Sorkatonaság: a finnekről példát vehetnének az oroszok

Laur Markkanen kosárlabdázó a tavaly a Cleveland Cavaliers NBA-csapattal aláírt szerződése értelmében a 2022-2023-as NBA-szezonban 16,5 millió dollárt, tehát nagyjából 6 milliárd forintot fog keresni. Joonas Korpisalo, a Columbus Blue Jackets NHL-es csapat kapusa be kell érje 2,8 millió dollárral, de még a mai inflációs környezetben sem kell egyikőjüknek sem azért azon aggódnia, hogy hónap végén miből fog bevásárolni.

Még két dolog közös bennük: mindketten finn állampolgárok, és mindketten idén fogják teljesíteni kötelező sorkatonai szolgálatukat. Ezt minden finn férfinak meg kell tennie 18 és 28 éves kora között, a szolgálati idő 164, 255 vagy 347 nap, tehát gyakorlatilag fél vagy egy év, attól függően, hogy csak az alapkiképzést vagy altiszti, tiszti képzést kapnak-e (a leghosszabb időt a fegyveres szolgálatot megtagadóknak tart a kötelezettségük).

Ha menni kell, mennek

Hónapokig 5:30-as ébresztő, egész napos gyakorlatozás, takarítás, az eszközök karbantartása, este 9-kor takarodó, 10-től már teljes csendnek kell lenni a körletekben, majd másnap újra – 40-60 napot pedig a laktanyán kívül, szabad ég alatt vagy sátorozva is eltöltenek a katonák. Mindez abban az életkorban, amikor a legtöbb fiatalembernek az élete a tanulás és a bulizás, esetleg már éppen karrierjét próbálja beindítani. Ki akarná ezt?

Nos, az évente nagyjából 29 ezer sorköteles finn 75-80 százaléka bele is bújik az angyalbőrbe, ezzel Finnország a sorkatonasággal rendelkező országok között az élvonalba tartozik, Észak- és Dél-Korea, Törökország, Izrael vagy éppen Észtország mellett. Mindezt úgy, hogy sem drákói büntetések nem járnak a szolgálat alól kibúvóknak, sem külső támadás közvetlen veszélye nem fenyegeti az országot (legalábbis az ukrán háború kitörése előtt nem sokan gondolták volna, hogy a közeljövőben teljesen elméleti lehetőségen túl felmerülne a finn hadsereg éles bevetése).

Mi több, a közvélemény is a sorkatonaság intézményének fenntartása mellett áll. Miközben akár a magyar jobboldali körökben is szokás a liberális oktatási rendszerükről és a jóléti intézkedéseikről híres finneket elpuhult társaságnak tartani, akik azt se tudják, mit csináljanak jó dolgukban, egy 2021-es – tehát szintén a háború előtt készült – felmérés szerint a finnek 73 százaléka volt híve a sorkatonaságnak, és csupán 7 százalékuk volt híve annak, hogy az ország kizárólag professzionális haderőt hozzon létre. Még azok sincsenek igazán ellene, akiknek éppen elég sok kellemetlenséget okoz, hogy teljesíteniük kell hazafias kötelességüket, akik viszont valós indok nélkül kibújnak alóla, azokat nem nézik túl jó szemmel.

„Le kellett volna tudnom ezt, amikor 18 éves voltam” – mondja Korpisalo, akinek heteket kell kihagynia az NHL-szezonból a bevonulás miatt. Voltak olyan idők, amikor az országban félistenként tisztelt NHL-sztárok megúszták a besorozást. „Akkoriban a sportolók azt csinálhattak, amit akartak, ha nem akartak, nem jöttek. Az embereket felbosszantotta ez a dolog, mert mindenkinek egyenlő bánásmódnak kéne járnia, és én egyetértek ezzel.”

