Cikkünk előző részében megállapítottuk, hogy ha beleszámoljuk a hivatalos katonai költségvetésben nem szereplő, de katonai célokra fordított kiadásokat, illetve figyelembe vesszük a két ország árszínvonalának különbségét is, akkor a kínai védelmi kiadások jóval közelebb vannak az Egyesült Államokéihoz. A különböző becslések alapján – ha az amerikai védelmi költségvetést vesszük alapul és azt nagyjából 800 milliárd dollárnak számoljuk – a különbség „mindössze” 100-150 milliárd dollár lehet.
Ez azonban még mindig azt jelenti, hogy akárhogy számoljuk, Amerika többet költ a haderejére, mint Kína, miközben azt látjuk, hogy az ázsiai nagyhatalom tucatjával állítja szolgálatba az új hadihajókat, repülőgépeket, rakétarendszereket, tehát folyamatosan, nagy ütemben növeli a katonai képességeit, míg az Egyesült Államok esetében az esetleges fejlődés jóval kevésbé látványos. Ez hogyan lehetséges, ha mindig még évente nagyjából tíz vadonatúj repülőgéphordozó árával többet költ Amerika a haderejére?
Megszámítják olcsón
Először figyelembe kell venni, hogy a kínai hadiipar termékei esetleg olcsóbbak lehetnek, mint az amerikai gyártású eszközök. Ezzel megint az a probléma, hogy igen nehéz kiszámolni, mennyivel is. Kínában a teljes GDP mintegy 40 százalékát állami tulajdonú vállalatok állítják elő, a hadiiparban pedig még ennél is nagyobb az olyan óriáscégek, mint például a szinte teljes harcirepülőgép-gyártást a kezében tartó AVIC (Aviation Industry Corporation of China) súlya.
Gondoljunk bele: a Lockheed Martin a cég minden külső partnerének – a tanácsadócégektől az acélipari beszállítókig – piaci árat fizet, majd az így előállított terméket, mondjuk egy F-35-ös vadászgépet szintén piaci áron adja el az amerikai légierőnek, a saját profitját is rátéve az árra. Ezzel szemben egy kínai állami vállalat és a kínai haderő közötti ügyletek során a kínai állam magával alkudozhat az áron, ahogy mondjuk az acélgyártó beszállító vagy az elektromos áramot szolgáltató állami cég sem feltétlenül piaci áron számol el a hadiipari konszernnel.
A végeredmény: egy J-20-as vadászgép ára papíron könnyen lehet egy F-35-ös nagyjából 80 millió dolláros árának mondjuk a negyede, de ez nem jelenti azt, hogy negyedannyiba is került legyártani, a papírokon mégis ez szerepel.
Jól mutatja, hogy valami nem stimmel az elszámolásokkal, hogy 2017-ben Kína a hivatalos adatok szerint 63,4 milliárd dollárt költött fegyveripari eszközök beszerzésére, míg a kínai fegyveripari vállalatok 2,2 milliárd dollár értékben exportáltak ilyen eszközöket. A bevételeik mégis 91,6 milliárd dollárra rúgtak. Hogy az a nagyjából 26 milliárd dollárnyi pluszbevétel honnan jött, azt csak találgatni lehet. Megkapták a papíron olcsóbban átadott eszközök valós árát állami támogatásként? Civil eszközöket is elszámoltak hadiipari bevételként? Egyes nagy projekteket, mint például egy repülőgéphordozó építését, máshol számolt el a költségvetés? Nem tudjuk, de ez is jól mutatja, hogy nehéz kiigazodni a számokban.
