75 éve ezen a napon kiáltották ki a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságot, amely aztán több névváltoztatás után 2003-ban Kis-Jugoszlávia néven tűnt el a történelem süllyesztőjében.
Több Jugoszlávia
Az első Jugoszlávia 1918. december és 1941. áprilisa között létezett. Először a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság jött létre - ez az államalakulat a tengelyhatalmak 1941 áprilisi támadásáig maradt fenn, Belgrád 1941. április 17-én kapitulált.
Az 1945. november 11-ei választások során gyakorlatilag már csak egy pártra lehetett szavazni, a többiek bojkottálták a választást. Az állam élére a horvát nemzetiségű Tito került, aki 1943 óta marsalli címet viselt. Ő volt a párt főtitkára, a kormány és a népfront elnöke, az első államelnök, a fegyveres erők parancsnoka és 1953-tól az ország államfője is.
Jugoszlávia szövetségi államként alakult meg. Titóék úgy vélték, hogy hosszú távon a föderációt alkotó 6 szövetségi állam előbb-utóbb egységes jugoszláv nemzetté fognak összeolvadni.
Tangó Sztálinnal
1947 végéig Moszkva és Belgrád kapcsolata néhány konfliktust leszámítva pozitív volt. A főbb nézeteltérést az okozta, hogy a Szovjetunió nem támogatta Jugoszlávia Triesztre vonatkozó területi követeléseit, mivel emiatt nem akart a Nyugattal konfliktust. Belgrád pedig azt nehezményezte, hogy Moszkva önálló ügynökhálózatot próbált kiépíteni az országban.
A kapcsolat véglegesen 1948-ban romlott meg. A hidegháború első éveiben Sztálin a szocialista blokk centralizálásra törekedett, így Jugoszláviát is teljesen függő helyzetbe szerette volna juttatni. Az ország földrajzi helyzete, a szovjet katonai jelenlét hiánya, és széleskörű hazai támogatottsága miatt viszont Tito megtehette azt, amit egyetlen kommunista vezető sem: szembeszegült Sztálinnal.
Tito abban is szembekerült Moszkvával, hogy a térségben vezető szerepre tört. Egy Balkán-föderáció reményében szoros együttműködést kezdett Bulgáriával és Albániával. Ez a szovjetek számára elfogadhatatlan volt. 1948 februárjában Sztálin magához rendelte a feleket és azt követelte tőlük, hogy külpolitikai kérdésekben kérjék ki Moszkva véleményét. Egyúttal elutasította a Balkán-föderáció ötletét. Tito erre a találkozóra már el sem ment.
1949 őszére minden kapcsolat megszakadt Belgrád és Moszkva között. A szovjet tömb országai felbontották a Jugoszláviával kötött szerződéseiket. Az országot teljes gazdasági blokád alá helyezték, a határokon sokasodtak a fegyveres határincidensek. Mindenhol koncepciós perek indultak az állítólagos titólisták ellen. Magyarországon ezzel a váddal végezték ki Rajk László volt kommunista belügyminisztert és társait.
Titóék szovjet inváziótól tartottak. A potenciális belső ellenfeleket az Adriai-tenger szigetein, Goli Otokon és Grguron felállított táborokba zárták. A szovjet-jugoszláv viszony végül Sztálin 1953-as halála után kezdett enyhülni. Az új szovjet pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov személyesen ment Belgrádba a kapcsolatok normalizálása érdekében. Hitler után Tito megnyerte a sztálini Szovjetunió elleni konfliktust is.
A harmadik világ élén
Mindez otthon és külföldön egyaránt óriási tekintélyt biztosított a számára. 1961-ben Belgrádban megalapította az El Nem Kötelezettek Mozgalmát. Az alapítók közt még ott volt Sukarno, Indonézia elnöke, India miniszterelnöke, Dzsaváharlál Nehru és Gamal Abden-Nasszer egyiptomi elnök.
Az újonnan megalakult nemzetközi szervezet egy olyan középutat hirdetett, amely a hidegháborús tömbpolitika alternatívájának ígérkezett. A csatlakozók többsége harmadik világbeli fejlődő ország volt.
Tito a köztes állapotot gazdaságilag jól kihasználta. Mindkét politikai tömbbel igyekezett jó kapcsolatot kialakítani. Ennek eredményeként 1960 és 1980 között a jugoszláv import fele a nyugati államokból származott, az export harmada pedig feléjük irányult. Legfontosabb partnerével, az NSZK-val kötött 1968-as egyezmény lehetővé tette, hogy jugoszláv állampolgárok százezrei dolgozhassanak vendégmunkásként Németországban. Az 1970-es évekre a munkaerő 20 százaléka élt és dolgozott külföldön, elsősorban Nyugaton. Az ország sajátos helyzete a gazdasági fejlődés, jólét és szabadság illúzióját adta.
A démonok megjelennek
1989-1990-ben a jugoszláv tagköztársaságokban felbomlott az egypártrendszer. Új pártok és mozgalmak alakultak. Az új lapok és folyóiratok korábban tiltott és üldözött nézeteket hirdettek, tabutémákat feszegettek. A régmúlt szenvedéseit és dicsőséget emlegették, a szomszédok történelmi bűneit felhánytorgatták.
A szerb televízió az usztasa népirtással foglalkozott. A horvátok a csetnikek és a partizánok rémtetteit, a szlovének a szerb elnyomást kárhoztatták. Boszniában és Koszovóban sokan fordultak nyíltan az iszlám tradíció felé. 1992-ben pedig végül kirobbant a jugoszláv polgárháború.
Máig nyúló árnyak
Több mint 25 évvel Jugoszlávia felbomlása után az utódállamok számos határának ügye a mai napig vitatott és megoldatlan. Szerbia, Bosznia, Montenegró, Horvátország és Szlovénia esetében még mindig nemzetközi egyeztető fórumok vitatják az ügyeket, míg mások esetében – például Koszovó – politikai viták kereszttüzében állnak. Mivel Belgrád nem ismeri el Koszovó függetlenségét, a kétoldalú határt csupán közigazgatási határnak tekinti, míg Pristina ragaszkodik ahhoz, hogy az bizony államközi határ. Koszovónak Montenegróval is megoldatlan vitája van a Cakorr és a Belluha hegycsúcsok hovatartozásáról – márpedig az EU addig nem oldja fel a vízumkötelezettséget a koszovóiak számára, amíg ez utóbbi ügy nem rendeződik.
A jugoszláv politikai örökség egy másik fronton is kihat egészen napjainkig a Balkán politikájára. Bulgária történelmi és nyelvi viták miatt egyelőre nem támogatja, hogy az EU és Észak-Macedónia között elkezdődjenek a csatlakozási tárgyalások. A bolgár álláspont – amely alapjaiban kérdőjelezi meg a macedón identitást, azt egy mesterségesen létrehozott, titoista kreálmánynak tartja, a nyelvet pedig egyértelműen a bolgár nyelv egy dialektusának tekinti – nehezen találkozhat a jelenlegi határaival szuverén államként valóban csak 1944 óta létező Észak-Macedónia álláspontjával. Amely viszont az 1941-44 közötti időszak bolgár fennhatóságát értelmezi fasiszta megszállásként a mai napig, és alapvetően elégedetten tekint vissza a Tito vezette jugoszláv államiságra.
Budapesten csökkentek az árak havi alapon. 
