T-14 Armata: szemfényvesztésnek is ócska a hírhedt orosz szupertank

A háború eleje óta időről időre előkerül a kérdés, hogy miért nem veti be Oroszország Ukrajnában a korábban nagy csinnadrattával bemutatott „csodafegyvereinek” többségét, például a T-14 Armata tankokat. Az, aki kicsit utánaolvasott ezeknek az eszközöknek, sejtheti a választ: azért, mert ezek a fegyverek nem léteznek.

Azonban a nemlétezésnek is vannak különböző fokozatai, különösen az orosz propaganda és a valóság viszonylatában. A Szu-75 „Checkmate” (Sakkmatt) lopakodó vadászbombázó például olyannyira nem létezik, hogy a különböző alkalmakkor bemutatott modelljéről kiderült, egy fából készült makett volt csak, aminek egyetlen működő alkatrésze sem volt. Ehhez képest mondjuk a Szu-57 „Felon” nagyon jól áll, hiszen papíron már szolgálatba is állt, sőt az orosz források szerint bevetették az ukrajnai „különleges katonai művelet” során is, csak éppen az ukrán légtérbe nem nagyon léptek be ezek a gépek, amelyek valós képességeiről, bevethető példányainak számáról nem sokat tudunk, de erős kételyek övezik az orosz állításokat.

A T-14 Armata még talán ehhez képest is még egy fokkal létezőbbnek látszik, hiszen már 2015-ben felvonult több példányuk a moszkvai győzelem nap-i parádén, azóta pedig rendszeresen érkeztek hírek arról, hogy a harckocsi próbái, fejlesztése zajlik, egyre közelebb van a sorozatgyártáshoz. Ebből akár arra is következtethetnénk, hogy ebben az esetben az éles bevetést akadályozó probléma egyszerűen a rendelkezésre álló darabszámmal van, de adott esetben akár az is elképzelhető lenne, hogy az oroszok összeszedik magukat, és legyártanak belőle még néhány tucat darabot, és akkor aztán az Armaták megtanítanák az Ukrajnába szállított, a ’80-as évek technológiáját képviselő nyugati tankoknak is, hol lakik a moszkvai pátriárka.

Minden téren kiemelkedőt nyújt?

Mert az rendben van, hogy kevés van belőle, hogy még inkább prototípus, mint rendszerbe állított fegyver, de a 2010-es évek elején tervezett T-14-es mégiscsak egy félelmetes, hatékony fegyver lenne, olyan tudással, amelyről a több évtizeddel korábban tervezett vagy akár gyártott Challengerek, Leopardok vagy Abramsek nem is álmodhatnak. Itt van ez a kétrészes dokumentumfilm, amelyben igen lelkes stílusban mutatják be az Armatát és képességeit. Akinek van ideje, érdemes végignézni ezt a bemutatót – ígérjük, úgy sokkal élvezetesebb lesz a cikk további része.

Lenyűgöző, nem? Kiemelnénk azt a részt, amikor a narrátor a megszólaltatott katonatiszt nyomán kijelenti:

„Hallották: az Armata nemcsak egyszerűen megelőzi összes versenytársát, hanem túl is teljesíti azokat, méghozzá – idézem – minden mutatóban.”

Ez nem semmi. Nehéz lenne akárcsak röviden is végigmenni az Armata összes lenyűgöző képességén. Ha össze akarnánk foglalni, a T-14-es egy gyors, félelmetes támadópotenciállal rendelkező harckocsi, amit szinte lehetetlen a ma ismert páncéltörő fegyverekkel kilőni. Olyan különleges megoldásokkal rendelkezik, mint például a teljesen automatizált torony, amely lehetővé teszi, hogy a legénység egy jól védett, a tank belsejében elhelyezett kabinból irányítsa a harckocsit, vagy azok az aktív védelmi rendszerek, amelyek még becsapódás előtt eltérítik, működésképtelenné teszik vagy megsemmisítik a beérkező lövedékeket, akár például az ukránok által is előszeretettel használt, vállról indítható amerikai Javelin-rakétákat.

Ha ez így lenne, akkor akárcsak egy-két századnyi Armata bevetése is komoly fejtörést okozhatna az ukránoknak. Ha ez így lenne. De nincs így. Hogy miért? Menjünk szépen sorban, és kezdjük a legfontosabb problémával: a motorral.

