A szélesebb nagyközönség akkor kezdhette sejteni, hogy valami nincs rendben a kínai haderő háza táján, amikor 2023 őszén egyszer csak „eltűnt” Li Csangfu védelmi miniszter, akinek további sorsáról egyébként azóta sem tudunk semmit, utódját pedig csak hónapokkal később nevezték meg Tung Csün személyében. Ezt azonban még el lehetett volna annyival intézni, hogy Csangfu esetleg valamilyen személyes életéhez kötődő ballépést követett csak el, mondjuk egy rosszul megválasztott szerelmi viszonnyal, leváltása tehát nem feltétlenül jelent semmit a kínai haderőre vonatkoztatva.
Azonban január első napjaiban újabb hírbomba robbant: az Országos Népi Gyűlés megfosztotta a testületben viselt tisztségétől a kínai haderő kilenc tábornokát. Maga a Népi Gyűlés önmagában inkább csak szimbolikus jelentőségű szervezet, valódi hatalmat nem gyakorol, ám tagjai bizonyos védelmet élveznek a büntetőeljárások ellen.
A Bloomberg néhány nappal később amerikai hírszerzési forrásokra hivatkozva arról írt, hogy a kínai haderőnél zajló tisztogatások a fegyveres erőket átitató, kiterjedt korrupció miatt indultak, és a problémák olyan súlyosak, hogy Hszi Csin-ping stratégiai döntéseit is befolyásolják. Nevezetesen a kínai vezető kisebb valószínűséggel indítana támadást Tajvan ellen, mivel nem bízik abban, hogy saját hadereje rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyekkel „papíron” rendelkeznie kéne.
Öl, butít és harcképességeket csökkent
Márpedig ennek a fele sem tréfa – ha tényleg így van. Oroszország Ukrajna ellen indított háborújában láthattuk és láthatjuk, hogy bizony előfordulhat egy haderővel, hogy valóságos képességei köszönőviszonyban sincsenek a „papíron” meglévőkkel. Ez még veszélyesebb akkor, ha közben a politikai és katonai vezetők is elhiszik, hogy minden a legnagyobb rendben van. Vlagyimir Putyin 2022 februárjában minden bizonnyal tényleg azt gondolta, hogy a győzedelmes orosz csapatok néhány nap alatt elsöprik az ukrán ellenállást, és nem sokkal az invázió megindítása után már Kijev utcáin fognak parádézni.
Az, hogy ez nem így történt, természetesen nem csak az orosz haderőben is tomboló korrupció miatt történt, de az is fontos szerepet játszott benne. Részben a korrupció az oka, hogy a frontra küldött csapatok felszerelése hiányos volt, az eszközeik egy jelentős része a megfelelő karbantartás hiányában nem úgy működött, ahogy kellett volna, a katonák kiképzése és harckészültsége nem olyan volt, mint számítottak rá. A golyóálló mellényekből, harckocsialkatrészekből, csere-gumiabroncsokból, az élelmiszerkészletekből, a hiányosan megrendezett hadgyakorlatokból, a pilóták repülési óráiból az alsóbb szinteken egy-egy szép kocsi vagy lakás, a felsőbb szinteken – lásd Szergej Sojgu hadügyminiszter oligarchákéval vetekedő magánvagyonát – vidéki dácsák, olaszországi házak, magánhadseregek lettek.
De mennyire súlyos a helyzet a kínai haderőnél? Tény, hogy a kínai állam túlzás nélkül évezredek óta küzd a korrupció ellen, és a helyzeten a kommunista – vagy annak nevezett – berendezkedés sem javított. Annak mostani, bizonyos területeken kapitalizmusként működő, rengeteg pénzt felhalmozó, az állam vezetésében viszont továbbra is a bürokratikus, központosított modellként történő megvalósítása pedig talán még rontott is.
Egy tonna készpénz
Hszi Csin-ping már hatalomra kerülésekor is egyik fő céljaként határozta meg a korrupció letörését, méghozzá a „tigriseket és a legyeket” is figyelmeztette, hogy le fog csapni rájuk a kínai állam szigora, azaz mind az alsóbb szinten, száz-, ezerjüanokat zsebre tevőket, mind a dollármillióknak megfelelő vagyonokat összeharácsoló korrupt tisztviselőket célkeresztbe helyezte.
