, kulturális forradalmat hirdetett, amellyel sikerült pártbéli riválisaitól is megszabadulnia. A dolog azonban kissé túlnőtt magán, amikor is a kispolgári csökevények és a vallás ópiumának letörésére begerjedt ifjúkommunista hordák elsősorban az értelmiségiek megrendszabályozásában vélték kiélni pusztító, tudatlan, kisebbrendűségi hajlamaikat, nem beszélve az általuk öncélúan felégetett nagyszámú történelmi helyről, tárgyról. Az őrületnek 1976-ban Mao halála vetett véget.
|
| Kínai utcarészlet - a szuperhatalom egyik arca |
És begyújtják a kínai gazdaság rakétáit
A Mao halálát követő rövid utódlási harcból a szecsuáni Teng Hsziao-ping került ki nyertesen, aki rögtön látta, hogy irányváltás kell, különben Kína megreked a harmadik világ szintjén. A halálakor, 1997-ben a Népszabadságban megjelent Dunai Péter írása, amelyben kiválóan foglalja össze Teng elképzeléseit: „Reformjának négy célja volt: a mezőgazdaság, a hadsereg, a tudomány és a technológia fejlesztések, valamint az ipar modernizálása. Noha a konkrét reformintézkedéseket rendre nem ő és nem országos szinten, hanem tartományi, városi vezetők kezdeményezték, a kedvező tapasztalatokat jelentő reformokat felkarolta. Az agráriumban a népi kommunák helyett a termelést ösztönző családi gazdálkodásokat alakítottak ki, a könnyűiparra és az exportra alapozták a gazdaság fejlesztését, az ipartelepítésben viszonylagos autonómiát adva a tartományoknak. Teng idején fejlesztette tökélyre Kína azt az ötvenes évek végétől Japánban már alkalmazott gazdaságpolitikai elvet, hogy a Nyugat pénzén, a külkereskedelmi többlet felhajtásával – sok, olcsón előállított termék exportja és csak a legszükségesebbek importja – pörgetheti fel a gazdaságot."
De mit csinált Teng a kínai gazdasággal?
Alapjaiban szakított a szovjet tervgazdálkodással és áttért a szocialista piacgazdaságra, tehát a kapitalista piaci viszonyokat kezdte belekeverni a szocialista mindennapokba. 1978-ban agrárreformot hirdetett, a vergődő, haszontalan kolhozok helyett bevonta a parasztságot a termelésbe. Azonnal több mint 30 százalékkal megemelte a terményfelvásárlási árakat, megjelent a tartós földbérlet, egyre nagyobb területeket lehetett az államtól bérbe venni. És lám-lám 1985-re a megtermelt mezőgazdasági termékek mennyisége éppen a duplája volt az 1978-asnak. Egyre többen gazdagodtak meg vidéken, megindult az életszínvonal emelkedése. Hamarosan az agrárreformon meggazdagodott parasztság egy része már a falusi ipar újjáélesztésében látott befektetési lehetőséget. A nagyon olcsó munkaerőre alapozva rengeteg textilipari üzem létesült. Azóta a vidéki ipar már a könnyűipar minden ágában jelen van, az ország ipari termelésének 25 százalékát adja.
|
| Csúcsforgalom |
A kínai termelés egy nagy részét továbbra is az állami vállalatok adják, ahol nemhogy fejlődésről, de inkább hanyatlásról lehet beszélni. Az állami vállalatok nagy többsége nem alkalmazkodott a piaci versenyhez, túl sok embert alkalmaz és kevéssé hatékony, pazarló. Nem beszélve, hogy gyakorta a korrupció melegágya. Privatizálni kellene, ám erre a kínai vezetés régen és most sem érzett nagy késztetést, ugyanakkor a rossz minőségű üzemekbe a külföldiek sem szívesen vásárolnak bele.
Hol is tart Kína?
A Reform és nyitás politikájának eredményeként a kínai gazdaság hihetetlen sebességgel kezdett fejlődni és egészen a 2008-as válságig, sőt 2010-ig kétszámjegyű GDP növekedést produkált, amely a végtelenségig nem tartható fönn, amint azt kifejti a Kínai-magyar kereskedelmi kamara elnöke is. A tulajdonszerkezet lassan tolódik el a magántulajdon irányába. Ma már ezer körül van Kínában a legálisan működő cégekből meggazdagodott milliomosok, sőt dollár milliárdosok száma. Egyikük a 23. leggazdagabb ember a világon és a kommunista Kínában él.
A gazdaság hajtóereje a külföldi tulajdonú vállalatok (amerikai, japán, nyugat-európai), de sok a kevert tulajdon is. Az állam ma már támogatja a magánvállalatokat, mert egyrészt ez felszívja a belső munkanélküliséget egy bizonyos szintig, másfelől pedig kiegészíti a gyalázatos minőségű állami szolgáltatásokat. Tehát ezért engedékeny az állam a szolgáltatási szektorban, ahol éttermek, fodrászatok, panziók, szállodák, autószervízek, sőt még busztársaságok is működhetnek.
A válság és az őrületes iramú fejlődés azért ártott Kínának is. Lassul a GDP növekedés, de valószínű, hogy még így is eléri az 5 százalékot. Bár a hivatalos adatok nem ezt jelzik (6-7 százalékról beszélnek), viszont elképzelhető, hogy éves szinten 12-15 százalékos lesz az infláció. A csilivili keleti partvidék városaiban (Sanghaj, Tsingdao, Hongkong) látható nyugati szintű életvitel köszönő viszonyban sincs a belső területeken élő mintegy 300 millió szegény mindennapjaival. Gondot jelent az egyke program meghirdetése nyomán, hogy kik tartsák el az időseket. A nyugdíjrendszer gyakorlatilag nem működik és eddig a nagylétszámú családok tartották el az öreg szülőket, ám ha csak egy-egy gyerek van egy családban, ez már szinte lehetetlen.
|
| A kínai GDP változása. Forrás: Világbank |
Sokfelé a tartományok az elmúlt sikeres évek során óriási presztízs beruházásokba kezdtek. Viszont ma már egyre kevésbé mozog a pénz Kínában is, ezért a felépített és üresen álló létesítmények miatt, nagy az ingatlanpiac összeomlásának veszélye, a tartományi kormányokat sújtó belső hitelválság sem megoldott és a korábban felvett pénzek nyomán ma már dollár százmilliárdokra rúgnak a behajthatatlan kölcsönök Kínában.
