Cikksorozatunk első részében már bemutattuk a 35 éves Ziadot, a palesztin férfi a Gázai övezetben él. A Guardian platformján október 7. óta vezeti naplóját, most ismételten ebből idézünk részleteket.
November 5.
Tegnap találtam egy eszméletlen és vérző macskát, akit Jackie névre kereszteltünk – virrasztottunk vele, de túlélte az éjszakát. Nehezen lélegzett, egy a házigazdánktól kapott dobozban helyeztük el, melegen tartottuk, és a nővérem vizet adott neki. Nem hittem volna, hogy túléli.
Valamivel kilenc után beleteszem a macskaszállítóba, és elindulok az állatklinikára, ahol már többen várnak előttem. A leggyakoribb panasz így hangzik: „a macskám majdnem egy hete alig eszik valamit, és egyre agresszívabbá válik, pedig korábban ilyen még nem fordult elő”.
Az orvos mindenkinek elmagyarázza, hogy az evakuálás azt jelenti, hogy a háziállatok is kikerültek a komfortos helyükről, ráadásul a menedékekben, legyen szó akár magánházról, akár például egy iskoláról, sok az ember, akik mind „játszani akarnak a macskával”, ez pedig tovább stresszeli az állatot.
Az orvos megvizsgálja Jackiet, és nem jó híreket közöl, a helyzet kritikus. Nem tudni, hogy túl fogja-e élni. De az legalább kiderül, hogy Jackie valójában Jack, hiszen fiú, ezért gyorsan átkeresztelem.
Visszafelé tartva találkozok egy ismerős sráccal, és ledöbbenek, mikor ránézek. Gyorsan észreveszi a zavart tekintetemet, és csak ennyit kérdez:
a hajam, ugye?
Megőszült. Amikor három héttel ezelőtt találkoztam vele, még csak néhány ősz hajszála volt, mostanra azonban a haja nagyrésze ezüstössé vált. Egy barátnőmmel beszélgetve később kiderül, az ő bátyja is erre a sorsa jutott. A stressz, a félelem, és a szomorúság tényleg képes egy hónap alatt megőszíteni? Ha jobb lenne az internet, biztos rákeresnék.
Egy dologban biztos vagyok, hogy az elmúlt néhány hét sikeresen ráncokat varázsolt az arcunkra - az én esetemben a szemem alatti vonalakat és sötét karikákat. Először fordul elő, hogy a lábam vénái úgy kidudorodnak, mint egy öregemberé.
Este megint elmegy az internet. Mindegy. Mi vesztenivalónk van még? Elvesztettük a méltóságunkat, az életünket, az emlékeinket... az internetkapcsolat már igazán semmiség.
November 7.
Egy jó barátommal életem egy igen nehéz időszakában találkoztam, éppen új munkát kezdve úgy, hogy egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy készen állok a feladatra. Utólag kiderült: csupán a jelenléte elég volt ahhoz, hogy jobban érezzem magam, és az első munkahét után külön üzenetben köszöntem meg kedvességét és segítőkészségét.
A barátom két nagyszerű lánygyermek apja volt. A mi konzervatív társadalmunkban komoly nyomás nehezedett a családjára azért, hogy nem született fia, sokan a vendégségek alkalmában is fiút kívántak neki, hogy legyen aki „megtartja a nevét”. Ő azonban imádta, és rendkívül büszke volt a lányaira, többször is mondogatta, hogy ők a legnagyobb ajándékok, amit valaha kapott. Azt akarta, hogy erős és független nőkké váljanak.
Két hete küldött nekem egy üzenetet, arról érdeklődött, hogy tudok-e valami olyan helyet, ahová a családjával mehet, különben nem fogják tudni elhagyni Gázavárost. Legutoljára néhány nappal ezelőtt írt. Fáradt volt, és minden nap túlélését csodának nevezte.
A hírt először a nővérem tudja meg, és én felhívom egy közös barátunkat, aki megnyugtat, a hír nem igaz, nemrég beszélt vele. Tizenöt perc múlva ismét csörög a telefon. Mégis ő az. A barátom, a felesége és a két lánya már nem él.
Nem sírok; egyetlen könnycsepp sem hullik. Újra felhívom közös barátunkat, és arról beszélek, hogy az olyan nagyszerű emberek, mint az elhunyt, az emlékeinkben fognak élni. Mindig emlegetni fogjuk, hogy milyen csodálatos ember és apa volt.
Miután befejeztük a beszélgetést, az erkélyen állva próbálom felhívni őt. Talán csak pletyka volt, vagy egy rossz vicc. Kérlek, légy életben.
Egyedül kell lennem. A mosdóba zárkózom, de nem bírok sírni. Nem kapok levegőt.
A barátom Gázavárosban halt meg, és én nem lehetek ott a temetésén. Lehet egyáltalán rendes temetése? Nem lehetek ott, hogy megöleljem a szeretteit, és elmondjam, hogy mennyire sajnálom.