Elátkozott náci örökség

Az már önmagában igencsak meglepő, hogy gyakorlatilag (a T-64-es, és a T-80-as néhány verzióján kívül) az összes orosz tankban, sőt páncélozott gyalogsági harcjárműben is ugyanannak a dízelmotornak a különböző verziói dolgoznak: az eredetileg az 1930-as években a BT-7-es harckocsihoz kifejlesztett (de a legnagyobb karriert ebben az időszakban a T-34-esekben befutó) B-2-es, 12 hengeres, V-elrendezésű motor továbbfejlesztett változatai.

Talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a dízelmotorok technológiájában történt némi fejlődés az Armata 2010 körül elkezdett fejlesztéséig eltelt nagyjából 80 évben, ehhez elég belenézni egy modern dízelmotorral szerelt autó motorházába, és elszörnyedni a különböző turbók, befecskendezőrendszerek, elektronikus irányítórendszerek és más kütyük dzsuengelén, amelyek lehetővé teszik, hogy lökettérfogat-literenként száznál is több lóerőt préseljenek ki ezekből a motorokból.

A B-2 és leszármazottai tulajdonképpen elfogadhatóan tették a dolgukat, de innen nézve azért érthető, hogy a 21. század a csataterek dominálására készülő szupertankjához valami újabbat szerettek volna felhasználni az orosz mérnökök. Csakhogy az orosz ipar akkor sem jeleskedett éppen modern belső égésű motorok gyártásában (azért jegyezzük meg, hogy a B-2 eredetileg harkivi, tehát ukrajnai állami gépgyárban született, bár későbbi fejlesztéseit már a cseljabinszki traktorgyárban végezték). Külföldről pedig nem akartak olyan motort beszerezni, amellyel egészben vagy részben nyugati alkatrészutánpótlásra szorulnának, ezért hazai gyártású erőforrásban gondolkodtak. A háborús szankciókat látva ezt tulajdonképpen egy jó döntésnek is tarthatnánk – képzeljük el, milyen gondokat okozna az oroszoknak, ha most mondjuk egy EU-s gyártótól kéne pótalkatrészeket beszerezniük legfejlettebb tankjuk motorjához.

Azt viszont nehéz jó döntésnek nevezni, hogy a hazai gyártást egy az 1930-as évek helyett az 1940-es években, ráadásul a náci Németországban tervezett motorra alapozták. A Sla-16-os erőforrást még a Porsche kezdte el fejleszteni a Wehrmacht új harckocsijaihoz, ám végül csak a kevés példányban elkészült King Tiger (Királytigris) tankokban szerelték be. A Tigrisek továbbfejlesztett változatai félelmetes fegyverek voltak, ám egyik gyenge pontjuk a megbízhatatlan, karbantartásigényes működés volt – részben éppen a motor miatt.

Az Sla-16 dokumentációja, több elkészült motorral együtt szovjet kezekbe került a háború végén, és ennek alapján szovjet mérnökök építettek belőle egy saját változatot – de nem tankok, hanem ipari berendezések, például szivattyúk meghajtására. Ez sem futott be viszont nagy karriert, pont a megbízhatatlansága miatt. Az Armata-projekten dolgozó orosz mérnökök viszont úgy gondolták, ki tudják javítani a motor hibáit, amely viszonylag kis méretéhez párosuló ereje miatt megfelelt egy alacsony profilú, ezért nehezebben észrevehető és kilőhető tank fejlesztéséhez. Így lett egy „náci” motor az orosz hadsereg új korszakát megtestesítő tankprojekt szíve, immár A-85-3A néven. Az X-12-es, tehát nagyjából két egymásnak fordított V-6-os motornak megfelelő erőforrás elméletben akár 1500 lóerős teljesítményre is képes, és 80 km/óra körüli sebességgel tudná mozgatni a nagyjából 50 tonnás harckocsit.

Az Armatát tehát e motor köré tervezték, csakhogy a nyugati agyelszívással, a korrupcióval és a politika befolyásával is küzdő orosz ipar nem tudta kijavítani a hibákat. Az első elkészült Armaták közül az egyik már a 2015-ös díszszemle főpróbáján lerobbant, és pénzhiány mellett elsősorban a motor meghibásodásai miatt nem jutott el azóta sem az Armata a sorozatgyártásig. A motor kapcsán felmerült problémákat még az orosz hivatalos források is elismerték, de azok kijavítását különböző megszólalók 2015-re, 2017-re, majd 2020-ra is megígérték, de ez egyelőre nem történt meg.

