Európában ma sokkal befogadóbbak a menekültekkel szemben, mint a 2015-ös válság idején, és ez a nyitottság az egyébként teljes egészében háborúellenes Magyarországra is igaz: Budapesten a legtöbben legalább ismernek olyan családot, barátot, aki több ukrán félcsaládot is befogadott, odaadta neki a lakását, vagy aki segített valamelyik önkéntes szervezetnek, ha esetleg maga nem is ajánlotta fel az egyik szobáját.
Még a kormány is a menekülők megsegítésével promotálta magát, és elfelejtette a migránsellenes szózatait, de érdekesebb, hogy a közhangulat is megváltozott: látszólag még azok, akik 2015-ben is mindent megtettek a Keletiben rekedt, földön alvó menekültek megsegítéséért, még ők is könnyebben nyitották ki az ajtajaikat és adták kölcsön a törülközőjüket most 2022-ben, holott önmagában természetesen nem olyan egyszerűen összemérhető, hogy Szíriából jobb menekülni vagy Ukrajnából és az sem, hogy kinek van nagyobb szüksége segítségre.
Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa szerint mára több mint 5 millió ukrán menekült el az országából, míg a legutóbbi menekültválság idején, 2015-ben 1,3 millióan indultak el főként Szíriából, Afganisztánból és Irakból. Az ukránok közül most több mint 2,7 millióan utaztak Lengyelországba, 743 ezren Romániába, 423 ezren Moldovába, és - Szentkirályi Alexandra legutóbbi közlése alapján - csaknem 626 ezren jöttek Magyarországra
Ésszerű indokok
Sok magyarázatot lehet találni a befogadás jelenségére, bár lehet, hogy a válasz végül egyszerűbb, mint gondolnánk. A racionális indokok valahogy így néznek ki:
- A 2015-ös válság idején általánosan elterjedt az a nézet, hogy a muszlim menekültek kulturális preferenciái összeegyeztethetetlen az európaival, ennek az üzenetnek az eljuttatására a magyar kormány külön hangsúlyt fektetett, de hasonló nézeteket vallottak a szomszédos országokban is. A témáról írt kommentárok szerint ehhez járult az a nem teljesen alaptalan félelem, hogy iszlám radikálisok és terroristák lehetnek közöttük, és ezek közül egyik sem tette könnyebbé a befogadást.
- Sokan felhívják a figyelmet, hogy 2015-ben a menedékkérők 73 százaléka férfi volt, amely félelmet kelthetett, bár az olcsó munkaerő ígéretét is hordozhatta, ez pedig nem egészen igaz a mostani ukrán menekültekre, legalábbis építőipar és komoly fizikai munka területén valószínűleg nem lehet majd rájuk számítani. Tény viszont, hogy a menekülők nagy része nő, kisgyerek, vagy 60 feletti férfi. Ez kevesebb félelmet kelt a befogadókban és több együttérzést.
- Számos történet kering arról, hogy a családok hogyan váltak el, és mennyire várják az újraegyesülést, az Ukrajnában dolgozó nemzetközi újságírók alaposan körbejárják és tudósítják az eseményeket. Ilyen például Katyerina története, aki 6 hónapos kisfiával Lvivbe ment, míg a férjét otthon hagyta, hogy „megmentse és megvédje a városunkat az oroszoktól”. „Korábban egy boldog család voltunk”, mondja, „és szeretetben akartuk felnevelni a gyerekeinket. Sírtunk a férjemmel, és arra várunk, hogy hazamehessünk”. Az egyedülálló anyák történetei és látványa megindítja az európai közvéleményt, míg 2015-ben egy halott menekült kisfiú képe kellett a felhördüléshez, hogy Európa végre tenni is akarjon valamit.
- Sławomir Dębski, a Lengyel Nemzetközi Ügyek Intézetének igazgatója úgy véli, a lengyelek azért is segítenek, mert úgy érzik, hogy az ukránok értük, az ő ügyükért is harcolnak. Ugyanezt sugallják főszerkesztői üzenetek és publikációk, és – állítólag – erre gondolhatnak a befogadók is: hogy az ukránok őket védik meg. Azt a bizonyos eszmét, amit „Nyugatnak” neveznek.
- A "férfi védi a hazát, a nő a családot" típusú archaikus ukrán modell a jelek szerint Nyugaton is szimpátiát vált ki. A férfiakat az újságok "Ukrajna hőseiként" ünneplik. Ha a berlini pályaudvaron állnának sorban, ahelyett, hogy terepszínű ruhát viselnének Kijevben, kisebb lenne a kollektív lelkesedés.
- Ne felejtsük el továbbá azt sem, hogy a menekültek nagy része haza akar majd menni. Ez pedig nyilván megnyugtatja a befogadó országban élőket.
És vannak a reflexeink
Csakhogy nem kizárt, hogy a dolog sokkal reflexszerűbb annál, mint hogy komoly érvekkel meg kellene magyaráznunk. Felmerül a kérdés, hogy nem egyszerűen arról van-e szó, hogy az ukránok közel vannak, fehérek, és hasonlít a kultúrájuk? Ennyi.
A Neue Zürcher Zeitung ezt úgy fogalmazza meg: „Kijev közelebb van, mint Damaszkusz.” „Azok, akik valami botrányosat akarnak látni az empátia változásában és a menekültek befogadására való hajlandóságban, hazudnak maguknak. Ezek természetes reflexek, amelyek egyébként akkor is megfigyelhetők, ha közeli vagy távoli rokonok rosszul vannak - az irántuk érzett empátiánk más. A média fogyasztóiként a világ eseményeinek szemlélői lettünk, és itt is észrevesszük ezt: Kijev közelebb van hozzánk, mint Damaszkusz.” Vagyis, állítja a cikk, teljesen érthető, ha jobban sajnálunk egy szomszédban élő, külsőleg hozzánk hasonlító ukránt, akinek a történetét közelebb tolja az arcunkhoz a média, annál mindenképpen közelebb, amennyire a szírekét tolta.
Az ügyben több olyan kommentár is napvilágot látott, amelyik közvetve vagy közvetlenül azt bizonygatja, hogy ezek a menekültek valamilyen szempontból „jobbak”, mint a korábbiak. Egyrészt, mert bizonyára nem gazdasági menekültek, hiszen nem haladtak át több biztonságos országon előtte – ahogy a miniszterelnökünk is érvel -, másrészt mert az ügyük valamilyen szempontból tisztább, illetve mert látjuk, hogy mennyit szenvednek; emellett nem küldtek előre férfiakat, hanem hátrahagyták őket, egyébként pedig nagyon gonosz ellenféllel néznek szembe.
Ezzel szemben viszont talán érdemes leszögezni, hogy egy dolog elismerni zsigeri reflexeinket, amelyek könnyebben fogadják el azokat és bíznak abban, ami ismerős és közeli, és egy másik dolog messziről megítélni egy embercsoport motivációját, jellemét és annak morális helyességét. Utóbbitól talán érdemes volna tartózkodni.
Egyelőre senki nem vállalta a támadást. 
