Azóta, hogy az első ősember felkapott egy követ és hozzávágta egy elejteni szándékozott állathoz, vagy egy nagyon idegesítő embertársához, az emberiség a kinetikus energiát használta arra, hogy közvetlen fizikai kontaktus nélkül ártson más élőlényeknek vagy pusztítson el tárgyakat. Alapelvek szempontjából egy eldobott kő, egy Kalasnyikovból kilőtt golyó vagy egy Kinzsal hiperszonikus sebességgel közlekedő ballisztikus rakéta között nem sok különbség van: energiát adunk át egy tárgynak, ami aztán becsapódva ezt az energiát átadja a célpontnak. Ezt az energiát egy robbanótöltettel meg lehet sokszorozni, de az is kinetikus alapelvek szerint működik.
Azonban aki látott akár csak egyetlen Csillagok háborúja filmet is, az tudja, hogy van más módja is az ellenség lemészárlásának: a lézer! Kicsit szakszerűbben létezik a fegyvereknek egy irányított energiájú fegyver (Direct Energy Weapon – DEW) kategóriája, amelyek nem valamilyen lövedéken keresztül, hanem közvetlenül adják át energiájukat a célpontnak. A lézerek mellett ide tartoznak még a mikrohullámú sugárzást használó fegyverek is, de bármilyen olyan eszköz, amely koncentrált elektromágneses, atomi, vagy szubatomi részecskék nyalábjainak hatását használják károkozásra.
Hiába asszociálunk erről a science fiction világára, valójában évtizedek óta téma az irányított energiájú fegyverek készítése, sőt a szovjetek az 1980-as években például rendszerbe is állítottak egy „lézertankot”, igaz az 1K17 Szhatie lézerének csak az ellenséges eszközök megvakítására lett volna a feladata, nem azok megsemmisítése.
A régóta zajló kutatások és kísérletek ellenére a világ a 2024-es évbe is úgy lépett be, hogy nem igazán vannak bevethető, valódi harci képességekkel rendelkező, és különösen ellenséges eszközök megsemmisítésére is alkalmas irányított energiájú fegyverek egyetlen haderőben sem.
Akadna dolguk
Pedig ha csak a 2023-as évet nézzük, akkor is egyértelmű, hogy ezekre nagyobb szükség lenne, mint valaha. Mind Ukrajnában, mind Izraelben, mind mondjuk a Vörös-tengeren, de akár Irakban is azzal a problémával néznek szembe a haderők, hogy immár nagyon olcsón lehet nagyon pontos, ennél fogva nagyon veszélyes támadó fegyvereket bevetni. Az Ukrajnában mindkét oldal által tömegesen használt „öngyilkos” drónok, az Izraelre kilőtt olcsó rakéták (és drónok), a húszik drónjai, hajó elleni rakétái és ballisztikus rakétái, a közel-keleti amerikai bázisokra kilőtt eszközök, de az ukránok által az orosz flotta megtizedelésére használt tengeri drónok mind a töredékébe kerülnek egy hagyományos, hosszú éveken, évtizedeken át fejlesztett és tesztelt fegyverrendszernek. Mégis képesek ezeket megsemmisíteni, átjutni a legfejlettebb védelmi rendszereken, de mindenképpen védekezésre, ellenlépésekre kényszeríteni azokat.
Hagyományos, kinetikus eszközökkel nehéz e fegyverek ellen védekezni. Ugyan egy modern légvédelmi rakétarendszer minden további nélkül ki tud lőni egy olcsó drónt, de egyrészt több tíz-, száz-, vagy akár millió dollárt érő rakétát „pazarol el” egy néhány száz vagy maximum ezer dolláros célpontra, ráadásul a rakétakilövőkből egy idő után kifogy a rakéta, sőt – ahogy láthatjuk – a raktárakból is az utánpótlás.
Itt jönnének a képbe a DEW-ek. Egy megfelelő energiájú lézer néhány másodpercenként képes lenne megsemmisíteni egy ilyen egyszerűbb drónt vagy barkácsolt rakétát, de elvben még akár tüzérségi lövedékeket is „le tudna szedni” a levegőből, mindezt úgy, hogy egy-egy lövés költsége a felhasznált energia ára, illetve az eszköz amortizációja lenne, összességében legfeljebb pár tucat dollár.
Egy nagy energiájú mikrohullámokat használó fegyver pedig elvben arra lenne képes, hogy akár egyszerre több tucat, esetleg több száz beérkező ellenséges eszköz (mondjuk egy mikrodrónokból álló „raj”) elektronikáját „megsütve” tegye azokat harcképtelenné, mivel a lézerrel szemben nem egy pontban, hanem egy széles sávban képes energiáját átadni, így akár az égbolt egy egész szegmensét is meg tudná tisztítani egyetlen „lövéssel”.