Vajon mennyire félt? A karjaiban tartotta a lányait, amikor meghaltak?
November 12.
Nemrég múlt éjfél, de teljesen éber vagyok. Nem a félelem, a kimerültség vagy amiatt, hogy több mint egy hónapja nem volt egy békés pillanatom, hanem mert nem tudok nem gondolni a tegnap esti telefonhívásra. Egy jó barátnőm elvesztette a testvérét, próbáltam vele beszélni, de nem tudtam. Felhívtam egy közös barátunkat, aki arról számolt be, hogy igazából hálásnak érzi magát azért, mert a bátyját egyben találták meg, ellentétben más holttestekkel, amelyeket feldaraboltak.
Hát ide jutottunk? Imádkozhatunk, hogy egyben haljunk meg, és ne daraboljanak fel? A brutális halál a gázaiak elkerülhetetlen végzete lett?
Később megtudom, hogy az egyetemi étterem csillogó szemű, közkedvelt, mindenki felé jó szóval forduló főpincére is meghalt.
November 14.
Esik. Az idő hirtelen hűlt le, amikor elhagytuk Gázavárost, még nyári ruhákat viseltünk, én például sortban és pólóban evakuáltam. Tegnap vettem egy dzsekit, felveszem, és egy takarót is magamra veszek.
Délelőtt elmegyek vásárolni, ekkor futok össze egyik barátommal, aki tava kenyérért áll sorba az esőben. Gyenge mosollyal mondja, hogy már két órája várakozik.
Két fiatal, 9-10 év körüli fiú jelenik meg, a kezükben rengeteg eladandó laposkenyérrel. A fiúkat elborítja az eddig sorban álló férfiak hulláma, mindenki azt akarja, hogy az ő pénzét vegyék el, és adjanak kenyeret. A barátom is ott tülekszik, de nem tud eljutni a fiúkhoz. Egyszer csak vége szakad a jelenetnek, és mindenki visszarohan a sorba. Kiderül, hogy egy fickó odadobott pár bankjegyet az árusoknak, és felvásárolta a teljes készletet. Most mindenki más várhat tovább.
A korai napokban senki sem vette meg a laposkenyereket, mostanra azonban már mindenki mindent megvesz, ha van rá pénze. A helyzet másodpercről másodpercre romlik.
November 16.
Arról álmodozom, hogy szeretnék újból az egyik kedvenc éttermemben ülni Gázavárosban, és gyönyörködni a gyönyörű kék tengerben. Csirkés tésztát rendelnék, valami előételt és salátát, és a barátaimmal hétköznapi dolgokról beszélgetnénk, panaszkodnánk a munkánkról, megvitatnánk a kedvenc tévéműsorainkat. Egy nyugodt napot szeretnék Gázavárosban.
Ezekben a napokban mindig megkérdezem a barátaimat, mit ebédeltek. A lehetőségek korlátozottak, keksz és víz, vagy padlizsán és uborka. Nekem mindegy, hogy mit esznek, amíg esznek valamit, ugyanis egyáltalán nem mindenki ilyen szerencsés. Az árak az egekbe szöktek.
Rengeteg a veszekedés, az emberek összekapnak a vízen, a kenyéren, sokszor pedig a semmin is – mindenki szorong.
Nincsen semmi reményteljes, nem tudunk semmit. Sok olyan barátunk van, akikről fogalmunk sincs, hogy biztonságban vannak-e vagy sem, élnek-e vagy meghaltak. Az internet akadozik, több helyen pedig egyáltalán nincs, és egyre nagyobb a bizonytalanság.
Mostanában a „hogy vagy?” a legnehezebb a kérdés. Már nem tudjuk, hogy vagyunk, nem vagyunk biztosak abban, hogy hogyan kellene éreznünk magunkat. Ráadásul a külföldön élő szeretteink is azt kérdezgetik, „mi a megoldás erre az egész a helyzetre?”. Honnan a fenéből tudnánk, ha az egész világ nem képes megoldani?
November 20.
Minden méregdrága, kivéve a gázaiak életét. Csak egy példa: két hónappal ezelőtt egy csomag só 25 centbe került volna, most 5 dollárba kerül. A házigazdáink arról beszélgetnek, hogy jobban megéri elmenni a tengerhez, és onnan kinyerni a sót, mint a piacon megvenni.
Ahogy beköszöntött a hideg, a takarókból is kincs lett, az elmúlt négy nap mindegyikében megduplázódott az áruk. Egy ismerősöm egy olyan házban lakik, ahol az ablakokat betörte a bombázás. A folyosókat nejlonnal és kartonnal fedték be. Azt mondta, hogy bár jó vastagok a takaróik, a hideg így is gyilkos, egy percet sem tudtak aludni.
