Október 7-én a világ egy újabb közel-keleti regionális válságra ébredt. Az izraeli légierő pusztító erővel kezdte bombázni a Gázai övezetet, miközben több, mint egymillió palesztin civil kényszerült elhagyni otthonát, és a helyzet gyorsan humanitárius válsággá fajult.
A konfliktus kirobbanása utáni két hét során Ankara óvatosan fogalmazott, mielőtt állást foglalt volna, és azonnali tűzszünetre szólított fel. Erdogan elnök proaktívan, a telefonos diplomácia alkalmazásával és Hakan Fidan külügyminiszter térségbeli fővárosokba küldésével diplomáciai megoldást keresett. Ankara üzenete egyértelmű volt: kétállami megoldásra van szükség, és a nemzetközi közösségnek a tűzszünet és a felek közötti túszcsere után politikai kereteken kell dolgoznia.
Az Al-Ahli incidens, mint mérföldkő
Ankara hozzáállása fokozatosan változott meg az október 17-i al-Ahli kórházi incidenst követően. A rakétarobbanás több tucat civil életébe került, és más muszlim országokhoz hasonlóan több ezer tüntető vonult az utcára és gyűlt össze a törökországi izraeli diplomáciai képviseletek előtt.
Törökországban a belpolitikai dinamika kezdett átalakulni, és a politikai pártok keményebb hangnemet ütöttek meg. Az egyik szimbolikus reakció a kisebbik kormányzó koalíciós párt, a radikális MHP (Nemzeti Mozgalom Pártja) részéről érkezett. Az MHP elnöke, Devlet Bahceli október 21-én felszólította Törökországot, hogy tegye meg a szükséges lépéseket a gázai civilek védelmében. Ezt az üzenetet követően, az MHP október 24-én tartott beszédében Bahceli leszögezte, hogy a megadott határidő lejárt, és Törökországnak minden forgatókönyvre készen kell állnia, és határozottan kell cselekednie.
Belpolitikai megfontolások
Mindezek következményeként Erdogan elnök rájött, hogy a jövő márciusi önkormányzati választások közeledtével a "kiegyensúlyozott" kép már nem szolgálja az érdekeit. Éppen ellenkezőleg, a súlyos harcok és a gázai pusztítás képei után úgy tűnik, hogy Erdogan az izraeli-török normalizációt olyan politikai tehernek kezdte tekinteni, amely veszélyezteti politikai bázisának támogatását.
Márpedig Erdogannak elsöprő győzelemre van szüksége a közelgő önkormányzati választásokon - különösen Isztambulban és Ankarában, hogy az elnök megerősíthesse erős vezetői imázsát, és e két önkormányzat grandiózus költségvetését pártja és közeli társai tevékenységének szponzorálására használhassa.
Ezért nagyon nyers Hamász-párti retorikát vett föl el, és október 28-án már török-palesztin zászlós sállal a nyakában tömeggyűlést szervezett Isztambulban több százezer támogatójának. Úgy tűnik, ezzel sikerült semlegesítenie az ellenzék palesztinbarát vonzerejét. A közvélemény úgy látja, hogy a török ellenzék palesztinbarát álláspontja nem más, mint a török elnök gyenge utánzása.
Erdogan tegnap tovább eszkalálta a kétoldalú feszültséget. Már odáig ment, hogy Törökország hivatalosan fel fogja kérni az ENSZ Biztonsági Tanácsát és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséget (NAÜ), hogy ellenőrizze Izrael nukleáris fegyvereinek birtoklását.
Török külpolitikai dimenziók
Izraelt hagyományosan a térség egyik legerősebb államának tekintik. Október 7-én azonban ez a kép megrendült. A hírszerzés csődje és az izraeli hadsereg képtelensége arra, hogy valós időben megbirkózzon a Hamász támadásával, gyökeres változást hozott Ankara megítélésében.
Erdogan kemény kijelentései, amelyekben Izraelt "a Nyugat feláldozható sakkbábujának nevezte a térségben", miközben hozzátette, hogy Törökország kész "a jövőben ugyanúgy befogadni az izraeli zsidókat, ahogyan az oszmánok fogadták a zsidókat a múltban" - arra utalva, hogy Izrael a jövőben meg fogja szűnni - valóban ezt a problémás új felfogást tükrözik.
Törökország érdekeit érintő következmények
Az egyre mélyülő humanitárius válság kezdettől fogva Ankara egyik fő aggodalma volt. A legfontosabb aggodalom azonban a közel-keleti konfliktus tovagyűrűző hatása miatt alakult ki Ankarában. Törökország évtizedek óta foglalkozik a közvetlen szomszédságában kialakult regionális válságokkal. Az 1990-es évek elején az Egyesült Államok iraki beavatkozásával, majd a 2010-es években a szíriai polgárháborúval kezdődően Törökország a folyamatos migrációs hullámmal együtt növekvő aszimmetrikus fenyegetésekkel szembesült.
Izrael gázai kivonulási stratégiája nem világos, és ez aggodalomra ad okot egy olyan konfliktus elhúzódásával kapcsolatban, amely szélesebb körű regionális következményekkel járhat, beleértve a proxi-háborút is. Az ukrán konfliktusban sikeresen hangszerelt semleges álláspontjával ellentétben azonban Ankara diplomáciája mára a Hamász felé hajlik. Ez Izrael szemében aláássa Ankara közvetítői szerepének lehetőségét a válságban.
Az Ankara-Washington viszony
Az amerikai-török kapcsolatokat illetően a dinamika aligha kedvező. Október 26-án a kongresszus tagjainak egy csoportja levelet intézett Anthony Blinken külügyminiszterhez, amelyben arra szólították fel, hogy tegyen határozott lépéseket "Törökország felelősségre vonása érdekében a Hamász működésének támogatásában és elősegítésében játszott szerepe miatt". Érdekesség, hogy október 27-e az Egyesült Államok a Hamász palesztin militáns csoport ellen irányuló szankciók második körét hozta, és egy török ingatlanalap három részvényesét vette jegyzékbe a Hamász támogatásával kapcsolatos vádak alapján.
A lépésre azt követően került sor, hogy Erdogan elnök október 23-án elküldte Svédország NATO-csatlakozási jegyzőkönyvét ratifikációra az ankarai parlamentbe, amint azt a NATO vilniusi csúcstalálkozóján megígérte. Ankara valószínűleg arra számított, hogy ezzel a manőverrel enyhítheti a Nyugat felől érkező esetleges nyomást, amikor elkezdte ostorozni az izraeli kormányt.
Az amerikai kongresszusban egyre növekvő rosszallás azonban potenciális akadályokat sejtet Törökország számára, különösen az F-16-os repülőgépek eladásával kapcsolatban, ami úgy tűnik, hogy összefonódott a tágabb geopolitikai kontextussal, beleértve Svédország NATO-tagságát is.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