A haderőben is volt már az elmúlt években egy hatalmas korrupciós botrány, amelyben több magas rangú főtiszt is érintett volt, például Xu Caihou tábornok, aki egy időben a Központi Bizottság tagja is volt. Az ő letartóztatása után tartott házkutatás során szó szerint egy tonna készpénzt találtak, a rangok, posztok és előléptetések árusítása során illegálisan kapott tárgyi és pénzajándékok elszállításához 12 teherautóra volt szükség.
Tehát a kínai haderőben és a legutóbbi időkben sem újdonság a korrupció jelenléte, és azt sincs okunk feltételezni, hogy a különböző tisztogatási hullámok valami hatalmas áttörést értek volna el. Az ilyen leszámolások – különösen az autokrata rendszerekben – mindig egyben politikai célokat is szolgálnak. Megint egy orosz példát hozva: amikor egy-két oligarchát, politikai vezetőt elmeszelnek korrupciós vagy egyéb ügyekben, nyilván senki sem gondolja, hogy a többiek mindent a törvények szerint intéztek, hanem csak azt, hogy ők most valami másért kerültek bele a „szórásba”.
Ennek alapján talán nem vállalunk tehát nagy kockázatot, ha kimondjuk: korrupció volt, van és lesz is a kínai haderőben, legfeljebb mértékét és kiterjedtségét lehet ideig-óráig visszaszorítani. De lehet ez akkora probléma, ami a haderő képességeit, harckészültségét is jelentősen befolyásolja?
Szilárd hajtóanyagú bizonyítékok
Nézzük a Bloomberg-cikk állításait! A legsúlyosabbak ezek közül a kínai rakétás erőket érintik, amelyekhez a stratégiai nukleáris csapásmérő erők is tartoznak. Ez a fegyvernem – ahogy egyébként érthető okokból mindenhol – szoros politikai felügyelet és irányítás alatt áll Kínában, közvetlenül a Honvédelmi Bizottság alá tartozik, amelynek egyébként maga Hszi Csin-ping az elnöke, ezzel is jelezve a haderő és a politika alá- és fölérendeltségi viszonyát a kínai államban.
A meg nem nevezett kínai forrásokra, valamint az azokat elemző amerikai hírszerzési forrásokra hivatkozó írás szerint a kínai rakéták egy része üzemanyag helyett vízzel van feltöltve, a nukleáris rakétákat tartalmazó silók tetején található csapóajtók egy része nem működik.
Ezek első hallásra igencsak vészes dolgoknak tűnnek, hiszen arra is következtethetnék ezek alapján, hogy Kína nukleáris elrettentő ereje valójában nem úgy működik, ahogy kellene, tehát az ország tulajdonképpen védtelenül áll egy ellenséges nukleáris hatalom csapásaival szemben – nem csoda hát, ha Hszi Csin-pingnek kételyei támadnak, mennyire lenne érdemes most összeakasztani a bajszát mondjuk Tajvan ügyében az Egyesült Államokkal.
De gondoljuk csak végig, miről is van szó valójában. Egyrészt ott van annak a kérdése, hogy valójában mennyire megbízhatók ezek az információk. A pontos forrásokat nem ismerjük, de az amerikai hírszerzés valószínűleg nem első kézből, hanem másod-harmad-sokadkézből szerzett információkkal dolgozik ebben az esetben, méghozzá nyilvánvalóan olyan emberektől szerzik be ezeket az értesüléseket, akik már elhagyták a kínai haderőt vagy akár magát Kínát is, vagy érdekükben áll jól hangzó információkat megosztani külső szereplőkkel. Nem szabad alábecsülni az információ torzulásának jelenségét sem, különösen a képeket, szimbólumokat erősen használó kínai nyelv esetében. Lehet, hogy az, amit „vízzel feltöltve”-ként fordítottak le az információ többszöri átadásának végén, az eredetileg valami mást jelentett.
Tegyük fel mégis, hogy igazak ezek az információk. A helyzet az, hogy a legmodernebb, az amerikai haderőnek talán legtöbb fejtörést okozó kínai rakéták nem folyékony, hanem szilárd hajtóanyaggal rendelkeznek. (Nem mennénk itt bele a technikai részletekbe, de alapvetően a szilárd hajtóanyag jóval biztonságosabb, könnyebben tárolható, jobb készenlétet biztosító megoldás, viszont a folyékony hajtóanyag egységnyi súlyra jóval nagyobb tolóerőt biztosít, viszont általában nem is lehet a rakétákba betöltve tárolni, mert iszonyatosan gyúlékony, a rakéta alkatrészeit is tönkretevő anyag.)