Könnyen belátható, hogy egy rendszeresen lerobbanó, megbízhatatlan motorral szerelt harckocsik nem éppen életbiztosítás a legénység számára a csatatéren, hiszen egy mozgásképtelenné vált tank tökéletes célpont az ellenség számára, egy 50 tonnás szörnyeteget pedig még elvontatni sem egyszerű feladat, pláne ellenséges tűz alatt. Felmerül a kérdés, hogy miért nem szerelnek mégis más motort az Armatába, akár ideiglenes megoldásként a B-2 valamelyik modernebb változatát. A T-90-esnél jóval nehezebb Armata elég lassú lenne ezzel a gyengébb motorral, de legalább működőképesnek lehetne nyilvánítani – igen ám, csak a B-2 nem fér bele az Armatába, ahogy semelyik másik meglévő motor sem, egy teljes áttervezés pedig megint hosszú évekbe és rubelmilliárdokba kerülne.

Tudatos hazudozás

Na jó, de ha esetleg valamilyen csoda folytán kerülne egy megfelelő motor vagy sikerülne az A-85-3A alapvető konstrukciós hibáit kijavítani, akkor tényleg az Armata tényleg „minden tekintetben túlszárnyalná” a nyugati típusokat? Megint ki kell ábrándítanunk a kedves olvasót.

A T-14 legjobban ismert újdonsága talán a teljesen automatizáltan, távvezérléssel működő torony. A legénység így egy védett, külön megerősített, a harckocsi belsejében kialakított „kapszulában” kapott helyet. E megoldásnak valóban vannak előnyei – de hátrányai is. Ezek közül a legfontosabb, hogy az Armata legénységének nincs módja belülről hozzáférni a löveghez, így ha az öntöltő berendezés meghibásodik, egy lövedék elakad, akkor azt csak minimum egy előretolt szervízbázison lehet rendbehozni, addig viszont nem működik a tank fő fegyvere. Csak összehasonlításképpen, egy Abrams tank esetében nagyjából 30 másodperc alatt meg tud egy ilyen problémát oldani a legénység.

Aztán ott van maga a híres öntöltő rendszer. Ezt az orosz bemutatókban mindig az orosz tankok felsőbbrendűségének bizonyítékaként említik, pedig ez sem ennyire egyszerű. Ugyan az Armata esetében a korábbi legveszélyesebb problémát (azt, hogy az öntöltő miatt a lőszerek nem egy külön, elszigetelt tárolóban, hanem a közvetlenül a torony alatt voltak tárolva, találat esetén a legénység túlélési esélyeit minimálisra csökkentve, a torony a levegőbe repülésének esélyeit pedig a maximálisra emelve) itt megoldották egy külön tároló kialakításával, viszont az öntöltő egyrészt könnyebben meghibásodik, mint egy jól képzett katona, másrészt az Armata esetében a sebessége sem túl lenyűgöző. A T-14 rendszere 10 másodperc alatt tölti újra a löveget, ugyanerre az Abrams legénységének 7 másodperces szintidő van megadva, de a legjobb csapatok 4-5 másodperc alatt megoldják, így egy Abrams akár két lövést is le tud adni, amíg az Armata csak egyet. (Cserébe az Armatában nem kell külön ember erre a célra, így eggyel kevesebb embernek kell helyet szorítani és kiképzést biztosítani.)

Aztán ott van az elektronika kérdése. Az Armata belsejéről készült felvételek alapján megállapítható, hogy a tank vezetője egy periszkóp segítségével lát csak ki a tankból, márpedig ez igen sérülékeny, és nyugaton már csak kiegészítő vészmegoldásként használatos. A parancsnoknak és a lövésznek pedig ugyan monitorjai vannak, de nincsen kiépítve egy párhuzamos kamerarendszer meghibásodás, találat okozta sérülés esetére, így bármi ilyen gondnál a lövész „megvakul”, a parancsnok pedig kénytelen maga is periszkópra hagyatkozni. A kikerült információk szerint a harckocsi éjjellátó és egyéb hasonló rendszereit Franciaországból rendelték (tehát most éppen elég nehezen beszerezhetőek), ráadásul onnan sem a legjobb minőséget sikerült megvenni, egy csúcskategóriás hobbidrónnak fejlettebb infravörös és éjjellátó kamerái vannak, mint az orosz haderő legmodernebb tankjának.

És ez még mindig semmi. Kínában felmerült a T-14 megvásárlása, ezért a kínai haderő pontosabban felmérhette a harckocsi képességeit. Az ügyből aztán Kínában elég nagy botrány lett, mivel a kiszivárgott jelentésből – és ne feledjük, Kína azért általában barátságosabb hangnemet üt meg Oroszországgal kapcsolatban – fő megállapítása az volt, hogy az oroszok

„tudatosan hazudtak a harckocsi képességeiről”.

