Bárki is nyeri a novemberi 5-i elnökválasztást az Egyesült Államokban, a nemzetközi geopolitikai viszonyokat átrendeződések várják, és – különösen Trump esetleges győzelme esetén – a világ bizonytalanabbá válik.

A tét nem is lehetne nagyobb. 1945 óta az első szárazföldi háború zajlik javában Európában, miközben az izraeli-palesztin konfliktus bármelyik pillanatban regionálissá szélesedhet. Oroszország, Kína, Észak-Korea és Irán tengelye napról napra erősíti együttműködését, miközben a szürkezónás destabilizáló tevékenységek minden eddiginél magasabb szintre ugrottak.  

Az amerikaiak már nem annyira közömbösek a külpolitikai kérdések iránt, mint az elmúlt évtizedekben. Egy felmérés szerint 40 százalékuk a külpolitikát tartja az öt legfontosabb kérdés egyikének, amellyel a leendő elnöknek és kormányának foglalkoznia kell.

Kamala Harris vonalvezetése

A hivatalban lévő alelnökről senki sem mondhatja, hogy felkészületlen az elnöki tisztséggel járó nemzetközi követelményekre. Három és fél éven át megkapta az amerikai hírszerzés napi elnöki tájékoztatóját, és részt vett a Nemzetbiztonsági Tanács ülésein. Gyakran képviselte az Egyesült Államokat külföldön, 21 országba látogatott el, és több mint 150 világ vezetőjével találkozott.

A Biden-kormányzat külpolitikájának kialakításában azonban nem volt jelentős szereplője. Túl korai lenne tehát egy „Harris-doktrínát” azonosítani. Azonban nyilvános nyilatkozataiból már világos, hogy Harris azonosul az amerikai vezetés és globális szupremácia amerikai hagyományával. A februári müncheni biztonsági konferencián például így nyilatkozott: "az amerikai nép alapvető érdeke, hogy az Egyesült Államok betöltse régóta fennálló globális vezető szerepét".

Az augusztusi demokrata nemzeti konvención (DNC) ígéretet tett arra, hogy „Amerika, nem pedig Kína nyeri meg a XXI. század versenyét, és hogy megerősítjük, nem pedig feladjuk globális vezető szerepünket”. Ezzel szemben Trump sokkal szűkebben határozza meg Amerika érdekeit. Ahogy egyszer leszögezte: "Az Egyesült Államok elnöke vagyok – nem pedig a világé".

Míg Trump szkeptikus Amerika szövetségeit illetően, addig Harris szövetség-hívő. Az elnökválasztási vitában Harris azt mondta: az amerikai szövetségesek hálásak, hogy Trump „már nem elnök, és hogy megértjük a világ valaha ismert legnagyobb katonai szövetségének, a NATO-nak a fontosságát”. Júniusban az ukrajnai békecsúcson pedig kiemelte, hogy a szabályok és normák betartása, a demokratikus értékek védelme és a szövetségesek melletti kiállás „erőssé teszi Amerikát, és biztonságban tartja az amerikaiakat”.

Harrisnek az USA vezető szerepébe vetett hite nem feltétlenül jelenti a külföldi beavatkozások iránti előszeretetet. 2019-ben a Council on Foreign Relations előtt leszögezte: az Egyesült Államok legnagyobb külpolitikai hibája, hogy „olyan sikertelen háborúkba bocsátkozik, amelyek emberéleteket követelnek, destabilizálják azokat a régiókat, ahol vívják őket, és aláássák vezető szerepünket a nemzetközi közösségben”. Nevezetesen, Harris támogatta Biden döntését, hogy 2021-ben teljesen kivonuljon Afganisztánból.

A transzatlanti kapocs

Valószínűnek tűnik, hogy Harris szorosan Bidenhez fog igazodni Európához való hozzáállásában. Erős Európa-politikai alapokkal rendelkezik, amelyekre építhet. Biden válasza Oroszország 2022-es brutális ukrajnai inváziójára a szövetségszervezés sikeres gyakorlata volt, amely nemcsak Putyin céljait hiúsította meg, hanem a NATO-t is megerősítette és kibővítette.

Alelnökként Harris gyakran járt Európában, és háromszor is felszólalt a legfontosabb transzatlanti fórumon, a müncheni biztonsági konferencián. A DNC-n fogadkozott, hogy „erősen ki fog állni Ukrajna és NATO-szövetségeseink mellett”. A vitán pedig Harris Trump szemébe vágta, hogy Putyin egy diktátor, „aki téged megenne ebédre”.

Személyzeti politika

A Harris- és a Biden-kormány között valószínűleg ellentét lenne a Közel-Keletet illetően is. Harris márciusban „azonnali tűzszünetre” szólított fel Gázában, még mielőtt más magas rangú kormányzati tisztviselők ezt tették volna. Jelentések szerint megválasztása esetén valószínűleg teljes körű elemzést fog készíteni az Egyesült Államok Izrael-politikájáról, és nyitott lehet arra, hogy bizonyos Izraelnek nyújtott segélyeket feltételekhez kössön.