A kínai interkontinentális ballisztikus rakéták legnagyobbika, a Df-5-ös valóban folyékony hajtóanyagú rakéta, de – mint írtuk – senkinek nem jutna eszébe hajtóanyaggal feltöltve tárolni, hacsak nem áll tényleg küszöbön egy atomháború kitörése. A Df-5 működőképességével kapcsolatban nem lehetnek kételyeink, hiszen többször is tesztelték, sőt elődtípusait exportálták is, mi több, technikai alapjaikra épülnek az elképesztő ütemben fejlődő kínai űrprogramban a teljes nyilvánosság előtt kilőtt „Hosszú menetelés” hordozórakéták is.
De ha még az összes Df-5-ös rakéta vízzel feltöltött ócskavas is lenne, Kínának akkor is vannak tengeralattjárókról kilőhető, illetve repülőgépekről indítható nukleáris robbanófejei is, a Df-5-ösök maximum az összes létező kínai robbanófej egyötödének célba juttatásáért felelnének egy nukleáris konfliktus esetén. Van olyan stratégiai tervező a világon, aki készpénznek merné venni, hogy adott esetben a Df-5-ösök közül egyet sem tud kilőni Kína, a többi robbanófejet pedig semlegesíthetőnek, vagy elfogadható kockázatnak tartja? Nem valószínű.
Hasonló a helyzet az állítólag nem nyíló silóajtókkal is. Még ha feltételezzük is, hogy rengeteg rakétasiló ajtaja nem működik, ezek részben éppen „csalinak” vannak építve (tehát több siló van, mint ahány rakéta, azzal a céllal, hogy adott esetben sok ellenséges robbanófejet kelljen elpazarolnia az ellenségnek üres silók megsemmisítésére, hiszen egy nukleáris háborúban egy-két megmaradt interkontinentális ballisztikus rakéta is százmilliók halálát jelentheti). Amíg egy – mondjuk amerikai – tervező nem tudja ezer százalékig biztosan, melyik silók üresek vagy nem működnek, egy ilyen információ nem sokat változtat a számításokon.
Kockázati tényezők
Megállapítható tehát, hogy Kína nukleáris elrettentő ereje nagyon is létezik, függetlenül ezektől a hírektől, illetve igazságtartalmuktól. És mi a helyzet a hagyományos erőkkel? Ott azért máshogy kell számolni. Míg egy nukleáris konfliktus esetén egy-két ellenséges, az első csapást túlélő nukleáris robbanófej alapvetően átírja az egyenleteket, addig a hagyományos fegyvereknél más a helyzet.
Tegyük fel például, hogy Kína egy Tajvan elleni támadás és az Egyesült Államok beavatkozása esetén úgy számol, hogy x hagyományos ballisztikus rakétát kell bevetnie a környéken található amerikai légibázisok semlegesítésére (itt ugye rá kell számolni a légvédelem által esetlegesen lelőtt, célba érő, de nem tökéletes pusztítást elérő eszközök miatt), és y hajó elleni rakétát kell kilőni a térségben tartózkodó amerikai repülőgéphordozók elpusztítására.
Drámaian elkezd növekedni a szükséges rakéták száma, ha elkezdjük növelni a besülő, működésképtelen eszközök számát. Ha a kilőni szándékozott rakéták néhány százaléka nem működik, az még kezelhető probléma, de ha 20-30-50 százalékuk el sem jut a célig, akkor már vagy sokszoros mennyiségben kell indítani őket, vagy azzal kell számolni, hogy a kijelölt célpontok közül többet nem sikerül megsemmisíteni.
Azt nem tudjuk, hogy a kínai rakétás erők legmodernebb részének számító, papíron még az Egyesült Államokat is maga mögé utasító hiperszonikus rakéták, hajó elleni rakéták, nagy hatótávolságú légvédelmi rakéták és levegő-levegő rakétákat mennyire érintik a korrupciós problémák. Elképzelhető, hogy ezek közül az eszközök közül sem mindegyik működőképes, a legsúlyosabb esetben pedig az sem teljesen kizárható, hogy feljebbvalóik elégedettsége érdekében egyes tulajdonságaikat, például találati pontosságukat, hatótávolságukat, manőverezőképességeiket eltúlozták a fejlesztők és a tesztelők is. (Ilyesmit is láttunk Oroszország esetében, ahogy persze más haderők sem teljesen védettek az ilyen típusú túlzások, csalások ellen, hiszen eszméletlen pénzek mozognak a hadiiparban, élesben pedig – szerencsére – ritkán kell bevetni a legnagyobb tudású eszközök jó részét.)