Aki teheti, megússza

Ha megnézzük, mi a helyzet Finnország keleti szomszédjánál, ahol szintén sorkötelezettség van, egész más számokat láthatunk. Oroszországban az elmúlt években nagyjából évi 270 ezer fiatalember kezdte meg sorkatonai szolgálatát – az évi közel egymillióból, akinek elméletben kötelező lett volna. Tény, hogy az orosz lakosság általános gyenge egészségi állapota miatt a sorkötelesek nagyjából egyharmada valóban alkalmatlan a katonai szolgálatra egészségügyi okokból, de ez még így is azt jelenti, hogy egy másik egyharmaduk valahogy máshogy vonja ki magát a haza egyenruhás szolgálatának kötelezettsége alól.

Középkorú vagy annál idősebb magyar olvasóink még emlékezhetnek, nagyjából hogy is megy ez. Lúdtalp, asztma, magas vérnyomás, rövidlátás, rejtélyes, nem túl súlyos szívproblémák, lehetne folytatni a sort, melyek voltak a legnépszerűbb állapotok, betegségek, amelyek valós vagy egy jóindulatú orvos által igazolt megléte meghozta az áhított „alkalmatlan” pecsétet. Oroszországban is ez az egyik útja a felmentés elérésének, egy másik sokak által választott megoldás az egyetemi tanulmányok elhúzása. Sokat mondó adat, hogy 28 éves kor alatt (aki ezt betölti, és még nem volt katona, annak már nem is kell bevonulni) jelentősen több férfi PhD-hallgató van az orosz felsőoktatásban, mint nő, 28 év felett pedig megfordul az arány.

Az orosz közvéleménykutatások adatait különösen érdemes fenntartásokkal kezelni, mindenesetre egy 2019-es kutatás szerint az oroszok 60 százaléka értett egyet azzal az állítással, hogy „Minden igazi férfinek katonai szolgálatot kell teljesítenie”, viszont azzal már csak 24 százalékuk, hogy „A sorkatonai szolgálat egy olyan kötelesség, amelyet akkor is teljesíteni kell, ha ez ellentétes a saját érdekeimmel”. Lefordítva, az orosz férfiak többsége úgy gondolja: a férfiaknak el kell menni katonának, kivéve ha saját magukról van szó.

Önmagában az persze nem akkora probléma Oroszországnak, hogy nagyjából 250-300 ezer férfi évente nem vonul be katonának. Őket kiképezni, felfegyverezni, ellátni hatalmas összeg lenne, és – legalábbis az ukrán háború váratlan elhúzódása előtt – senki sem gondolta, hogy a katonák létszáma lenne a szűk keresztmetszete az orosz haderőnek.

A gond inkább az, hogy azok, akik ilyen-olyan módon el tudják érni, hogy felmentsék őket a szolgálat alól, általában a társadalom jobb módú, tanultabb, mentálisan és fizikailag egészségesebb rétegeiből kerülnek ki. A bevonulók között pedig rengeteg a nagyon szegény környezetből származó, alacsony iskolázottságú, különböző – a besorozást még éppen lehetővé tevő – mentális és fizikai problémákkal küzdő fiatal. Ha már példának hoztuk a finn profi sportolókat, akkor érdemes megemlíteni, hogy a Foreign Policy a témával foglalkozó cikkének szerzője próbaképpen 20 orosz NHL-sztárnak nézett utána – egyikőjük sem szolgált sorkatonaként, pedig többen is nyilvánosan vallották magukat Vlagyimir Putyin rendszerének elkötelezett támogatójának.

Bírják a kiképzést

Bevonulás után is eléggé máshogy alakul a finn és az orosz sorkatonák sorsa. A finnek nagyjából havi 1800 eurós fizetést kapnak, a kiképzésüket pedig állandóan felülvizsgálják, hogy minél hatékonyabb legyen. A finn hadsereg folyamatosan méri a sorkatonák elégedettségét a körülményekkel, az elsajátított tudással, valamint a tisztek, altisztek teljesítményével kapcsolatban is.

