Újra a háború kísértete járja be Európát. Az orosz invázió új életet lehelt a NATO-ba, miközben több területen is komoly lökést adott az Európai Unió integrációjának. Mindezen tektonikus változások fényében hogyan alakulnak Ön szerint Washington és Budapest kapcsolatai?
A nyugati szövetség, az EU és a NATO tagjainak többsége egységesen lép fel Vlagyimir Putyin orosz elnök Ukrajna elleni törvénytelen agressziójával szemben. Azonban az nyilvánvaló az egész világ számára, hogy ebbe az egységbe nem állt bele a magyar kormány, amelynek külpolitikai orientációját egy évtizede az Oroszországhoz (és újabban Kínához) fűződő kapcsolatai határozzák meg.
Volodimir Zelenszkij ukrán elnök a múlt heti EU-csúcson hívta tetemre Orbán Viktor miniszterelnököt: sérelmezte, hogy Budapest nem támogatja eléggé az Ukrajnának adandó nyugati segítség ügyét. A magyar kormány „keleti” külpolitikai orientációját, amely a korábbi nyugati, euroatlanti orientációt váltotta fel, Washington nem nézte jó szemmel eddig sem. Ráadásul a magyar kormány évek óta az amerikai radikális- és szélsőjobboldallal, a jelenlegi amerikai adminisztráció legádázabb ellenfeleivel épít baráti kapcsolatokat.
Végül pedig Washingtonban nagyon kritikusan szemlélik a magyar demokratikus intézményrendszer és jogállamiság 2010 óta zajló leépítését, az illiberális állam létrehozatalát. De az Ukrajna elleni orosz invázió mindezt teljesen új kontextusba helyezte, hiszen Moszkva nem csak Ukrajnát, hanem egy demokratikus Ukrajna jövőjét kívánja ellehetetleníteni. Az amerikai adminisztráció szemében pedig Budapest oroszbarát külpolitikája és a demokrácia kiüresítésére irányuló belpolitikája az eddiginél is károsabbnak látszanak a nyugati szövetség értékei és érdekei szempontjából. Mindez elvezetett odáig, hogy elmondhatjuk: a magyar-amerikai kapcsolatok mélypontra kerültek.
A Kreml inváziójának egyik ki nem mondott célja volt, hogy szétzilálja az euroatlanti szövetséget és aláássa az európai integrációt. Miért nem sikerült Putyinnak ezt a látszólag könnyű célt megvalósítania?
Úgy látom, az orosz elnök ebben is elszámolta magát, ahogy az ukrán ellenállás erejére és hatékonyságára sem számított.
Arra épített, hogy az euroatlanti szövetség és az európai integráció évek óta válságtüneteket mutattak. Észlelte az európai integráció lassulását, de még inkább a nyugati szövetségen belüli széthúzást.
Fontos az is, hogy a Krím-félsziget 2014-as orosz annektálására a nyugat erőtlenül reagált. Putyin ezért – bizonyos alappal – azt hihette, hogy a nyugati szövetség a mostani invázióra sem tud majd határozott és egységes választ adni. Sőt, egyetértek azzal is, hogy az volt a célja, hogy Ukrajna megtámadásával megossza a NATO-t és az EU-t. Ezek a számításai azonban nem jöttek be Putyinnak.
A Nyugat – benne az Egyesült Államokkal, a NATO-val és az EU-val – évtizedek óta nem látott egységbe szerveződött az orosz invázióra válaszul és szintén precedens nélküli gazdasági hadviselésbe kezdett Oroszországgal szemben. De itt nem csak a nyugati országokról van szó: az Oroszországgal szembeni diplomáciai fronthoz csatlakoztak az Egyesült Államok ázsiai és csendes-óceáni szövetségesei is, élükön Japánnal és Ausztráliával.
A világ demokráciáinak egységes fellépése láthatóan váratlanul érte az orosz elnököt.
Hogy Putyinnak miért nem jöttek be ezzel kapcsolatos számításai? Először is azért, mert az Ukrajna elleni invázió nem mérhető a Krím-félsziget annektálásával vagy az orosz kormányzat korábbi katonai lépéseivel. A mostani háború bizonyos értelemben páratlan a II. világháború óta, amelynek végén létrejött egy új világrend, amelynek legfontosabb alapköve az államok függetlenségének és területi integritásának tisztelete volt, ezt 1945-ben az ENSZ Alapokmányban is lefektették a világ országai. Azóta alig akadt példa arra, hogy egy ország lerohanjon egy szomszédos országot minden különösebb ok nélkül és területfoglalási céllal.
A nyugati reakció annak szól elsősorban, hogy Ukrajna megtámadása a nemzetközi rend egyik legdurvább megsértése az elmúlt közel 80 évben.
A másik oka, hogy Putyinnak nem sikerült szétzilálnia az euroatlanti szövetséget, hogy ennek a közösségnek ismét az élére állt az Amerikai Egyesült Államok. Az eddigi kormányzása során sok szempontból sikertelen amerikai elnök, Joe Biden gyorsan és határozottan lépett fel már az ukrán válság 2021. december óta zajló eszkalációja során. Beértek továbbá Biden azon erőfeszítései is, amelyek révén a nemzetközi biztonságot fenyegető kihívásokkal (elsősorban Kínával és Oroszországgal) szemben tavaly januári hivatalba lépése óta igyekezett megszervezni az euroatlanti és ázsiai szövetségesek egységét. Putyin nem készült arra, hogy a demokráciák összefognak a szabadságot és a békét veszélyeztető autoriter hatalmakkal szemben.