Jövőből jövő lövők
Elég vonzó lehetőségek, amelyek teljesen megváltoztatnák a jelenleg zajló fegyveres konfliktusok dinamikáját is – csakhogy az irányított energiájú fegyverek sehol sincsenek, miközben már hosszú évek, sőt néhány évtized óta ígérik azt egyes gyártók, védelmi minisztériumi tisztviselők, hogy „nemsokára”, „3-5-10 éven belül” ezek az eszközök bevethetők lesznek. A beteljesítetlen ígéretek hatására sokan már úgy vannak az irányított energiájú fegyverekkel, mint a fúziós energiával.
„A DEW-k a jövő fegyverei. És azok is maradnak”
– szól a közkeletű, eredetileg a fúziós energiára, mint a jövő energiaforrására vonatkozó mondás. De tényleg ez lenne a helyzet?
Nos, úgy tűnik, hogy a technológiai fejlődés – gondoljunk csak bele, mekkora változások történtek akár csak az utóbbi évtizedben a miniatürizálás, az energiatárolás vagy éppen a számítástechnika területén –, illetve az egyre sürgetőbb igények mégis átbillenthetik a mérleget, és hamarosan kísérleti fázisból a rendszeresített harctéri eszközök világába léphetnek át az irányított energiájú fegyverek.
Kísérleti formában ugyanis már most is léteznek ilyen eszközök, bár tudásuk jelentősen elmarad egyelőre attól, hogy komoly hatást gyakoroljanak a konfliktusok lefolyására. Lapunk is írt már az izraeli Iron Beam (Vassugár) rendszerről, amit egyes feltételezések szerint már élesben is tesztelhettek Gáza környékén, de az amerikai haderőnél is évek óta tesztelnek olyan kis energiájú, hadihajókra szerelhető lézerfegyvereket, mint a LaWS, illetve az ODIN, amelyek célpontok megsemmisítésére ugyan korlátozottan alkalmasak, inkább csak „elvakítani” képesek az ellenséges szándékúnak azonosított eszközöket, de elvben, energiájuk növelésével akár kisebb drónok kilövésére is képesek lehetnének.
Az amerikai haderőnél zajlik fix telepítésű, illetve mobil, a szárazföldi bázisok, valamint a frontvonalban harcoló csapatok védelmére alkalmas lézer-, illetve mikrohullámú fegyverek tesztelése is, ezek első, immár bevetésre érett példányait valamikor a 2025-2030 közötti időszakra várják.
Bár az amerikai programok részletei sem teljesen nyilvánosak, még kevesebbet tudunk a kínai fejlesztésekről. Az ismert amerikai eszközök nagyjábóli „koppintása” mellett a kínaiak a feltételezések szerint nagyobb figyelmet fordítanak a mikrohullámú eszközökre, ezek területén akár az amerikaiak előtt is járhatnak.
Biztosan zajlanak kísérletek Oroszországban is, de Európa is iparkodik: a britek az év elején sikeresen tesztelték a kisebb drónokat akár több kilométeres távolságból is megsemmisíteni képes DragonFire rendszert, a német Rheinmetall pedig már száz teszten is túl van a demonstrációs célú lézerfegyverével, és 2027-re már közeli légvédelmi feladatokra bevethető „kész” rendszert ígérnek.
Zajlanak kísérletek, fejlesztési programok harci repülőgépekre szerelt védelmi célú, de akár földi célpontok ellen bevethető támadó irányított energiájú fegyverekkel, sőt ezeknek az űrbéli (az ellenséges műholdak, esetleg a légkörből kilépő ballisztikus rakéták elleni) alkalmazása is már bőven a science fiction kategóriáján innen van.
Nem eszik olyan forrón a lézert
De hogyan változtathatják meg ezek az eszközök a hadviselést a következő években? Ahogy az a legtöbb új technológia esetén megszokott, sokan rögtön „csodafegyvert” kiáltanak, azaz azt várják, hogy a rendszeresített lézer-, illetve mikrohullámú fegyverrendszerek új korszakot hozhatnak a háborúskodásba, egy csapásra elavulttá téve kinetikus eszközök egész kategóriáit.
A témát szokásos alaposságával feldolgozó, Perun néven publikáló ausztrál védelemgazdasági szakértő azonban óvatosságra int ezzel foglalkozó videós elemzésében (ezt a cikk végén beágyazva is megtekinthetik).
Egyfelől ott vannak a fejlődés ellenére is jelentős technológiai korlátok. Ha a lézerfegyvereket nézzük, a jelenleg tesztelgetett rendszerek még bőven a 100 kW-os energiaszint alatt vannak, márpedig komolyabb célpontok, mondjuk egy cirkálórakéta megsemmisítéséhez legalább a 3-500 kW-os szintet el kellene érni. Ezzel részben összefügg a hatótávolság kérdése is, az energia növelésével ez is növelhető, ám – mivel sem a lézersugarak, sem más energianyalábok elhajlítására egyelőre nem ismerünk elvi technológiai megoldást sem – ezek a rendszerek még a jövőben is csak „látható” fenyegetések ellen lehetnek bevethetők, azaz a célpont és a fegyver között akadály nélkül meghúzható egyenes vonalban képesek romboló hatásukat kifejteni, miközben egy fejlett légvédelmi rakéta akár több száz kilométeres hatótávolsággal is rendelkezik már most.
