Az ország kálváriája évek óta tart, az elhibázott gazdaságpolitika mintapéldájával állunk szemben. Az ország közben a világ legnagyobb olajtartalékain ül, így újra és újra felvetődik a kérdés, hogy hová tűnik a pénz? Bármennyire is elhibázott a gazdaságpolitika, torz a valutaárfolyam, értelmetlen importszabályozás van, és elektromos áram hiányában hazaküldik a hivatali dolgozókat – annyinak csak kéne lenni abból az olajból, hogy legalább élelmiszersegélyt hozzanak a népnek.
Mint Ceausescu
Van egy kiadási tétel, ami rengeteg keményvalutát elnyel, mondhatni az összest, ami fellelhető. A kormány napra pontosan fizeti az adósságot, kötvényeseit magas kamattal örvendezteti meg, miközben népe minden alapvető szükségleti cikknek híján van. Pontosan úgy, mint azóta már sokat fejlődött délkeleti szomszédunknál a brutális diktátor, Nicolae Ceausescu a 80-as években. Ott ugyanez történt, annyi kivétellel, hogy olyan brutális elnyomó hálózatot tartott fönn a rendszer, ami kizárta az éhséglázadásokat: csendben éheztek és fáztak.
Venezuelában Nicolas Maduro rendszere azonban nem képes kezelni a helyzetet, bár így legalább azok ennivalóhoz jutnak, akik betörnek az üzletekbe, raktárakba, vagy az utcán rohanják meg az élelmiszert szállító járműveket. Ezen a ponton viszont felmerül a kérdés, hogy Maduronak miért jó, hogy népe halálra gyötrésével fizet a kötvényeseknek? Ilyen állapotba jutott országoknál már bőven folyni szoktak az átütemezési tárgyalások. Ha csak az elmúlt 15 évet nézzük, példának ott van Argentína, Ecuador és Ukrajna, akik még azelőtt beszüntették a fizetést, hogy népük ilyen pokoli helyzetbe került volna.
Szidják a tőkéseket, de tömik őket
Ráadásul Venezuelában ezt a politikát olyan szélsőbaloldali kormány viszi véghez, amely 17 éve szakadatlan szidalmazza a kizsákmányoló kapitalistákat. Igazi magyarázat nincs a dologra, az ország vezetői nem adnak választ, a Bloomberg azonban több teóriát is felvázol. Az egyik, és ez hihetőnek tűnik, hogy a konok Maduro reménykedik, és vég nélkül várja az olajár égbe emelkedését, amikor majd magától is megoldódik a problémák egy része. Ez 25 dolláros árnál pár hétig még csak elment volna, de most már 50 az ár, és így sem jutnak semmire. Lehet persze, hogy az elnök a 100 dolláros olajat várja, vakon reménykedve, bízva a csodában.
A második teória szerint a kötvényesek nem csak és nem feltétlenül gazdag New York-i bankárok, hanem esetleg az ország vezető garnitúrája ül egy csinos kis kötvénycsomagon, és ha ők nem látnának pénzt, nem támogatnák tovább a rezsimet, egyedül maradna az elnök, és összedőlne az egész, mint a kártyavár.
A harmadik magyarázat, hogy ha felfüggesztik a fizetést, akkor mindenféle szankciók, szigorítások jönnek, és akkor az olajexport is megnehezül, így elvesztik a vámon, ami nyertek a réven. Ezzel csak az a gond, hogy ha egy ország beszünteti a fizetést, általában tárgyalást kezd a hitelezőkkel, akiknek ilyenkor az az érdeke, hogy az ország gazdasága javuljon, exportbevételei növekedjenek, hogy ezáltal viszont lássanak valamit pénzükből. Persze lehet, hogy Maduro fizet a kapitalistáknak, de tárgyalni nem óhajt velük.
A gatyájuk rámegy
Végül, de nem utolsósorban nézzük, mibe kerül ez az országnak. Míg a fejlett világban mostanában a 0 kamatozás a divat, így a legtöbb állam is meglehetősen olcsón jut pénzhez, sőt a már régóta európai pénzből életben tartott Görögország is alacsony kamatokat kell, hogy fizessen. Nem úgy Venezuela, ahol a kamatban benne van az ország kockázata. Aki ma venezuelai kötvényt vesz (féláron forog a piacon), a Bloomberg szerint 26 százalékos hozamra számíthat. Az elmúlt 17 évben amióta Maduro elődje, Hugo Chavez hatalomra került, 517 százalékos összhozamot fialtak a kötvények. Nincs az ország, amelyik ne dőlne nyomorba ilyen kifizetésektől.
Ugyan jövő héten is lehet ügyeket intézni, de változtat az adóhivatal. 