Két legjobb barátom azért tudta elhagyni Gázát, mert családtagjaik közt vannak kettős állampolgárok. Azt mondtam nekik, hogy menjenek, ne nézzenek vissza, ne gondoljanak ránk, csak magukra, a gyerekeikre és a jövőjükre. Kevés pénzzel és csak néhány ruhadarabbal távoztak. Nem tudják, mi vár rájuk a túloldalon, de legalább tudják, hogy biztonságban lesznek.
2014 után szinte az összes közeli barátom elhagyta Gázát. Otthagyták állásaikat és a megszokott életüket, de úgy tűnik, jó döntést hoztak. Most ugyanez történik, akik elmennek, nem fognak visszatérni. Ezúttal még el sem tudtam tőlük búcsúzni.
November 21.
Mostanra arra a szintre értünk, hogy egyáltalán nem meglepő, ha valakit sírni látunk az utcán: lehet, hogy elvesztettek valakit, lehet, hogy elvesztették az otthonukat, vagy talán nincs hova menniük. A listát még hosszan lehetne folytatni.
Minden nap korán elindulok, hogy találjak valami hasznosat, az üzletek is korán kinyitnak. Egyszer csak meglátok egy férfit egy nagy zsák tava kenyérrel, kiabálni kezd, hirdeti, hogy van valami eladnivalója. Futok, és elsőként érek oda hozzá. Kenyeret veszek, és fizetek. Csak így.
A kenyeret magamhoz ölelve török át a köré gyűlő tömegen, és széles mosollyal barangolok az utcákon. Mostanra arra a szintre értünk, hogy az, hogy könnyen kenyérhez jutottam, örömkönnyet ér.
November 23.
Mindenki a holnap kezdődő tűzszünetről beszél.
Azok a barátaim, akik stabilabb internet-hozzáféréssel rendelkeznek, folyamatosan küldözgetik nekem a frissítéseket, mindenki aggódik, hogy történik valami, ami megakadályozza az átmeneti nyugalmat. Szomorú és kimerült emberek várnak, imádkozva a tűzszünetért.
Néhány napja beszéltem egy férfivel, aki úgy fogalmazott, hogy belefáradt a gázaiak mindennapos túlélési kísérleteibe. Hogy a nap minden perce egy újabb küzdelem: a biztonságért, a vízért, az internetért, a ruhákért, a takarókért - és azért, hogy épelméjűek maradjunk.
Remélem, nagyon remélem, hogy a tűzszünet lesz az első lépés ahhoz, hogy véget érjen ez a rémálom.
November 26.
Manara, a nőstény macskánk folyamatosan nyávog, és az állatorvos megerősíti, hogy tüzel, a folyamatos zajongásnak köszönhetően pedig nem tudunk aludni – pedig ez lenne az egyik fő dolog, amire a tűzszünet során vágyunk.
Mindenki abban reménykedik, hogy a tűzszünet az első lépés a helyzet lezárásához; nekünk, akik már elhagytuk Gázavárost, a legfőbb különbség egyelőre az, hogy nem hallunk repülőgépeket egész nap, nem kell bombázástól félnünk, mikor az utcákon járunk, és késő estig kint maradhatunk. A félelem és a szomorúság azonban még mindig dominál, sok gázai számára ez csak egy szünet a halálból. A legfontosabb kérdés az, hogy mi lesz a tűzszünet után.
A legtöbb gázai család számára kulcskérdés a gázpalackok feltöltése is, vendéglátóink tegnap 14 órán át várakoztak, de nem sikerült megoldaniuk. Ma nem állnak be újra a sorba, hallom, ahogy arról beszélgetnek, hogy mennyire méltatlan ez a helyzet.
Az utcán sétálva összefutok egy barátommal, aki három gyermek édesapja, most a legidősebb kíséri, Mickey egeres pizsamában, és sárga papucsban. Elmeséli, a szülei és a testvérei családjával együtt menekültek el, a nagy csoport miatt két részre válva: a nők egy barátja kis lakásában, a férfiak pedig egy méterekkel arrébb lévő kávézóban szálltak meg. Az egyik éjszaka egy hatalmas bomba csapódott be nagyon közel a lakáshoz, mikor mezítláb odarohantak, nem láttak semmit, csak sikolyokat hallottak. Édesanyjára rádőlt egy ajtó, és most nem tudja mozgatni a kezét, a felesége pedig kényszeres mozgásokat végez a becsapódás óta.
Egy darabig beszélgetünk, majd így szól: „Valahogy el tudom viselni mindazt, amin keresztülmegyünk, de a gyermekeim szenvedése elviselhetetlen. Mindig rettegnek; távol vannak az otthonuktól, és nem értik, miért.”
Este egy barátom SMS-ben küld át egy közösségi média posztot, ami olvasott. Egy nő végre meglátogathatta a családját, akik egy másik területre menekültek. Az unokaöccse képzeletbeli barátjának tekintette Pókembert, és mindig megosztotta vele a kalandjaikat. Amikor meglátta, megkérdezte tőle, hogy van Pókember.
Megölték.
Hogyan?
Lebombázták a házát.