Eközben az Orbán-kormányra diplomáciai össztűz zúdul Varsóból, Prágából és Kijevből. A lengyelek és a románok ráadásul közelebb húzódtak egymáshoz. Hogyan sikerülhet Orbánnak kimásznia ebből a térségbeli elszigeteltségből?
Az Orbán-kormány 2022 márciusára Magyarországot gyakorlatilag teljes diplomáciai elszigeteltségbe navigálta.
Az Egyesült Államokkal – ahogy említettem – a keleti külpolitikai orientáció és a demokratikus intézmények felszámolása mélypontra taszították a kapcsolatokat. A Merkel utáni új német kormány is elfordult Budapesttől, Orbán Viktor maga jelentette ki Scholz kancellár megválasztásának napján, hogy „már nem állunk egymás mellett”.
Egy évvel ezelőtt a Fidesznek távoznia kellett az Európai Unió legnagyobb és legbefolyásosabb pártcsaládjából, az Európai Néppártból is, mert különben kizárták volna őket. Az európai pártcsaládok terén a nagyobbik magyar kormánypárt jelenleg a senki földjén ténfereg, még az euroszkeptikus és szélsőjobboldali pártok szövetségét sem sikerült összehozniuk, pedig évek óta próbálkoznak vele.
Az Orbánék számára eddigi legfontosabb szövetségesi kör, a Visegrádi Négyek is sorban elfordulnak tőlünk. Elmaradt az e hétre Budapestre tervezett V4 védelmi miniszteri találkozó, mert mindhárom V4-partnerünk lemondta részvételét az Orbán-kormány oroszbarát politikája miatt. Végül pedig az ukrán elnök és kormánya immár naponta intéz éles kritikát Budapest felé.
Teljes Magyarország külpolitikai elszigeteltsége. Orbán Viktor ebből nem fog tudni kimászni, különösen úgy, hogy láthatóan folytatni kívánja az oroszbarát politikát.
Kína mintha titkolt kárörömmel figyelné a háborút. Moszkva a jövőben még inkább Pekingre szorul, Washington figyelme elterelődött Tajvanról, ráadásul a kínai hadsereg hasznos információkat gyűjthet be szövetségesének erőfeszítéseiből. Ön szerint hogyan befolyásolja az amerikai-kínai kapcsolatok alakulását az oroszok inváziója?
Kína láthatóan vegyes érzésekkel fogadta az Ukrajna elleni orosz agressziót és a nyomában kialakult nemzetközi válságot. Egyrészt a kínaiakat ugyanúgy váratlanul érte az orosz invázió, mint a világ többi országát. Ez azért is érdekes, mert Vlagyimir Putyin februárban még ellátogatott a pekingi téli olimpiára és hosszan tárgyalt Hszi Csin-ping elnökkel. A két vezető egy, a diplomácia világában rendkívül terjedelmesnek számító, 5 ezer szóból álló kommünikében tett hitet amellett, hogy országaik stratégiai partnerségének „nincs határa” és együtt egy új demokratikus világrendet kívánnak teremteni, egyúttal közösen bírálták az Egyesült Államok külpolitikáját és a NATO bővítését.
Ehhez képest a kínai vezetés láthatóan nem kapott teljes körű tájékoztatást Putyin elnöktől arról, mire is készült Ukrajna kapcsán. Másrészt viszont Kína valóban egy kicsit fellélegzett amiatt, hogy a Trump- és Biden-adminisztrációk külpolitikájának Kína-ellenes éle után most egy időre tényleg nem a Peking jelentette kihívás áll az Egyesült Államok stratégiai célkeresztjében.
Időközben úgy tűnik, hogy Moszkva olyan nehézségekkel szembesült az ukrajnai invázió végrehajtása során, hogy Kínától kért katonai segítséget. A Biden-adminisztráció nagyon határozott hangon intette óva a kínai vezetést, hogy megfontoljon bármely ilyen jellegű beavatkozást az ukrán válságba Oroszország oldalán. Mindez persze a színfalak mögött zajlik. A színfalak előtt Kína egyáltalán nem tartja felelősnek Oroszországot az Ukrajnában folyó, egyre durvább katonai erőszakért, miközben élesen bírálja az Egyesült Államok állítólagos szerepét az ukrán válságban és felszólítja Washingtont annak mielőbbi megoldására.
Ezek alapján nem meglepő, hogy Joe Biden amerikai és Hszi Csin-ping kínai elnök március közepi videómegbeszélése leginkább azt demonstrálta: milyen távol van a felek álláspontja Ukrajna és Tajvan ügyében is.
Az amerikai-kínai kapcsolatokban ezért nem számítok közeledésre a következő időszakban, mindazonáltal úgy vélem, hogy az ukrán válság miatt a Washington és Peking közötti rivalizálás egy ideig alacsonyabb lángon fog égni.
Mindemellett fontos hozzátennem: az Egyesült Államok és Kína közötti versengés – mivel annak strukturális okai vannak – folytatódik a jövőben is és az a tény, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei Ukrajna kapcsán Kína legfontosabb szövetségesével, Oroszországgal kerültek egyre mélyülő politikai és gazdasági konfliktusba már középtávon azt fogja jelenteni, hogy a Washington és Peking közötti versengés is egyre intenzívebbé és feszültebbé válik.
