Kína
Donald Trump már tavaly belevágott egyik legnagyobb külpolitikai akciójába, a Kínával szembeni kereskedelmi hiány lefaragásába, ami tárgyalásos megoldás helyett vámháborúba torkollott, és sokan komolyan remélték, hogy március elsejéig áttörés következhet be az ügyben, leginkább azért, mert akkor lejár a két nagyhatalom közötti 90 mapos tűzszünet, melyet a két ország a a Buenos Airesben tartott G20 csúcson kötött.
A két elnök újabb találkozója ugyan nincs napirenden, viszont az amerikai kereskedelmi miniszter és a pénzügyminiszter a héten Kínába utaznak, ami újra felveti az időben való megegyezés lehetőségét. Ha ez nem történik meg, és a tűzszünetet sem hosszabbítják meg, akkor március elsején 200 milliárd dollár értékű kínai árura a most érvényes 10 százalékos amerikai importvám 25 százalékra emelkedik. A megoldás most már sürgős lehet Trumpnak, miután nyilvánvalóak az Amerikát érő gazdasági károk is, így a Kínával szembeni keménykedés már messze nem olyan népszerű a közvélemény számára, mint kezdetben volt.
Észak-Korea
A másik nagy manőver, amibe Trump már régen belekezdett, Észak-Korea. A kezdeti harsány szópárbaj és háborús fenyegetőzés után Trump hirtelen megenyhült az észak-koreai diktátorral szemben, sőt továbbra is szokatlanul elnéző vele, noha elképzelhetetlennek tűnik, hogy Kim Gzsongun egyoldalúan leszerelje országa atomarzenálját, hisz pont annak köszönheti, hogy Trump most szinte a tenyerén hordja őt: pár téves atombombariadó után eléggé ideges lett az amerikai lakosság. Ezt most Trump úgy próbálja magyarázni, hogy ha nem ő lenne az elnök, már rég háborúban állna a két ország. Kérdés, hogy reménybeli szavazói milyen arányban fogadják el ezt a magyarázatot.
Most mindenesetre új csúcs készül a két államférfiú között, mégpedig Vietnamban. Valószínűleg a két fél a mosolydiplomáciát fogja erőltetni, ami mindkettejüknek kölcsönösen előnyös: Kim Dzsongun megtartja nukleáris fegyvereit, és csak ígérgeti a majdani leszerelést, közben esetleg eléri a szankciók csökkentését, Trump pedig már azzal is beéri, hogy elhárítja a két ország közti háború veszélyét, esetleg később majd be is vetheti a kampányban, hogy egy másik leendő elnöknek ez nem feltétlenül sikerülne.
Venezuela
A harmadik nagy „ügylet” igazából csak mostanában került előtérbe, miután Venezuelában végre megmozdult az ellenzék. Ha sikerülne a nagy olajtartalékkal rendelkező országot koldusbotra juttató Maduro elnököt megbuktatni, az Trump számára nagy fegyvertény lehetne, ráadásul ott attól sem kell tartani, amitől a vallási és nemzetiségi szempontból mozaik országokban: Irakban, Szíriában, Afganisztánban és Líbiában: hogy egy soha véget nem érő káoszba bonyolódna.
+1: Közel-Kelet
Végül az említett országok: Trump egy gyors döntést hozott, hogy kivonja az amerikai erőket belőlük, de ez minden lesz, csak egyszerű nem. Nemzetközi békefenntartás hiányában mind Afganisztánban, mind Irakban ugyanaz a veszély fog fennállni, mint korábban: szélsőséges erők hatalomra jutása, illetve polgárháború. Ha pedig a szíriai kurdokat hagyja magukra, esetleg kiszolgáltatja őket vagy Aszad szír diktátornak, vagy a törököknek. Mindegyik eshetőség nagy fejtörést okozhat valamely későbbi amerikai elnöknek, hiszen minden kezdődne elölről: jönne a Talibán és Iszlám Állam, melyek képesek a fejlett világban bárhol terrorcselekményt elkövetni, és akkor újra háborúban kell felszámolni őket (persze megoldást jelenthetne egy komoly nemzetközi békefenntartó erő minimális amerikai részvétellel és finanszírozással is).
Hány siker lehet?
A kínai ügyben valószínűleg most már az amerikai félen múlik a siker: megfelelő kompromisszumkészség esetén megegyezhetne a két nagyhatalom, és ez világszerte fellélegzést hozna. Az észak-koreai ügyben szinte garantált a kölcsönösen előnyös békeoffenzíva stratégia, a venezuelai rendszerváltás viszont egy bizonytalan hadművelet, nem is zárható ki, hogy Trump végül ott fog katonai erőt alkalmazni, pont abban bízva, hogy több gondja utána nem lesz országgal.
Ki a barát, ki az ellenség?
Végül, mielőtt rátér Trump a jövő évben esedékes elnökválasztás kampányára, azt sem ártana tisztázni, ki a barát, és ki az ellenség. Először szimpatikus lehetett az amerikai nagyközönségnek az a jelmondat, hogy fizesse meg Európa az amerikai védelmet, de az azóta kialakult zűrös amerikai kapcsolatrendszerben már egyre többen újra ténylegesen szövetségesnek szeretnék látni azt, aki papíron szövetséges, azaz például a többi NATO-tagot. A Közel-Keleten is meglehetősen nehéz eldönteni, hogy végül is ki Trump barátja, és ki az ellensége.
Erre már érdemes felfigyelni. 
