Mianmar-ban két puccs zajlott le azóta, mióta függetlenné vált az Egyesült Királyságtól: 1962-ben és 1988-ban. A hétfő hajnali puccs tehát már a harmadik, amelynek keretében egy éven át tartó szükségállapotot hirdetett a mianmari hadsereg (a Tatmadaw) azt követően, hogy több társával együtt őrizetbe vette az ország de facto vezetőjét, Aung Szan Szú Kjít. A hadsereg támogatását élvező Szövetségi Szolidaritás és Fejlődés Pártja (USDP) mindössze 33 mandátumot kapott a 476 fős parlamentben.
Cui prodest?
Ez ugyan nagy vereség, de a 2008-ban a katonaság által felállított alkotmány szerint a hadsereg amúgy is megosztja a hatalmat az az Aung Szan Szú Kjí vezette, kormányon lévő Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) nevű párttal, uralva a teljes állambiztonsági rendszert (a belügy, honvédelmi, határvédelmi minisztérium hivatalból a hadseregé), a parlament tagjainak a 25 százalékát a hadsereg nevezi ki, és hadsereg kezében maradt a gazdaság jelentős része is.
Több, mint feltűnő, hogy míg a Nyugat elítélte a katonai hatalomátvételt, Peking belügynek tekinti a fejleményeket és elutasítja a külső beavatkozásokat. A kínai elnök egy éve látogatott az országba, és 33 egyezmény aláírásával tovább erősítette a kétoldalú politikai és gazdasági kapcsolatokat. Geostratégiailag kiemelendő az 1215 kilométeres vasútvonal, amely a kínai Kunming városából haladva éri el a Bengáli-öbölben Kyaukpyu kikötőjét, amely felett Peking megszerezte az ellenőrzést.
Valóban, ha a mostani helyzetnek van nyertese, az egyértelműen Kína, amelytől a polgári kormány fokozatosan megpróbált eltávolodni. A rendkívül elmaradt ország stratégiai értékét az adja, hogy a kínai hajóknak nem kell megkerülniük az Indokínai-félszigetet, átkelve a Malakka-szoroson, hanem rakományukat már Mianmarban letehetik, ahonnan az szárazföldön tovább szállítható Kínába. Éppen ezért nem meglepő, hogy az Új Selyemút kezdeményezés (BRI) is jelentős forrásokat biztosít az infrastruktúra fejlesztésre.
Peking hosszú távra tervez
Kína Mianmar-politikáját komoly és messzire tekintő geostratégiai számítások határozzák meg. Ezek értelmében Peking egyrészt megkísérli megakadályozni, hogy kis szomszédjának területét idegen hatalmak használják fel bázisul egy olyan politika kibontakoztatása érdekében, mely veszélyeztetheti az ország hatalmi érdekeit. Ebben a tekintetben India vagy az Egyesült Államok térnyerése nem kívánatos.
Kína számára emellett az Indiai-óceán vizeire való kijutás, illetve az itt vezető tengeri útvonalak ellenőrzése szempontjából is kitüntetett szerepe van a mianmari kapcsolatoknak. A távol-keleti nagyhatalom 21. századi hatalmi építkezésének egyik kulcskérdése az energiabiztonság problémájához kötődik. A kínai energiahordozó-import egyre növekvő hányada a Közel-Keletről az Indiai-óceán északi vizein keresztül érkezik az ország területére, éppen azon a térségen át, melyben a leglátványosabb az indiai hatalmi politika expanziója. Kína kőolajigényének mintegy 80 százalékát, földgázfelhasználásának pedig nagyjából 40 százalékát fedezi importból, amelynek nagy része az említett útvonalakon keresztül biztosított.
Mivel azonban Kínának nincs közvetlen kijárata az Indiai-óceánra, itteni stratégiai érdekeinek biztosítása csak helyi szövetségeseinek bevonásával lehetséges. Ennek a szituációnak lett az egyik nyertese Mianmar, amely a Bengáli-öböl és az Andamán-tenger partvidékének hosszú sávján Sittwe városától Tenasserimig rendelkezik olyan infrastrukturális lehetőségekkel, melyek a pekingi ambíciók szempontjából is értékkel bírnak. Az 1990-es évtized derekától már működik a kínai megfigyelő és kommunikációs állomás a Kókusz-szigeteken, mindössze 30 mérföldre az Indiához tartozó Andamán-szigetektől, mellyel a Malakka-szoros tengeri forgalmát és az indiai Nicobar flotta mozgását igyekeznek szemmel tartani.
A Kínába irányuló szállítmányok tengeri útjának lerövidítése és a helyi támaszpontok biztosítása napjainkban a pekingi Mianmar politika egyik sikeres fejezetének tekinthető, melyet a folyami és szárazföldi áruszállítást kombináló Irrawaddy-korridor vagy a Tenasserim-partra, Kawthaungba tervezett kikötői beruházások jeleznek. Ezekkel összefüggésben Kína az utóbbi években jelentős közúti és vasúti fejlesztésekbe invesztált.
Mindennek persze előfeltétele a katonai junta fogadókészsége is, mely a pragmatisták háttérbe szorulása ellenére is kitart a kínai partnerség mellett. Az okokat nem kell sokáig keresnünk. Elég, ha felidézzük, hogy Kína máig a délkelet-ázsiai ország első számú kereskedelmi partnere és külföldi befektetője, amelytől ráadásul a Tatmadaw haditechnikai eszközeinek és felszerelésének oroszlánrésze is származik.
Az éremnek azonban itt is két oldala van: A kínai befolyás terjedése a stratégiai előnyök dacára is biztonságpolitikai aggodalmak forrása a mianmari tábornokok körében, akik egyaránt kockázatot látnak az országba települt kínai állampolgárokban, az észak-keleti határtérségben terjedő kínai befolyásban, illetve a nemzetiségi csoportok és a kínaiak között alakuló kapcsolatokban is. Peking zsarolási potenciálja tehát óriási, ami a külpolitikai mozgástér szélesítésére ösztönzi Mianmart.
Ennek egyik alapvető fontosságú állomását jelentette Mianmar csatlakozása az ASEAN-hoz, melyre 1997-ben került sor. A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége igen nyitottnak mutatkozott az ország befogadására. Ez mianmari részről lehetőséget biztosított további tőkeimportra az ország gazdaságának nyitott szektoraiban, míg a másik fél lehetőséget nyert a katonai junta politikájának erősebb befolyásolására, amely különösen Thaiföld szempontjából nézve tűnt kívánatosnak.
Erre a névre neveznék át az M1-es metróvonal „Bajza utca” megállóját Kovács Gergelyék. 
