Dél-Koreára világszerte egyre inkább jelentős gazdasági hatalomként tekintenek. De valószínűleg a legtöbben úgy gondolják, katonai értelemben az Egyesült Államok támogatása tartja csak egyensúlyban a mérleg nyelvét a Koreai-félszigeten, amelynek két állama formálisan még mindig háborúban áll egymással, hiszen békeszerződés nem, csupán fegyverszüneti egyezmény zárta le a koreai háborút 1953-ban.
Ennek a feltételezésnek megvannak az alapjai, hiszen a katonák létszáma alapján
Észak-Korea tartja fenn a világ egyik legnagyobb haderejét, közel 1,3 millió katonájával e tekintetben a negyedik a világon, alig elmaradva az Egyesült Államoktól, de megelőzve például a 2022-ben papíron 900 ezer fős orosz haderőt.
Az embertömeg mellé rengeteg eszköz is tartozik, több ezer harckocsi, páncélos, tüzérségi eszköz áll hadrendben a demarkációs vonal északnyugati oldalán, elméletileg készen arra, hogy a határvonaltól mindössze 24 kilométerre fekvő déli fővárosra, Szöulra zúduljon, aztán meg se álljon a déli partokig.
Amerika pedig valóban fontos pozíciókat tart Dél-Koreában,
közel 30 ezer amerikai katona állomásozik az országban, ezzel Németország és Japán után Dél-Koreában a legnagyobb az amerikai katonai jelenlét a világon.
Háború esetén pedig az Egyesült Államok még ennél is sokkal jelentősebb erőket vetne be szövetségese mellett, ahogy ezt rendszeres hadgyakorlatok, politikai nyilatkozatok és szerződések is megerősítik.
Egyedül is menne
De tényleg feltétlenül szüksége lenne Dél-Koreának a Csendes-óceán túlpartján fekvő „nagy testvér” beavatkozására egy hagyományos eszközökkel vívott háború esetén? Egyáltalán nem biztos. Igaz, a bő félmillió fős déli haderő jelentős létszámhátrányban van északi ellenfelével szemben, és szárazföldi harci eszközeinek számában is jelentősen elmarad tőle, azonban utóbbiak fejlettsége össze sem hasonlítható.
Néhány hónapja elemeztük a dél-koreai hadiipar és fegyverexport elképesztő felfutását, bemutatva többek között a K9 önjáró tarackot, amely az utóbbi években lesöpörte az európai, amerikai és orosz konkurenciát az asztalról ebben, az ukrajnai háborúban talán a legfontosabbnak bizonyult kategóriában (az írás az alábbi dobozra kattintva olvasható). De az észak-koreaiak sok évtizedes szovjet eszközeihez képest hasonlóan űrtechnikának számítanak a 2008-tól hadrendbe állított K-2-es harckocsik is.
Közben gőzerővel zajlik a 4.5 generációsnak tervezett dél-koreai vadászgép, a KAI KF-21-es fejlesztése is, amely tavaly júliusban emelkedett először a levegőbe, 2026-ban pedig már a tervek szerint szolgálatba is áll. Mivel sok állam rendelt vagy tervez rendelni e gépből, a gyártási költségek feltehetően gyorsan leszoríthatók lesznek, és a szinte sorozatban gyártott gépből a dél-koreai légierő hamar lesz képes nagyobb számban hadrendbe állítani. Igaz, a KF-21 képességei el fognak maradni az amerikai F-35-ösökhöz képest, de az észak-koreai légierőnek és légvédelemnek valószínűleg így is szinte megoldhatatlan feladatot jelentene a semlegesítésük.
És ha már F-35, a napokban jelentették be, hogy Dél-Korea újabb F-35A típusú vadászgépeket vesz az Egyesült Államoktól egy 2,85 milliárd dolláros program keretében. Az ország jelenleg 40 ilyen gépet üzemeltet, de eredetileg 60 vásárlására kapott engedélyt az amerikai külügyminisztériumtól, most valószínűleg a maradék 20 darabra vonatkozó opciót hívnák le, bár a bejelentésben nem szerepelt a gépek darabszáma.
Célpontok túl a horizonton
Mindezekre azonban lehet mondani, hogy Dél-Korea csupán az északi szomszéd elleni elrettentő erejét növeli, hiszen sem a szárazföldi erők, sem a szárazföldről bevethető légierő nem alkalmas az „erőprojekcióra”, azaz e képességek az országhatároktól messze történő bevetésére. Csakhogy ez is egyre inkább változóban van.
Az F-35-ösökre vonatkozó bejelentéssel egyidőben az is kiderült, hogy Dél-Korea 582 millió dollárból amerikai SM-6 rakétás légvédelmi rendszerekkel tervezi felszerelni KDX-III rombolóinak második sorozatát, amelynek első hajóját már vízre is bocsátották, az a tervek szerint 2024-ben pedig szolgálatba is áll. Az SM-6 rendszer alkalmas repülőgépek elleni műveletekre, de ballisztikus rakétákkal szemben is védelmet tud nyújtani.
Mi több, a dél-koreai védelmi minisztérium azt is megerősítette, hogy elkezdik a megvalósíthatósági tanulmányok elkészítését egy 50 ezer tonna vízkiszorítású repülőgéphordozó megépítésével kapcsolatban. Persze a megvalósíthatósági tanulmány és egy működő, bevethető repülőgéphordozó között hosszú években, sőt akár évtizedes távlatokban is mérhető különbség van. Ráadásul azért ez a hajó még egy kategóriával alatta maradna a 100 ezer tonna körüli amerikai, vagy a készülőfélben lévő 80 ezer tonnás kínai hordozónak, ám mondjuk a francia flotta zászlóshajójával, a 40 ezer tonnás Charles de Gaulle nukleáris meghajtású repülőgéphordozónak már nem.