Az energia növelése elvben nem annyira bonyolult, de egyelőre még fixen telepített, illetve méretbeli, energiaellátási és hűtésbeli korlátokkal nem annyira rendelkező, hajókra szerelt rendszerek esetében sem megy, ugyanez egy mobil páncélos jármű, pláne egy harci repülőgép esetében még nehezebb feladatnak ígérkezik.
Aztán ott vannak az olyan „apróságok”, hogy a jelenleg ismert lézerrendszerek felhős időben például nem nagyon működnek, ami azt jelentené, hogy az ellenségnek csak egy borúsabb napot kéne kivárnia, hogy ráeressze armadáját a védtelenül maradt csapatokra, bázisokra, hadihajókra. Vagy ott van az a gond, hogy egy lézerfegyver hatásosságához a lézersugarat egy akár több kilométer távolságban lévő ponton kell rajta tartani energiától és célponttól függően egy-két-pár másodpercig (a lézer tulajdonképpen felmelegíti a célpontot, mondjuk egy cirkálórakéta üzemanyagtartályát, ami aztán szétrobban), és ez mondjuk egy gyorsan mozgó, a levegő turbulenciától dobált rakéta, de egy drón esetében sem annyira egyszerű feladat.
Ha pedig mindez működik, akkor is ott vannak olyan problémák, hogy ezeket az új eszközket integrálni kell a meglévő célpontfelderítő-kijelölő rendszerekkel, és azt is el kell érni, hogy a katonák az életüket is rá merjék bízni az új „csodafegyverekre”. Mert gondoljunk bele, hogy mondjuk egy Vörös-tengeren járőröző, több százmillió dollárt érő, többszáz fős legénységgel rendelkező amerikai hajó kapitányának arról kell döntenie, hogy egy beérkező húszi rakétát 30 kilométer távolságban kilő egy kétmillió dolláros légvédelmi rakétával, vagy hagyja 3 kilométerre megközelíteni a hajóját, és bízik abban, hogy az új lézer- vagy mikrohullámú védelmi rendszerei semlegesíteni fogják 100 dolláros költséggel – de akkor már légvédelmi rakétát késő lenne indítani felé.
Felborított számítások
És hát persze azt sem szabad elfelejteni, hogy minden bizonnyal a „másik oldal” sem ülne tétlenül, miközben egy nagyhatalom elkezdi rendszeresíteni az irányított energiájú fegyvereket. A lézer ellen például hőálló, esetleg a fényt visszatükröző bevonatokkal, plusz védelmi rétegekkel lehet védekezni, az elektronikai komponenseket „megsütő” mikrohullámok ellen pedig az elektronika, a vezetékek védelmével, redundanciák beépítésével.
Ha megjelennének a csatatereken az irányított energiájú fegyverek, akkor tehát beindulna egy újabb spirál a fegyverkezési versenyben, amelynek végkimenetelét nehéz lenne megjósolni. Azonban pusztán az a tény, hogy megjelennének a színen olyan eszközök, amelyek képesek haditechnikai viszonylatban fillérekért semlegesíteni legalább az ellenség olcsóbb és egyszerűbb fegyvereit, már önmagában alaposan átírná a háború véres, néha romantikus, de inkább horrorisztikus valósága mögött álló száraz, egyszerű egyenleteket.
Most ugyebár az olcsó, sokszor „bolti” alkatrészekből összeeszkábált drónok esetében az a kérdés, hogy mikor és milyen megvédendő célpontok esetében éri meg a támadó eszköznél nagyságrendekkel többe kerülő légvédelmi rakétát kilőni a veszély elhárítására. Ha az irányított energiájú védelmi eszközök belépnek a képbe, akkor annyi mindenképp történik, hogy az olcsó drónok már nem fognak annyira olcsónak számítani, ha pedig plusz védelemmel kell ezeket ellátni, akkor már abszolútértékben sem lesznek annyira olcsók. Ha tehát onnantól mondjuk egyetlen drónt sem lőnek le a lézerek, de annyit elérnek, hogy néhány száz dollár helyett néhány ezer dollárba kerüljön egy „öngyilkos” drón, már akkor is komoly változást hozhatnak, különösen a nem állami szereplők, hanem milíciák, terrorszervezetek elleni küzdelem területén.
Majd egyszer, ha most már tényleg legfeljebb egy évtizedes távlaton belül rendszerbe állít valaki működő irányított energiás eszközöket.
A cikk alapjául szolgáló Perun-adás:
A Mol fontos támaszt tört le 4100 forintnál. 