Számolni kell vele
Tény viszont, hogy korrupciós problémák ide, hírszerzési jelentések oda, minden nyilvános amerikai stratégiai elemzésben nagyon is komolyan veszik a kínai rakéták jelentette fenyegetést. Azt sem lehet letagadni, hogy a kínai haderő modernizációja elképesztő ütemben zajlik. Elképzelhető, hogy sokan alaposan megszedték magukat az itt-ott, a repedéseken elszivárgó pénzeken (vagy, hogy a témánál maradjunk, rakétaüzemanyagon), de bőven maradt fejlesztésekre is.
A kínai haderő azért az utóbbi egy-két évtizedben csak eljutott a MiG-21-es vadászgépektől a saját fejlesztésű, 5. generációs lopakodó vadászgépekig, a parti őrhajóktól a repülőgéphordozókig és a rakéták kilövésére képes tengeralattjárókig, és a saját fejlesztésű cirkáló, hiperszonikus és ballisztikus rakétákig.
Az, hogy ezek a fejlesztések mennyire lennének éles harci helyzetben, erős ellenféllel szemben hatékonyak, az jó kérdés, de azt, hogy nem olyan, csak papíron létező propagandafogások, mint mondjuk az orosz Armata tank vagy a Szu-57-es vadászgép, azért meg lehet ítélni. Például abból, hogy Kína szép csendben a nemzetközi fegyverexport egyik fontos szereplője lett, és számos, bár nem a legeslegújabb eszközéből szállított a világ sok helyére. Pakisztán például éles bevetésen is használta már a Jf-17-es harci gépet, Szaúd-Arábia a Df-5-ös elődjeinek számító rakétákból vásárolt, és még sorolhatnánk a példákat.
Ráadásul Kína szivesen mutogatja is „izmait”. A légierő a tajvani válság kiéleződésével folyamatosan fokozza a sziget körüli tevékenységét: néhány éve még évente csak néhány tucatszor repültek be kínai gépek a Tajvan körüli vizek fölé, tavaly már 1703 ilyen esetet jegyeztek fel, tehát durván naponta ötször jelentek meg kínai harci gépek a tajvani légtér szomszédságában. A haditengerészet is rendszeresen tart hasonló erődemonstrációkat a Dél-kínai-tengeren, vagy éppen a Fülöp-szigetek és Japán vitatott határú felségvizei környékén.
A korrupció tehát biztosan okoz problémákat, akár súlyos problémákat is a kínai haderőnek. De ne felejtsük el azt, hogy az ezeknél még súlyosabb gondokkal küzdő orosz haderő is harcképes maradt, és immár lassan két éve vív háborút egy idegen ország területén. Hiba lenne tehát csupán ezért leírni Kínát, mint katonai nagyhatalmat.
Az viszont nem egyszerű kérdés, hogy Hszi Csin-ping és a kínai pártelit, illetve a nekik tanácsot adó stratégiai elemzők egy esetleges – mondjuk Tajvan elleni – háború kirobbantásának ügyében befolyásolják-e a korrupciós gondok. Nem tudjuk, ők valójában mit tudnak, milyen kiterjedtségűnek látják a korrupció jelenségét, az ebből adódó problémákat. Az mindenesetre biztos, hogy számításaikban egy bizonytalansági, tehát kockázatot jelentő faktorként bele kell számolniuk azt, hogy egyes, harcképesként lejelentett eszközeik valójában nem azok, egyes parancsnokok nem a tudásuk, hanem egyéb okok miatt kerültek magas pozíciókba.
Biztosan nem a korrupció fogja eldönteni elsősorban, hogy Kína megpróbálkozik-e egy Tajvan elleni támadással, hiszen például jóval nagyobb léptékű gazdasági, stratégiai megfontolások is vannak az egyenletben, ráadásul maga Kína sem tekinti még közel sem befejezettnek hadereje modernizációját, saját leírt céljaik szerint is csak a 2030-as évek közepére fognak eljutni odáig, hogy akár egyenlő ellenfelei legyenek a világ bármely haderejének. De egy kis, motoszkáló kételyt azért a korrupciós esetek is elhelyezhetnek a kínai döntéshozók gondolatai között, és egy kiélezett helyzetben ez is sokat jelenthet.
A témát az ausztrál védelemgazdasági szakértő, Perun dolgozta fel egyik, e cikk alapjául is szolgáló adásában, amelyet itt is megtekinthet:
