Nyugodtan kijelenthetjük, hogy kódolva volt, a forint az euróval szemben előbb-utóbb átlépi a lélektaninak számító 400-as szintet. Mondhatnánk, hogy ismét, hiszen március elején már nagyon közel járt ehhez, sőt egyes sasszemű piaci szereplők szerint meg is érintette azt, de aztán eltávolodott attól.
Több mint három hónappal ezelőtt az küldte padlóra fizetőeszközünket, hogy az orosz-ukrán háború miatt a befektetők számára a forint volt a leggyengébb láncszem a közép- és kelet-európai régióban, ezért elkezdtek spekulálni ellene. Legalábbis az MNB szerint, amely az ellenerőket érzékelve az ilyenkor szokásos tankönyvi receptet alkalmazta, gyorsan megemelte a rövid távú pénzpiaci mozgásokat befolyásolni képes egyhetes betétek kamatát. Ami hatott is, úgy tűnt, sikerül elvenni a spekulánsok kedvét, hamar visszaterelődött a forint abba a 370 körüli mederbe, ahonnan kirángatták.
Áprilisban már 366 forintba is került egy euró, amely láttán a kincstári optimisták máris abban a hitben kezdték ringatni magukat, hogy minden rendbe jön majd, „nincs itt semmi látnivaló”. Egy időre talán azt is elfeledve, hogy azért juthatott idáig a helyzet, mert az Orbán-kormány nem volt hajlandó (és nem is indokolt a múlt idő, hiszen most sem az) teljesíteni azokat az – alapvetően a korrupcióval szembeni fellépésre vonatkozó és nem, ahogy a kabinet sulykolja, a gendertörvény visszavonását előíró – felételeket, amelyek szükségesek az uniós helyreállítási alap ezermilliárdjaihoz való hozzáféréshez.
Így amikor április végén az Európai Bizottság megindította a jogállamisági eljárást Magyarországgal szemben, már biztosra vehető volt – mert logikusnak tűnt – a negatív piaci reakció. Ez ugyanis azzal fenyegetett, hogy a magyar gazdaság lecsúszhat az uniós forrásokról, amelyek a mai helyzetében életmentőknek tekinthetők – legyen ezzel bármennyire is ellentétes az időnként túlzottan magabiztosnak tűnő kormányzati kommunikáció. Miközben régiós társainknak nincs ilyen problémája, a csehek és a magyarokkal való közös platformról leszálló lengyelek hozzájuthatnak az uniós forrásokhoz.
Ami meg is látszott a három, nem euróövezetes ország devizájának mozgásán. Míg a cseh korona és a lengyel zloty jelenleg gyakorlatilag ugyanannyi eurót ér, mint a háború kitörésekor, addig a forint már tíz százalékot veszített az a március eleji értékéből.
A borús kilátások hatására ugyanis a forint április végétől ismét gyengült, illetve helyesebb úgy fogalmazni, hogy elkezdett gyengülni. Hiszen a március eleji nagy zuhanáshoz képest ezúttal nem hirtelen esett egy nagyot a hazai fizetőeszköz, hanem fokozatosan erodálódott az árfolyama. Mondhatni trendszerűen, ami azt jelenti, hogy ha közben vissza is erősödött, azt követően az árfolyamemelkedésnél ismét nagyobb mértékű volt a gyengülés. Mint amikor az ember egyet lép előre, aztán kettőt (de legjobb esetben is másfelet) hátra.
Ehhez a kormány május végi döntése arról, hogy a választási célú kiköltekezés miatt a költségvetésen keletkezett lyukat ismét, csakúgy, mint a 2010-es évek elején, különadókkal tömi be, vagyis nyolc szektor – jelesül a bankok, a biztosítók és az energetikai cégek, utóbbiak között is jelesül a Mol – megsarcolásával védi meg a rezsi emelkedésétől és a háborútól a hazai polgárokat, vastagon belejátszott.
Persze a végső döfést az adta meg, hogy múlt pénteken a világ legerősebb gazdasága, az amerikai a vártnál nagyobb inflációt jelzett, aminek hatására máris elkezdték latolgatni a piacon, hogy az ottani jegybank szerepét betöltő Fed e heti ülésén nem újabb 50, hanem akár 75 bázisponttal is emelheti az alapkamatát. Amivel szűkül az USA és a világ többi országának irányadó rátája közötti különbség, így a befektetők is átcsoportosíthatják a pénzeiket az egyéb devizákból a dollárba, erősödött is a zöldhasú. Mindenekelőtt az azon devizákból kivett források által, amelyektől válság idején, illetve a kockázatok fokozódásakor meg szoktak válni, mondani sem kell, hogy a forint ilyennek tekinthető.
De bizonyosan nem díjazták a befektetők a piacgazdasági viszonyokba való durva kormányzati beavatkozást, nevezetesen az üzemanyagokra és az élelmiszerekre bevezetett árstopot. Amelyek hiába mérséklik az inflációt most a kormány számításai szerint mintegy 5 százalékponttal, amikor majd vége lesz a stopnak, akkor ez hirtelen visszaüthet.
Az látható, hogy a kormány már azért hosszabbíthatta meg mindkét árstopot egyszer, július 1-jéig, mert arra bazírozott, hátha addig majd elkezd normalizálódni a nemzetközi helyzet, aminek következtében lassul majd az infláció, így stopok nélkül is elviselhető szinten lehet majd idehaza tankolni és élelmiszereket vásárolni.
A már említett múlt pénteki amerikai adat azonban e tekintetben is kijózanodást hozhatott idehaza atekintetben, hogy az infláció tartósabb ideig velünk maradhat és ráadásul magas szinten, akár nemhogy 2022 második felében, hanem esetleg még 2023-ban sem kezd lassulni. Ez ugyancsak nem kedvez a forintnak.
Mire lehet most számítani, mit tehet a kormány és a jegybank, tesznek-e egyáltalán valamit?
Joggal merülnek fel e kérdések. Kezdjük a könnyebbnek tűnő esettel, az MNB-vel. Bár idehaza vita van arról, hogy a jegybank idejében kezdte-e meg a kamatemeléseket és főként, hogy eleget emelt-e, ha körbenézünk a régióban, akkor azt láthatjuk, hogy most nálunk a legmagasabb a kamat. Az nem vitás, hogy az 5,9 százalékos alapkamat és a 6,75 százalékos egynapos betéti kamat a mostani helyzetben nem lehet végállomás, de azt az MNB is rendre hangsúlyozza, hogy addig folytatja a kamatemeléseket, amíg az infláció nem kezdi megközelíteni a középtávú inflációs célját. Ez ugye 3 százalék, amelytől mindkét irányba 1-1 százalékponttal el lehet térni, tehát felfelé 4 százalékig. Májusban ettől 6,7 százalékpontra voltunk!
S akkor jöjjön a nehezebb eset. A kormány tehet azért a legtöbbet, hogy a forint ne gyengüljön tovább. Mindenekelőtt azzal, hogy megteszi azokat a lépéseket, amelyekkel az EU beszünteti a jogállamisági eljárást, ez esetben ugyanis a helyreállítási alap pénzei Magyarország felé is elkezdhetnek áramolni. Persze az árstopok és – horribile dictu – a rezsicsökkentés eltörlése és/vagy a különadóktól való visszalépés, illetve azok mértékének a mérséklése is meggyőzheti a külvilágot és így a befektetőket arról, hogy érdemes kis hazánkban tartani a pénzüket, amelyek átváltása erősítheti a forintot. De a legnagyobb hatást az EU-val való megállapodás fejtené ki.
Jó lenne, ha tévednénk, de most úgy tűnik azonban, vajmi kevés az esélye annak, hogy a kormány tagjai a kisujjukat is megmozdítanák. Legalábbis erre lehet következtetni Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter már többször elhangzott mondásából, miszerint a forintárfolyammal nincs semmi gond, az pont ott van, ahol lennie kell.
Kérdés, ugyanez lesz-e a megközelítés, ha mondjuk egy euró három hónap múlva 450 forint lesz. Hiszen, ha csak ugyanannyival gyengül a hazai fizetőeszköz szeptember elejéig, mint amennyit esett március elejétől mostanáig, akkor bizony ekörüli számot kaphatunk.
Szembe ment az európai hangulattal.
