Olekszandr Enerhodarban él, és korábban a zaporizzsjai atomerőműben dolgozott. A The Guardian számára írt beszámolójában mesélte el, hogy hogyan telnek a mindennapok a közel hat hónapja megszállás alatt élő energiavárosban.
"Az életemet az atomenergiának szenteltem, és mindig is büszke voltam arra, hogy részese lehetek az erőmű működtetésének. Saját magam és sok hozzám hasonló ember számára a zaporizzsjai erőmű a büszkeségünk és a sorsunk" – kezdi beszámolóját Olekszandr, hozzátéve, hogy az erőműnek hat nagy teljesítményű blokkja van, az összes ukrán atomerőmű kapacitásának mintegy fele, és az ország teljes energiaszektorának egynegyede. A háború előtt 11 ezer ember dolgozott itt.
„Enerhodarban több mint 50 ezer ember él. Közel hat hónapja élünk megszállás alatt. Ez olyan, mint egy kettős megszállás - a várost és az atomerőművet is elfoglalták.”
A hitünket folyamatosan próbára teszik
Olekszandr úgy fogalmaz, hogy tíz nappal ezelőtt még biztosak voltak benne, hogy a város és a lakosok nem fognak szenvedni, de már vannak sebesültek az erőműnél a lövedékektől. Már vannak áldozatok a városban.
Az atomerőmű és a város szinte egy egészet alkot, amelyben az erőmű küzd a fennmaradásért, mivel tele van orosz katonai járművekkel és katonákkal. Csak két blokkja működik, nem teljes kapacitással. A fizetéseket fizetik, de sok alkalmazott távolról dolgozik – teszi hozzá az enerhodari lakos.
A nukleáris iparban a berendezések működésének minden eltérését vagy a személyzet hibáját kivizsgáljuk, ezt követően pedig korrekciós intézkedéseket teszünk – jelenti ki Olekszandr, hozzátéve, hogy ehhez képest most olyan őrült dolgok történnek az erőműben, mint például katonai felszerelések szállítása az erőműegységek turbinacsarnokaiba, a berendezések megrongálása az erőmű területének ágyúzása következtében, sőt, egyes információk szerint az épület bányászása.
„Egyes jelentések szerint embereket raboltak el, köztük az állomás dolgozóit is. Nehéz leírni azt az érzést, amikor az ember olyan ember elrablásáról olvas, akit személyesen ismer.”
A férfi beszámolója szerint a helyzet akkor változott meg drámaian, amikor az oroszok elkezdték lőni az állomást és a város külterületét. Eltaláltak egy magasfeszültségű vezetéket, az állomás területén lévő épületeket és a kiégett nukleáris fűtőelemek tárolóját. A város több órára áram nélkül maradt.
Azóta minden nap és minden éjjel halljuk a tüzérségi lövések dübörgését, néha olyan közelről, hogy olyan hangot ad, mintha a szomszédos udvarban lövöldöznének. Az ablaküvegek megremegnek, sőt, olyan érzés, mintha az egész ház remegne. Még azok is imádkoznak az üdvösségükért, akik nem hisznek Istenben – írja Olekszandr.
Enerhodar most beteg
Az egykori atomerőművi dolgozói szavai szerint Enerhodar egy fiatal város, amelyet lakói szeretnek és büszkék rá, most azonban úgy tűnik, hogy súlyosan beteg. Az óvodákat és iskolákat a megszállás után azonnal bezárták. Bár a fiúk minden nap kosárlabdáznak az iskola előtti játszótéren, az utcán egyre kevesebb gyerekhangot hallani. Ez az eltűnő gyermekek városa – teszi hozzá.
A megszálló hatóságok, amelyekkel szerencsére nem találkozom, arra kényszerítik az embereket, hogy az árakat hrivnyában és rubelben írják ki. Nem értem, honnan lettek itt a rubelek, kivéve azokat, amelyeket néhány nyugdíjasnak osztottak. Talán a Moszkvának küldött jelentéseik fontos része – találgatja Olekszandr.
A mindennapi élet működik
A városban van hideg és meleg víz, valamint villany – ebben a tekintetben mindig is az atomerőmű védelme alatt álltunk – írja Olekszandr. Három mobilszolgáltató helyett egy névtelen orosz jelent meg, amely a helyi szolgáltatók berendezését használja, emellett pedig több internetszolgáltató is helyreállt, de a forgalom Oroszországon keresztül halad, minden ottani internetes tiltással és korlátozással.
„A kórház orvosai megkapják a fizetést, de tudomásom szerint hatalmas gondok vannak a gyógyszerekkel, jobban jár, aki nem betegszik meg.”
A városban minden óriásplakátot orosz propagandára használnak – Putyin idézeteivel és az egységes orosz-ukrán népről szóló mondatokkal borítva, az emberek közömbösen mennek el mellette – meséli az enerhodari lakos, hozzátéve, hogy orosz zászlók lógnak a városháza fölött és másutt is, bár kifakultak.
Az emberek elhagyják a várost
Olekszandr szavai szerint mindenki igyekszik a megszállt területen kívülre vagy külföldre küldeni a gyerekeit és a feleségét, két nappal ezelőtt például a szomszédja evakuálta a gyerekeit. Mint írja, a várost el lehet hagyni, de éppen egy héttel ezelőtt a vasziljevkai ellenőrző pontnál, ahol a demarkációs vonal húzódik, több ezer autóból álló sor torlódott fel a különböző megszállt területekről, és az emberek napokig álltak ott.
Az enerhodari férfiak maradnak, a legtöbbjük az atomerőműben végzett munkát tekinti kötelességének – az atomerőmű dolgozói mentesülnek a besorozás alól, így ez olyan, mintha katonai szolgálatot teljesítenének. De ennek ellenére érezhető, hogy az atomerőmű személyzete közül is sokan távoztak, beleértve az operatív dolgozókat is.
Mindezek ellenére továbbra is hiszünk abban, hogy mindez hamarosan véget ér. Amíg mi hiszünk ebben, addig az erőmű működik, és a város él – jelenti ki végül Olekszandr.
