Giorgia Meloni október 25-én tartotta meg első beszédét az olasz képviselőházban, amely tartalmában viszonylag konszolidált, előadásmódját és testbeszédét tekintve viszont radikális volt.
Meloni, Benito Mussolini egykori csodálója és tizenéves neofasiszta aktivista, akinek Olasz Testvérek nevű pártja vezeti az új kormánykoalíciót, most egy elöregedő ország hanyatló politikai osztálya felett próbálja átvenni az ellenőrzést.
Vissza a 19. századi romantikába
Meloni Montesquieu-t idézte, és tagadta, hogy valaha is rokonszenvet viselt volna az illiberális rezsimekkel – még azután is, hogy Orbán Viktort meghívta különleges vendégként a pártjának két legutóbbi éves összejövetelére.
Meloni lexikonja és történelmi utalásai mind-mind olyannak tűnnek, mintha egy másik korszakból emelték volna ki őket: a „nemzet” és a „szülőföld” most az „országot” váltja fel; Olaszország 19. század közepén történt egyesülését hirtelen leporolják, hogy nemzeti mítoszként felváltsa a „Resistenzát”, a népszerű antifasiszta felkelést, amely 1943–1945-ben segített legyőzni Mussolinit és a náci Németországot.
Folyamatos lavírozásra kényszerítve
Miközben Olaszország miniszterelnöke azt a benyomást kelti, hogy a politikai és kulturális alapok megváltoznak, pénzügyileg és politikailag nem engedheti meg magának, hogy megváltoztassa Olaszország EU- és NATO-párti útját. Így próbál egyszerre forradalmian és konvencionálisan hangzani, miközben korrigálja múltbeli lépéseit. 2018-ban gratulált Vlagyimir Putyinnak az oroszországi igazságtalan elnökválasztáson aratott „egyértelmű” győzelméhez. Még 2021 júniusában is megkérdőjelezte az euróövezeti tagságot.
De amint megszerezte kormányzati mandátumát, jelezte a folytonosságot azzal, amit Mario Draghi volt miniszterelnök technokrata kormánya képviselt. Felesküdött a nyugati szövetségre, és megígérte, hogy továbbra is támogatja Ukrajnát.
Megfogadta, hogy „az európai intézményeken belül dolgozik…nem azért, hogy lefékezze az európai integrációt, hanem azért, hogy segítse az európai integráció hatékonyabb megküzdését a mai válságokkal és külső fenyegetésekkel”.
Kritizálta az Európai Központi Bank monetáris politikájának szigorítását, de megígérte, hogy betartja az uniós szabályokat, leszögezve: „csak egy olyan ország rendelkezik elegendő felhatalmazással, hogy megkövetelje a nemzetközi válság költségeinek egyenlő elosztását, amelyik maradéktalanul betartja a szabályokat”.
Meloni egyensúlyozik, és Ukrajnára való utalása azt sugallja, hogy a háború számára egy lakmuszpapír. Azzal, hogy a „nemzetközi válság” költségeit „egyenlőbben kell megosztani”, azt jelzi, hogy Olaszország kompenzációt követelhet az Oroszország elleni szankciók végrehajtásának gazdasági áldozataiért. De valódi célja az, hogy egy kört alakítson ki jobboldali koalícióján és választói bázisán belül.
Moszkva hosszú árnya
Kormánypartnerei, Matteo Salvini a Legától és Silvio Berlusconi a Forza Italiától nyíltan oroszbarátok. Amikor Berlusconi volt a miniszterelnök, a Gazprom orosz gázipari vállalat nagy, hosszú távú szerződéseket írt alá Olaszországgal, köztük egy fontos szerződést 2005-ben egy olyan céggel, amelynek korábban nem volt gázipari tapasztalata, de Berlusconi családjának egyik barátja volt.
Ami Salvinit illeti, pártja már régóta kapcsolódik hivatalos partnerség révén Putyin Egységes Oroszország pártjához, és Salvini közeli szövetségese 2018-ban Moszkvában tárgyalt pénzügyi megállapodásokról.
Meloni elhatárolja magát az ilyen összefonódásoktól, és megismételte, hogy támogatja Ukrajnát. De tudnia kell, hogy támogatói nincsenek vele egy hullámhosszon ebben a kérdésben.
Az Ipsos legutóbbi közvélemény-kutatása szerint pártja szavazóinak 12 százaléka Oroszország mellett áll – ez a legmagasabb arány bármely párt között. Az aggodalomra ad okot, hogy Meloni szavazóinak 51 százaléka nem ért egyet az Oroszország elleni szankciókkal, és 71 százalékuk úgy gondolja, hogy azok „nem hatékonyak”.
Színt kell vallani
Meloninak tehát veszélyes politikai vizeken kell kormányoznia, amikor a keményen jobboldali választói és a nyugati intézmények elvárásai között navigál. Hamarosan azonban döntenie kell. Az Európai Bizottság eljárást indított Lengyelország és Magyarország uniós forrásainak befagyasztására kormányaik demokratikus intézmények elleni támadásai miatt.
Olaszországnak az elkövetkező hetekben állást kell foglalnia a kérdésben, többek között az EU Tanácsának szavazásán a Magyarországnak szánt forrásokról.
De a Fidesz és a lengyel kormánypárt is - a Jog és Igazságosság (PiS) - szövetségesének tekinti Melonit, és támogatást vár, annál is inkább, mert ő a PiS-t is magába foglaló Európai Konzervatívok és Reformerek pártcsalád elnöke.
Ha Meloni Magyarország és Lengyelország oldalára áll, akkor azt jelzi, hogy Olaszország politikailag már messze került az EU központi országaitól - egy ilyen álláspont pedig akár bizalmatlanságot is szíthat a pénzügyi piacokon Olaszország magas adósságszintje miatt.
Meloni bizonyára nagyon várja a 2024-es elnökválasztást az Egyesült Államokban. Ha Donald Trump vagy egy Trump-szerű figura nyer, és beveszi a Fehér Házat, akkor olyan erős szövetségesei lesznek, akik megkérdőjelezik az EU meglévő hatalmi egyensúlyát.
Addigra a nacionalista Olaszország, Lengyelország, Magyarország és a Brexit utáni Nagy-Britannia közötti „entente cordiale” már mindent előkészített, amit a republikánus Fehér Ház kívánhat Európában. Az EU hatalma pedig kevésnek bizonyulhat ennek a tengelynek a megbontásához.
Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.
Azt sem tudjuk, jó vagy rossz hírek ezek. 