Az még nem eldöntött kérdés, hogy amennyiben elkezdik építeni a hajót, akkor arra kifejlesztik-e a KF-21-es hordozóról bevethető változatát, vagy az F-35-ös erre alkalmas verzióját igyekeznek beszerezni hozzá. A lényeg viszont az, hogy egy harci repülőgépek bevetésére alkalmas, „teljes méretű” repülőgéphordozó megépítésével Dél-Korea egy nagyon exkluzív klubba lépne be az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Oroszország, Kína és India mellé (ezeken kívül még néhány ország rendelkezik helikopterek, illetve pár darab merevszárnyú gép kiszolgálására képes hordozókkal).
Dél-Korea ezzel egy csapásra a térség egyik meghatározó katonai hatalmává válna, amelyre nemcsak Észak-Koreának, hanem éppenséggel Kínának is oda kellene figyelnie. Mint említettük, Korea már most is rendelkezik néhány fejlett felszíni hadihajóval, de tengeralattjárók tekintetében is gőzerővel (vagy inkább dízel-elektromos erővel) zajlik a fejlesztés, a legújabb, KSS-III osztályú tengeralattjárók első példánya már szolgálatba is állt, további négy pedig építés alatt van az összesen tervezett kilenc darabból.
Mint egy tavalyi sikeres kísérletből kiderült, ezek a tengeralattjárók több száz kilométer (a teszt során 400-at repültek) hatótávolságú ballisztikus rakéták kilövésére is alkalmasak. Ezzel
Dél-Korea megint csak exkluzív klubba lépett be, tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakétái eddig csak atomhatalmaknak voltak.
A 2021-ben bemutatott Hjunmo-4 szárazföldi indítású, 800 kilométeres hatótávolságú ballisztikus rakétával pedig Dél-Korea elrettentő és csapásmérő képességei mindenképpen nagyot fejlődnek.
Elrettentő erő
Igen ám, mondhatnánk, de Észak-Koreának, illetve Kim Dzsong Unnek még mindig ott vannak a tarsolyában a mindent vivő lapok: a nukleáris fegyverek. Amíg Észak-Koreának vannak, Dél-Koreának pedig nincsenek nukleáris fegyverei, addig hiába minden fejlett haditechnika, a félsziget erőegyensúlyát csak a Szöul mögött tornyosuló amerikai arzenál tarthatja fenn. A sztálinista észak-koreai rezsim pedig előszeretettel dörgöli ezt a déliek orra alá, az elmúlt hónapokban az északiak rendszeres ballisztikus és interkontinentális (vagy legalábbis annak szánt) rakéták tesztjeivel keltette a feszültséget a félszigeten.
De mi van akkor, ha ezt megelégelve Dél-Korea is saját nukleáris fegyverprogramot indít? Ha van ország a világon, ahol pusztán tudományos-technológiai-gazdasági szempontból kisujjból ki tudnának rázni néhány nukleáris robbanófejet, az Dél-Korea. Az országban 25 nukleáris reaktor működik, a technológiai fejlettség megvan, a szükséges forrásokat például Észak-Koreához képest jóval könnyebben elő lehet teremteni.
Jun Szojgol, a tavaly májusban megválasztott, Északkal szemben kifejezetten kemény retorikát használó dél-koreai elnök pedig nem zárta ki, hogy a fenyegetés árnyékában Dél-Korea saját nukleáris fegyverek megszerzésére törekedjen. Ennek egy módja lenne – és ebbe az irányba történtek is tapogatózások –, ha közös amerikai-koreai parancsnokság alatt működő nukleáris elrettentő erőt hoznának létre. A másik persze az, ha saját fegyvereket fejlesztenek ki.
Utóbbi a dolgok jelen állása szerint nemcsak a széles nemzetközi közösség, hanem az Egyesült Államok erőteljes rosszallását is kiváltaná, de amerikai források szerint nem feltétlenül jelentené Washington és Szöul szövetségének a végét, legfeljebb a jelentős átalakulását. Jun Szojgol ugyan a felhördülés hatására leszögezte, hogy egyelőre nincs szó az ebbe az irányba tett lépésekről, de a gondolat már legalább az 1970-es évektől kezdve ott motoszkál Dél-Korea egyes vezetőinek a fejében. S nem kizárt, hogy a jelen, az ukrajnai háború vagy éppen a Tajvan körül is feszült amerikai-kínai viszony jelentette bizonytalan geostratégiai helyzetben e gondolatokat a cselekvésre szőtt tervek is követhetik.
Egy biztos: Dél-Korea szárnyaló hadiiparának és hadereje folyamatos fejlesztésének révén gyors tempóban kezd a gazdasági erejének megfelelő katonai erőt is felépíteni, és ez jelentősen befolyásolhatja, részben akár újra is rajzolhatja a térség stratégiai viszonyait, és erre a két érdekelt szuperhatalomnak, Kínának és az Egyesült Államoknak is oda kell figyelnie.
További szankciókat és különvámokat helyezett kilátásba Oroszország ellen, amennyiben nem sikerül megállapodni az ukrajnai háború lezárásáról a közeljövőben. 