Megállapították például, hogy azok a büszkén említett „puha” és „kemény” védelmi rendszerek, amelyek elméletben szinte kilőhetetlenné tennék a tankot, a valóságban egyáltalán nem működnek. A „puha” védelem a beérkező irányított rakéták és lövedékek, sőt a harckocsi közelében a földbe telepített aknák elektronikájának megzavarását, a céltól eltérítését jelenti, ennek nyomát sem látták a kínaiak. A „kemény” védelem a beérkező lövedékek egy ellentöltet kilövésével történő, a becsapódás előtti megsemmisítését jelenti, erről azt állapították meg a kínaiak, hogy az Armata rendszerei automatikusan nem detektálták a beérkező lövedékeket, így a védelem működése azon múlik, hogy a legénység észreveszi és le tudja időben reagálni mondjuk egy hangsebességgel érkező Javelin rakéta kilövését és közeledését. Azt talán hagyjuk is, hogy valóban létezhet-e az a különleges festék vagy borítás, amelyről az oroszok azt állítják, elnyeli a radarjeleket, sőt a tank által kisugárzott hőt is, így gyakorlatilag láthatatlanná teszi az Armatát sötétben...

Koncepcionális problémák

Aztán ott van egy másik, az Armata nagy erősségeként emlegetett tulajdonság, a modularitás. Az Armata ugyanis nemcsak egy harckocsi, hanem egy platform is lenne, amelyre például a t-15 gyalogsági harcjárművet, és egyéb eszközöket, például légelhárító, aknamentesítő és tüzérségi járműveket is építenének. Ez elméletben remekül és gazdaságosan hangzik, csakhogy a nyugati haderőknél e célra jóval könyebb, például gyalogsági harcjármű-alapokat használnak, mivel egy harckocsialváz nagyon nehéz, fogyasztása pedig hatalmas, páncélozottságra pedig egy a frontvonalra jó esetben nem merészkedő eszköznek, mondjuk egy önjáró légvédelmi rendszernek nincs szüksége, legfeljebb kézifegyverek elleni védelemre. Egy ilyen, az Armata-alvázra épülő járműcsalád rengeteg üzemanyagot igényelne, márpedig azt el is kell juttatni a frontra, ami háborús időkben szűk és kockázatos keresztmetszetet jelent.

És végezetül még ott van a tény, hogy a T-14 Armata összes valóban hasznos fejlesztése már létezik nyugati változatban is, prototípusszinten készült például a Challengerhez (Challenger 3 néven) és az Abramshez (Abrams X néven) is továbbfejlesztési csomag, amely hasonló, vagy éppen még fejlettebb (és nemcsak papíron, hanem letesztelve is létező) rendszereket tartalmaz. Azért nem kezdődött meg a Challengerek vagy az Abramsek ilyen átalakítása nagyobb számban, mert a nyugati stratégák nem számoltak nagy, modern páncélos erőkkel való összecsapásokkal a közeljövőben, a harmadik világ régi szovjet exportból visszamaradt T-72-es vagy annál régebbi tankjai ellen pedig bőven elegendő a nyugati tankok mai tudása is.

Hiába vált valósággá egy nehezen elképzelhető forgatókönyv, és kerülnek most nyugati eszközök az orosz eszközökkel direkt konfliktusba, nagyon úgy néz ki, hogy T-14 Armaták helyett itt is csak elavult, sok évtizedes szovjet technológiával kell csak megküzdeniük a nyugati fegyvereknek.

A félelmetes, minden nyugati harckocsit 10-20 évvel megelőző Armata tank tehát egyrészt egy megbízhatatlan, javíthatatlan, eredetileg még a náci Németországban tervezett motorra épült, másrészt még a motort leszámítva sem tudja azt, amit az orosz propaganda állított, és ezt nem a nyugati sajtó, hanem éppenséggel a „baráti” Kína is így értékelte. De még ha tudna mindent, amit állítottak róla, akkor sem lenne egy kilőhetetlen, mindent elsöprő csodafegyver, csak egyszerűen egy a 21. század igényeinek talán, nagyjából megfelelő harckocsi. Az orosz haderő jelenlegi állapotát nem az Armata elképzelt képességei mutatják meg igazán, hanem az, hogy ezeket a képességeket nagy csodaként képes eladni az orosz propaganda, hiszen a valóban bevethető eszközei nemhogy a 2020-as, de lassan már az 1980-as évek szintjét sem igazán ütik meg.

(Az írás jórészt LazerPig alább megtekinthető, rendkívül szórakoztató videóján alapszik.)