Ráadásul ahogy bármit a világon, sokmillió dolláros fegyverrendszereket is jóval olcsóbb nagy szériában gyártani. Miközben az amerikai haditengerészetnél folyamatosan modernizálgatják a régebbi hajókat, és emellett bocsátanak vízre évi néhány hajót, addig Kína módszerét jól mutatja a modern Type 052D rombolók példája. Ebből a típusból az elsőt 2014-ben állították szolgálatba, jelenleg viszont már 22 üzemel, tehát gyakorlatilag sorozatban gyártják ezeket, ahogy a fentebb már említett J-20-as repülőgépeket is. (És közben belefért a keretbe például egy új, saját fejlesztésú repülőgéphordozó is.) Márpedig, ha egy folyamatosan használt gyártókapacitást lehet működésben tartani, az jóval olcsóbb, mint ha mindig egyedi megrendelések alapján kell dolgoznia az üzemeknek. Tehát a kínai hadiipar sok esetben minden vásárlóértékkel való szorozgatás és állami cégeknél működő trükközés nélkül is olcsóbban gyárthat hasonló harcértékű eszközöket, mint az amerikai hadiipar.
Jó karban vannak
Ám, ha összeszámoljuk a kínai védelmi költségvetésbe nem belevett elemeket, a vásárlóerőparitás tényezőjét, valamint azt is, hogy a kínai állami vállalatok – papíron legalábbis mindenképpen – jóval olcsóbban gyártanak hasonló képességű eszközöket, még akkor is csak nagyjából ott tartunk, hogy a kínai védelmi költségvetés a valóságban nagyjából egyenértékű lehet az amerikaival. De akkor hogyan tudnak ennyivel több új eszközt rendszerbe állítani?
Ehhez fel kell idézni azt a tényt, hogy a Kínai Néphadsereg eredetileg forradalmi haderőként jött létre, és még a hidegháború nagy részében is elsősorban hatalmas létszámú, de elég gyengén felfegyverzett gyalogos haderő volt, elsősorban szovjet, illetve szovjet mintára készült felszereléssel. Az akkori, nem túl magas kínai GDP arányában ugyan sokat költöttek rá, de ez túl sok fejlesztést nem tett lehetővé. Aztán az 1976-ban hatalomra került főtitkár, az országot gazdaságilag is megnyitó, az elképesztő ütemű fejlődés útján megindító Teng Hsziao-ping a hadsereget is megreformálta: a létszámot, és ezzel a fenntartási költségeket radikálisan csökkentette, és bár GDP-arányosan nem növekedtek a védelmi kiadások, a gazdaság szárnyalása miatt ez egyre több, katonai célokra fordítható pénzt jelentett.
Elkezdődött a modernizáció is, de az igazából az utóbbi években kapott igazi lendületet, miután kiépültek azok a modern ipari kapacitások, amelyek lehetővé tették a legtöbb fegyverrendszer hazai gyártását. Ennek következtében a kínai haderő felszerelése nagyon kétarcú: ott vannak a szinte vadonatúj, világszínvonalú, de legalábbis annak szánt eszközök, miközben minden fegyvernemnél előkerülnek még bőven fél évszázaddal ezelőtt tervezett vagy akár gyártott eszközök is.
Ez azt is jelenti, hogy a kínai haderő mai állapota nem egy folyamat végét, hanem éppenséggel legfeljebb a közepét mutatja. Ezt egyébként a kínai vezetés is így látja: miközben a propaganda – természetesen – a kínai haderő világverő képességeit ünnepli, egy 2019-ben bemutatott stratégiai tervben 2020-ra tették a haderő gépesítésének végét, 2035-re tűzték ki egy „modern haderő” felépítésének célját, és a 21. század közepére tervezik azt elérni, hogy a kínai egy „világszínvonalú haderő” legyen. Ha tehát valaki a még mindig szolgálatban álló, reménytelenül elavult kínai fegyverrendszerekre mutogatva azt mondaná, hogy ezeknek semmi esélye nem lenne a nyugati eszközök ellen, akkor nem kéne elfelejteni, hogy ezt a kínaiak is pontosan tudják és le is írták. Majd 2035-ben vagy 2050-ben kell megnézni, addigra hova jutottak el.
Ez a helyzet viszont még egy ponton segíti a kínai haderő elképesztő ütemű modernizálását. Az, hogy az egyik oldalon szinte vadonatúj eszközök, a másikon pedig leselejtezésre váró, elavult eszközök vannak, azt jelenti, hogy Kínának jóval kevesebbet kell költenie katonai eszközeinek karbantartására. Ahogy egy többszázezer kilométert futott autóra is többet kell költeni, mint egy szalonból frissen kigurult darabra, úgy működik ez például egy harci repülőgép esetében is. A repülésőrültek nagyon sajnálták, amikor a Top Gun filmekből is ismert F-14-es Tomcateket, vagy az A-10 csatarepülőgépeket nyugdíjazták az amerikaiak, azonban ezek harcképes állapotban tartása iszonyatosan drága volt. Vagy ott vannak a több évtizede épített repülőgéphordozók, valamint a szintén rengeteg pénzt felemésztő nukleáris arzenál.
Minél több régebbi, de még hadrendben tartott eszköze van egy haderőnek, annál több megy el ezek modernizálására, karbantartására, alkatrészellátásának biztosítására, és annál kevesebb pénz marad új eszközök beszerzésére.
Ellaposodó görbe
Ez nagyon meglátszik a két ország hadi költségvetésén is. Kína a védelmi kiadásainak 41,1 százalékát költötte új eszközökre, 30,8 százalékát a személyi állományra és 28,1 százalékát fenntartásra és kiképzésre. Az Egyesült Államok ezzel szemben csak a kiadások 25,7 százalékából szerzett be új eszközöket, miközben a személyi állományra 41,5, katonai infrastruktúrára 12, fenntartásra, kiképzésre és a hadműveletek finanszírozására pedig 31,5 százalékot. (Hasonló az összehasonlítás, mint a német és az amerikai védelmi költések esetén, csak éppen most Amerika játssza Németország szerepét.) Azt a kínai célt, hogy erőltetetten modernizálják a haderőt, részben pont az teszi lehetővé, hogy nem egy évtizedek óta a világ élvonalában lévő haderőt kell fejlesztgetniük, hanem egy más elvek alapján felépített, elavult, hidegháborús haderő helyett több lépcsőt kihagyva eredhettek az Egyesült Államok nyomába. De utol is érhetik és le is előzhetik?
Ha a jelenlegi trendeket nézzük az új eszközök hadrendbe állításának terén, akkor amerikai szempontból elég aggasztó a helyzet: ha ez így folytatódna tovább, akkor a század közepére modern eszközök tekintetében Kína minden bizonnyal az összes fegyvernem tekintetében maga mögé utasítaná az Egyesült Államokat. Persze ez még nem mondana el sokat az eszközök valós harci helyzetben kihasználható képességeiről, sem az ezeket kezelő katonák kiképzési szintjéről, harci tapasztalatairól, sem a parancsnokok taktikai, stratégiai felkészültségéről, de semmiképpen nem lenne azért lebecsülendő faktor egy esetleges összecsapás esetén.
Azért nem eszik olyan forrón a kását – vagy a pekingi kacsát. Részben pont azok a tényezők fognak korlátot szabni a kínai haderő fejlesztésének, amelyek most segítik. Ahogy majd ezek az csillogóan új eszközök öregedni kezdenek, Kínának is egyre több pénzt kell majd költenie a fenntartásukra. Ha a kínai gazdaság növekedési üteme nem lassul érdemben, akkor a fejlődéssel együtt fokozatosan fel fog emésztődni a vásárlóerőből származó költségelőny is. A hadseregnél már az elmúlt években is nagy béremeléseket kellett végrehajtani, és ha tovább nő a kínai bérszínvonal, akkor megint csak többet kell majd fizetni azért, hogy megfelelő minőségű, az életét is kockáztatni hajlandó emberanyag kerüljön a haderőbe közlegénytől a parancsnoki szintekig.
De most nem is úgy néz ki, hogy a kínai gazdaság növekedése nem fog erőteljesen lassulni. Akkor pedig a további haderőfejlesztéshez jelentősen meg kell majd emelni a védelmi kiadásokat GDP-arányosan is, ennek is vannak azért határai. És akkor még arról például nem is beszéltünk, hogy a legfejlettebb chipek és más katonailag is érdekes csúcstechnológiák terén bevezetett amerikai korlátozások milyen hatással lehetnek a további eszközök gyártására és fejlesztésére.
Összességében tehát azt lehet mondani, hogy a kínai haderő a hivatalosan ráköltött pénz mennyiségéhez képest is elképesztő ütemben fejlődik, de még messze van azért attól, hogy egy az egyben kihívója lehessen az Egyesült Államok haderejének, és ahogy egyre közelebb ér majd ehhez, annál kevésbé érvényesülhetnek majd azok a tényezők, amelyek ezt a fejlődést lehetővé teszik.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy az egész világon az Egyesült Államok erejét képviselő amerikai haderővel szemben egyetlen hadszíntéren, mondjuk a Dél-kínai-tengeren ne tudná adott esetben Kína felvenni a kesztyűt akár Amerikával szemben is. Az elmúlt hetekben újra mintha erősödött volna a kínai „újraegyesítés” fegyverrel való kivívását is valós lehetőségként lefestő kínai háborús retorika. Az ukrajnai háború kezdete óta latolgatja a világ, hogy alkalmat láthat-e most Hszi Csin-ping arra, hogy Putyin nyomdokaiba lépjen, vagy esetleg pont visszatartó erő lehet számára az, ami Ukrajnában és a világban történik Moszkva agressziója óta.
Készülnek, de mire?
Ezzel kapcsolatban aggasztó hír érkezett néhány napja, amikor november 10-én arról számolt be a világsajtó, hogy a hatalmát a pártkongresszuson frissen bebetonozott főtitkár arra szólította fel a fegyveres erőket, hogy készüljenek a háborúra. Közben viszont egyes elemzők szerint a gazdasági nehézségek és a nemzetközi politika turbulenciái közepette Hszi Csin-pingnek is az az érdeke, hogy inkább némi nyugalmas időt nyerjen. Ráadásul Biden amerikai elnök is hasonlóan gondolkozhat, márpedig a két vezető hétfőn találkozik is egymással a G20-csúcs keretében, ahol akár alkalmuk is nyílhat a kölcsönösen előnyös kompromisszumok felé mozdulni.
Persze egy gazdasági nehézségekkel küszködő diktátornak mindig csábító a nép növekvő elégedetlenségét külső célpontok felé irányítani, és erre egy háború alkalmas eszköz lehet. Azt, hogy az agresszív kínai retorika csak kifelé és befelé is szóló kardcsörtetés, vagy valódi háborús készülődés, Hszi Csin-pingen kívül talán senki sem tudja.
Az viszont sokatmondó, hogy a pártkongresszus keretében megválasztott, a haderő legfelsőbb irányító szervének számító Központi Katonai Bizottságba Hszi egyrészt nem jelölt civil alelnököt – ez a poszt hagyományosan a mindenkori főtitkár utódjának kiszemelt pártvezetőnek volt fenntartva, maga Hszi is innen került a pártfőtitkári székbe –, és a bizottság új összetétele is figyelemre méltó. Az új tagok közül többen is aktív parancsnokként szereztek tapasztalatokat, és bekerült a bizottságba az a Liu Zen-li is, aki a bizottság tagjai közül egyedüliként harctéren is bizonyíthatta a rátermettségét, az 1980-as években Vietnám ellen vívott háborúban.
Van tehát miért aggódnia Tajvannak, illetve a sziget biztonságát garantáló Egyesült Államoknak is. Azonban az is elképzelhető, hogy Hszi Csin-ping egyelőre nem a háborúra készül, hanem inkább a haderő fejlesztésének új szakaszára, amikor már elkerülhetetlen lesz, hogy az eszközök mellett a kiképzés terén is világszínvonalúvá tegyék a kínai haderőt. Aztán majd 2035-ben vagy 2050-ben meglátjuk, mit sikerült megvalósítania Kínának a stratégiai tervekből – ne felejtsük azért el, hogy egy többezer éves birodalom általában nem egy-két hónapos vagy éves, hanem inkább több évtizedes távlatokban gondolkozik.
Hatalmas bírságot kapott a Meta. 
