
Szóval miről is volt szó akkor, 1988-ban a Váci utca tőszomszédságában? Hát nem egyszerűen erről a gyorskajáról, hanem arról, hogy egy világcég meg egy életforma betette a lábát hozzánk. Bevallom, nekem akkor már nem volt annyira különleges az egész, sok-sok honpolgárhoz hasonlóan azért én is kihasználtam az akkori utazási lehetőségeket, és azt is bevallom, annyira külföldön nem rajongtam ezért az étkezési formáért, a vagdalt dolgokat meg azóta sem imádom. De nem is az volt az érdekes, amikor én bementem nyugaton oda, hanem hogy ez az étterem nyugatról eljött ide.
Egyébként a magyar átlagpolgár 1988-ra már rég túlesett a nyugati fellazítás első sokkján, amikor az a bizonyos üdítőital, aminek megintcsak nem mondom ki a nevét, és amelyről az ötvenes években még azt mondták, hogy a nyugati fiatalság ettől fetreng mámorban, minden külön ünnepség nélkül egyszerűen kapható lett nálunk is, már a hetvenes években.
Nos mindenesetre ma húsz éve én tudósítottam a közrádiót a jeles eseményről, az étteremnyitásról, amiről két mozzanat maradt meg leginkább az emlékezetemben. Az egyik, hogy csokornyakkendős pincérek szolgálták fel a menüt a nyitó ünnepségen a tisztelt megjelenteknek - hát ez később nem így lesz, gondoltuk a kollégákkal. A másik nagyszabású mozzanat az volt, amikor a gazdasági ügyekkel megbízott miniszterelnök-helyettes elvtárs kezdte nagy hévvel és fontossága teljes tudatában jelentőségteljesen majszolni a kétemeletes jószágot, a nemzetközi sajtó sűrű kamerázása és fényképezőgép-csattogtatása közepette. És ahogy – kissé gyakorlatlan lévén ebben a fogyasztási műfajban – a miniszterelnökhelyettes elvtárs lepöckölte öltönye hajtókájáról az utolsó morzsát, a nyugati tudósítók már fogalmazták anyagaikat az új létesítmény és a vasfüggöny mögött virágzó magyar demokrácia összefüggéséről.
Pedig nekünk a virágzást akkoriban már más dolgok is jelezték: nem állami szándékból alakuló szakszervezetek és szervezetek, mozgalom a bős-nagymarosi erőmű ellen, romániai falurombolás elleni tüntetés, már-már alig titkoltan terjesztett szamizdatok tömkelege, és így tovább. Minden vasfüggöny mögötti országnak megvolt az az egy-két éve, amikor még az elit körében is sikk volt az újonnan nyílt csillogó-villogó, kissé műanyag-képzetű gyorsétteremben ebédelni, sőt, randevúzni akár, viszont ma már sok van belőlük, és a politikai pikantériát felváltotta az egészséges táplálkozás híveinek mélységes megvetése, de azt hiszem, ettől még nem kell félteni a lánc magyarországi bevételeit.
Különösen mióta átalakultak az árviszonyok is, mert lehet, hogy ma azért az 1988-as árért csak két sima zsömlét kapok, de töküresen, mindenféle belevaló nélkül, viszont akkoriban a 43 forintos kétemeletes – legalábbis a fizetéseinkhez képest – meggondolandó kiadásnak számított.
Márványi Péter jegyzete
Korábbi jegyzetek:
Nem a Marssal, a Földdel lett gond
Minek futnak a nagy beruházások?
Mi most ilyen gazdagok vagyunk?
Nehéz a dolga a katonának...
Biztos, hogy egy napra gondolunk?