„Őrült” – válaszolta egy, Uruguayban élő, idősebb korosztályhoz tartozó ismerősöm, amikor a szomszédos nagytestvér, Argentína új elnökéről kérdeztem. – „Ez az agyalágyult dollárt vezetne be a peso helyett, eltörölné a jegybankot és lehetetlen dolgokat akar csinálni.”
Az őrült, akiből elnök lett
A vasárnapi elnökválasztás nyertese, Javier Milei még Dél-Amerikában is kvázi őrültnek számít, pedig a Földnek az a vidéke alapból bolond hely, jó és rossz értelemben is.
Az argentinok most rátettek még egy lapáttal: 14,5 millióan voksoltak egy olyan emberre, aki kutyáitól kér tanácsot, élő adásban veri szét a jegybank makettjét, láncfűrésszel hadonászik a színpadon kampánya közben – a sort még hosszan folytathatnánk.
De ki ő valójában, és hogyan került Dél-Amerika második legnagyobb országának az élére?
Az olasz származású Javier Milei Buenos Airesben született – ez eleve jó belépő az őrültséghez –, apja buszsofőr, anyja háztartásbeli volt. Katolikus iskolákba és magánegyetemekre járt, és már az iskolában „Az őrült”-nek hívták dühkitörései és agresszív retorikája miatt. Saját bevallása szerint szülei verték és verbálisan bántalmazták, amiért egy évtizedig nem beszélt velük.
Gyerekként focizott és rockegyüttesben énekelt. 18 évesen, a 80-as évek végét jellemző hiperinfláció idején – ami szintén nem ritka Argentínában – úgy döntött, hogy közgazdászként fog karriert csinálni. Meg is tette, közgazdászként végzett a Belgrano Egyetemen, később mesteri fokozatokat is szerzett.
A mikro– és makroközgazdaságtan, a gazdasági növekedés és a matematikai közgazdaságtan professzora, számos egyetemen tanított Argentínában és külföldön – azaz minden „őrültsége” ellenére (vagy talán éppen azért) vág az esze.
Hosszú évekig a pénzügyi szektorban, valamint a közszférában is dolgozott vezető közgazdászként. Több könyvet írt – az „Egy libertáriánus útja” például tavaly jelent meg.
Meghódította a médiát
A nagyközönség a televíziós vitaműsoroknak köszönhetően figyelt fel rá a 2010-es években retorikájának és szabadszájúságának köszönhetően.
Egy felmérés szerint 2018-ban ő volt a legkeresettebb közgazdász a televízióban – egy év alatt 235 interjú készült vele –, 2019-ben pedig a Noticias című helyi lap már az egyik legbefolyásosabb embernek nevezte. Ezen évek alatt alapozta meg ismertségét, amely elengedhetetlen volt politikai karrierjéhez.
Saját rádióműsora is van, beszédes címmel (Mítoszok lerombolása).
2020-ban csatlakozott az Avanza Libertad nevű, liberális-konzervatív politikai formációhoz, amely a liberális gazdaságpolitika, azaz a kis állam és a szabadpiac híve. Népszerűsége egyre növekedett, retorikájával főleg a fiatal, 30 év alatti választókat tudta megszólítani, akik az 1998-2002 közötti nagy argentin gazdasági válság idején születtek.
Hadüzenet az elitnek
2021-ben megalapította a La Libertad Avanza nevű koalíciót, amely a harmadik helyet szerezte meg a parlamenti választásokon. Mozgalmát rendszerellenes, új erőként prezentálta, amely le akarja váltani a korrupt politikai elitet.
„Nem birkákat akarok vezetni, hanem fel akarom ébreszteni az oroszlánokat”, hangoztatta. A politikai elitet „haszontalan, parazita politikusoknak” nevezte, „akik sosem dolgoztak,” és azért jött, hogy „kirúgja ezeket a bűnözőket”.
Magáról azt mondta: „liberális libertariánus vagyok. Filozófiai szempontból pedig piaci anarchista.” Ehhez igazította megjelenését is, amely leginkább egy félbolond rocksztáréra hajaz. Stílusával és üzeneteivel még népszerűbb lett a fiatalok között.
Politikai kommentátorok jobboldali libertariánusnak, populistának és politikaellenesnek szokták nevezni, egyes elemzők ugyanakkor ultrakonzervatívnak és szélsőjobboldalinak tartják.
Az elnökválasztásokon a Libertariánus Párt tagjaként, a La Libertad Avanzával a háta mögött indult, miközben az infláció már 100 százalék fölé emelkedett. Az első fordulóban a voksok 30 százalékát szerezte meg, a második fordulóban pedig – itt már csak egy ellenfele volt – a szavazatok 56 százalékát söpörte be, és több mint 10 százalékponttal előzte meg balközép riválisát, Sergio Massát.
Győzelmét a populista jobboldal ünnepelte: Donald Trump korábbi amerikai elnök például azt mondta, hogy „Milei ismét naggyá teszi Argentínát”, Jair Bolsonaro volt brazil elnök pedig reményét fejezte ki, hogy "Dél-Amerika ismét ragyogni fog.”
De mit fog csinálni?
A magát libertariánusnak (a szabad piac, az egyéni felelősség, a korlátok nélküli szabadság és az individualizmus pártolója) és anarchokapitalistának tartó Milei azzal kampányolt, hogy radikálisan megvágja az állami (ezen belül a jóléti) kiadásokat (erre utalt a láncfűrészes performanszával), és csökkenti a bürokráciát: bezárja például a kulturális és az oktatási minisztériumot.
Azt is hangoztatta, hogy felszámolja majd a nemzeti bankot és az amerikai dollárt teszi fizetőeszközzé az argentin peso helyett. A nemzeti bank „felrobbantása” mellett pedig azzal érvelt, hogy az a pénznyomtatással csak fokozza az inflációt.
Győzelme után arról is beszélt, hogy privatizálná Argentína energiapari óriáscégét, az YPF-t, valamint a közszolgálati médiát. „Minden, amit magánkézbe lehet adni, magánkézbe lesz adva”, mondta.
Bejelentette azt is, hogy nullára csökkenti az „állami munkákat”, a folyamatban lévőkre pedig tendert ír ki, hogy „ne legyen több állami költés”. Emellett könnyítené a fegyverhez jutást, betiltaná az abortuszt és engedélyezné az emberi szervkereskedelemet.
És miért nyert?
Győzelmére az egyik magyarázat, hogy Argentína (korántsem először) mély gazdasági válságba csúszott: az infláció 143 százalék, az emberek 40 százaléka szegénységben él. Érthető, hogy sokan változást, valami teljesen újat akarnak – bár nem tudjuk, mit szólnak majd a szegények ahhoz, ha még az eddigi szociális juttatásokat is elveszik tőlük.
Milei sikeresen hitette el magáról, hogy teljesen különbözik elődjeitől, és végre leváltja azt a korrupt politikai osztályt, amely a szakadék szélére vezette az országot.
„Véget ért a dekadencia modellje. Nincs visszaút. (…) Ma magunkévá tesszük a libertariánus modellt, és ismét globális hatalom leszünk”, mondta győzelmi beszédében, egy új éra kezdetét ígérve.
Ilyen ígéretből persze már volt néhány a történelemben, ráadásul pártja csak kis befolyással bír a parlamentben. Ugyanakkor személye mégis valami teljesen újat ígér – már csak az a kérdés, hogy látványos feltámadás vagy iszonyatos bukás lesz a vége.
A Nagyító korábbi cikkeit itt olvashatják. Korábbi helyszíni beszámolónkat Argentínából pedig itt olvashatják:
Kissé váratlan optimizmus. 