A konfliktussal kapcsolatban azonban óvatosan fogalmazott, hangsúlyozva Izrael önvédelemhez való jogát. És bár Harris nem érhet fel Biden hosszú és érzelmi kötődésével az országhoz, a vitában megjegyezte: „Egész pályafutásom és életem során támogattam Izraelt és az izraeli népet”.

Harris valószínűleg megtartja a Biden-csapat nagy részét, Antony Blinken külügyminiszter és Lloyd Austin védelmi miniszter kivételével, mivel nehéz négy év áll mögöttük. Bill Burns CIA-igazgatót Washingtonban lehetséges külügyminiszterként emlegetik. Egy esetleges Harris-kormányban a Pentagon élén Michèle Flournoy-ra is sor kerülhetne, és történelmet írhatna az első női védelmi miniszterként.

Trump eklektikus vonalvezetése

Trump azt sugallja, hogy ő képes békésebb globális környezetet teremteni, mert ügyesen tárgyal Oroszország, Kína és Észak-Korea erős embereivel – akik tisztelik őt, és fordítva.

Trump egy nap alatt rendezné az ukrajnai háborút, nem Kissinger-féle ingadozó diplomáciával, hanem nyomást gyakorolva Ukrajnára, feltehetően Oroszország számára kedvezőbb feltételekkel. A kongresszusnak erről lesz véleménye, ami nem feltétlenül fog tetszeni Trumpnak. Ukrajna most többre törekszik – tanú erre az orosz területre való behatolás –, mint lehetséges tárgyalási nyomásgyakorló pont.

Orbanizáció jöhet

Egy második Trump-időszak aláásná az amerikai demokráciát, és a transzatlanti kapcsolatok potenciálisan visszafordíthatatlan gyengüléséhez vezethet. Trump nyílt támogatása az európai autokratikus rezsimeknek – kiemelten Budapestnek – garantáltan felbátorítja és legitimálja a kontinens EU-ellenes, putyinista pártjait.

A Trump elnök hivatalából való távozása óta eltelt négy évben a kormányzatának veteránjai sokat gondolkodtak azon, hogyan lehetne egy új kormányzatot hatékonyabbá tenni, mint az előzőt. Sokan úgy vélik, hogy az amerikai kormányzás eszközei feletti ellenőrzés hasonló módon történő átvételére van szükség.

Ha Trump nyeri az elnökséget, a republikánusok valószínűleg Orbán számos technikáját adaptálják majd az amerikai kontextusba, hogy véget vessenek annak, amit ők a „közigazgatási állam” és a civil társadalom feletti liberális ellenőrzésnek tartanak. Júliusban Orbán azt mondta: „Mélyen részesei vagyunk Trump elnök programíró csapatának”.

Az amerikai kormányzásnak ez az új formája mélyreható következményekkel járhat nemcsak az európai külpolitikára – beleértve a NATO kollektív védelmének szilárdságát –, hanem az uniós és a hazai európai demokráciára is, mivel a Trump-féle Fehér Ház igyekszik vezetni és bajnokként támogatni a hasonlóan gondolkodó szövetségeseket szerte a világon.

A közel-keleti puskaporos hordó

Trump azt akarja, hogy az izraeliek inkább előbb, mint utóbb fejezzék be a katonai műveleteiket Gázában, és szorgalmasan udvarol a zsidó szavazóknak. Márpedig nincs garancia a harcok gyors befejezésére, és a háború utáni Gázával kapcsolatos teendők a következő amerikai elnök számára nehéz külpolitikai próbatételt jelentenek. Az Iránnal szembeni fokozódó feszültségek megnehezítik a gázai rendezést, és türelmes, ügyes diplomáciát igényelnek, beleértve azt is, hogyan lehet megfékezni Benjamin Netanjahut és elkerülni a konfliktus kiszélesedését.

Trump várhatóan újraindítja az Iránra gyakorolt „maximális nyomásgyakorlási” kampányt, emellett valószínűleg kivonja az amerikai csapatokat Irakból és Szíriából.

Trump 60 százalékos vámot helyezett kilátásba az Egyesült Államokba irányuló kínai exportra. Mindazonáltal az első ciklusában Kínára kivetett eredeti vámok óta a kereskedelmi deficit Kína javára nőtt. Biden nem szüntette meg a Trump-korabeli vámokat, ez mára kétpárti politika lett. Trump (és Biden) helyesen ismerte el, hogy Kína a maga javára torzította a nemzetközi kereskedelmi rendszert, és megtagadta a kereskedelem és a beruházások valódi kölcsönösségét.

(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)