„A cél az, hogy kielemezzük az eredményeket, és megtaláljuk a háttérben megbúvó okokat. Ha az emberek azt látják, hogy valami jól működik, az drámaian megváltoztatja a hozzáállásukat”

– mondja Jukka Sonninen tábornok, aki korábban a finn fegyveres erők kiképzésért felelős parancsnoka volt. A sorkatonák az alapkiképzés után kapják meg végleges beosztásukat (ehhez kikérik az ő véleményüket is), majd ennek megfelelő speciális, használható, modern tudást adó tréninget kapnak. Az így létrejött alakulatokat később is csak minimálisan bontják meg, tartalékosként is együtt végzik el a rendszeres szintentartó kiképzéseket is, ha pedig behívnák őket, akkor pontos beosztás szerint kell jelentkezniük alakulatuknál, amelynek feladata is ki van jelölve.

A finn hadsereg nagyjából 900 ezer főnyi tartalékossal rendelkezik, de egyszerre háború esetén is csak ennek nagyjából harmadát vetnék be, a másik kétharmad tartalékban, illetve a fronton harcoló alakulatok leváltására készenlétben maradna.

Az orosz sorkatonák 2 ezer rubeles, azaz nagyjából 31 eurós havi fizetést kapnak szolgálatuk ideje alatt, a kiképzésnek pedig alapvető része az úgynevezett dedovscsina gyakorlata, azaz az újoncok kegyetlen lelki és fizikai bántalmazása, amelynek a brutális verések, sőt a megerőszakolás is gyakori eleme. Az ellátás pocsék (egyes vélemények szerint még az orosz börtönkosztnál is rosszabb), a felszerelés hiányos és régi, a körletek túlzsúfoltak. A katonák jó esetben is csak azt tanulják meg a kiképzés során, amire feltétlenül szükségük van a rájuk bízott fegyverek működtetéséhez.

Ugyan Ukrajnában – elvileg legalábbis – sorkatonák nem, csak szerződéses katonák szolgálnak, ám ezek többsége is a korábbi sorkatonák közül kerül ki, hiszen ők azok, akik számára a hivatásos katonaság vonzó karrierlehetőséget jelent.

Az eredmény Ukrajnában látható: az orosz haderő katonái a különleges egységeket leszámítva nem képesek a modern harcászat követelményei szerint kis, önálló, a harci helyzethez gyorsan alkalmazkodni tudó egységekben harcolni, harci szellemük alacsony, a stratégiai célok elérése helyett pedig sokszor fosztogatással, élelemszerzéssel vannak elfoglalva (hogy a borzalmasabbnál borzalmasabb atrocitásokról ne is beszéljünk, amelyekről az elmúlt hetekben hallhattunk, és amelyekben annak is része lehet, hogy a kiskatonákat lelkileg és fizikailag is súlyosan bántalmazzák).

Ha tehát odáig fajulna a dolog, hogy Finnország és Oroszország között fegyveres konfliktus alakulna ki, akkor mindkét oldalon harcolnának sorozott katonák. Az egyik oldalon mégis egy jól képzett, motivált, naprakész elméleti és gyakorlati tudással rendelkező haderő, míg a másikon ennek szöges ellentéte sorakozna fel. A finnek az 1939-1940-es téli háborúban egyszer már megmutatták, hogy jó taktikával és vezetéssel, megfelelő elszántsággal komoly veszteségeket lehet okozni egy nagy számbeli fölényben lévő, jobban felszerelt, de rosszul vezetett és kiképzett ellenségnek. A szovjet hadigépezet aztán nagy nehezen bedarálta akkor a finn ellenállást – a hadseregek mai állapota alapján könnyen elképzelhető, hogy most a finneknek nem kéne megelégedniük a szoros vereséggel a nagy keleti szomszéd ellenében.

Foreign Policy, War on the Rocks