A Donald Trump és Vlagyimir Putyin közeledése körül kialakult csatazaj és botrány közepette egyes szimpatizáns kommentátorok azt állítják, hogy Trump Oroszországgal való kibékülésének célja egy „fordított Nixoni taktika” létrehozása azáltal, hogy Putyint elszakítja pekingi stratégiai partnerétől.
Ezt az érvelést Marco Rubio amerikai külügyminiszter is hangoztatja. Rubio szerint a Trump-kormányzat úgy véli, hogy „egy olyan helyzet, amelyben az oroszok állandóan Kína junior partnerei, akiknek azt kell tenniük, amit Kína mond, mert tőlük függenek, nem jó eredmény sem Oroszország, sem az Egyesült Államok, sem Európa, sem a világ számára”.
Fotó: Depositphotos
Több sebből vérzik
Ez azonban geopolitikailag gyenge lábakon álló érvelés, és nem csak azoknak a feltételeknek a megértését nélkülözi, amelyek lehetővé tették Richard Nixon elnök 1972-es kínai nyitását, hanem a Moszkva és Peking közötti jelenlegi tengely természetét is.
Azok a strukturális feltételek ugyanis, amelyek lehetővé tették Nixon kínai nyitását – az elmélyülő kínai-szovjet ideológiai megosztottság és katonai konfrontáció, Kína önmaga által a kulturális forradalom idején elrendelt elszigeteltsége, valamint az amerikaiak azon vágya, hogy kivonják magukat a vietnami háborúból – ma már mind hiányoznak. Nixon megközelítését egy szélesebb körű „nagy terv” motiválta, amely az amerikai stratégiát a rendteremtés céljával kívánta összekapcsolni egy olyan rendszerben, amelyben az Egyesült Államok és a Szovjetunió szuperhatalmai szerepét a nyugat-európai, japán és kínai kialakuló hatalmi pólusok egyensúlyozzák.
Nixon „háromoldalú diplomáciai húzása”, ahogyan azt később nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger kifejezte, elsősorban „a szereplők természetes ösztönzőire és hajlamaira” támaszkodott a siker érdekében. Így Nixon és Kissinger egyszerre tudta kihasználni a nyugati kereskedelemhez és technológiához való hozzáférés iránti szovjet vágyakat és a kelet-európai elsőségének elismerését, hogy Moszkvával megnyissa az enyhülés útját, miközben a kínai-USA közeledés érdekében manipulálta a szovjet fenyegetéssel kapcsolatos kínai aggodalmakat és az érdekei ellen irányuló amerikai-szovjet összejátszás lehetőségét.
Nem úgy van most, mint volt régen
Napjainkban azonban mind Moszkva, mind Peking ösztönzői és hajlamai egyértelműen a Nixon-féle „háromoldalú diplomácia” megismétlődése ellen hatnak.
Putyin és Hszi Csin-ping, bár nem olyan nyíltan ideológiai harcostársak, mint kínai-szovjet elődeik, mégis hasonlóan gondolkodnak az állami szuverenitás elsőbbségében és a „felforgató” nyugati liberális befolyások jelentette fenyegetésben.
Mindketten a politika és a társadalom szoros központi ellenőrzésére törekszenek, miközben országaik nagyhatalmi státuszának visszaállítására törekszenek. A legfontosabb, hogy az Egyesült Államokat tekintik a legnagyobb fenyegetésnek arra nézve, hogy mindkét vezető el tudja érni ezeket a célokat.
A világnézetek ilyen összehangoltságát a biztonsági és gazdasági érdekek egyértelmű kiegészítő jellege is alátámasztja. Oroszország Kína üzemanyagtöltő állomása és a csúcstechnológiájú katonai hardverek egyedüli szállítója lett, míg Kína a feldolgozóipari import és a fejlett technológia fő forrásává vált.
A kínai-orosz katonai együttműködés – a közös hadgyakorlatoktól, a katonai-technikai együttműködéstől és a személycserétől kezdve a hadseregek közötti konzultáción át az interoperabilitás fejlesztéséig – az elmúlt évtizedben jelentősen megnőtt.
A világnézet és az érdekek közeledését tovább erősítette Hszi február 28-i pekingi találkozója Szergej Sojgu, az Orosz Föderáció Biztonsági Tanácsának titkárával. Itt Hszi nemcsak azt emelte ki, hogy Kína és Oroszország „acéllá nemesedett igaz barátok”. Sojgu azzal viszonozta a szívességet, hogy megjegyezte, a kapcsolat „példátlanul magas szinten” fejlődik, és „mindkét fél közös érdekein” alapul.
A kínai-orosz közeledést tehát mindkét fél kölcsönösen előnyösnek tartja, és a Kissinger-féle „természetes ösztönzők és hajlamok” mind Moszkvában, mind Pekingben vitathatatlanul arra utalnak, hogy az együttműködés nem csökken, hanem inkább növekszik.
Tehát azok, akik azt hirdetik, hogy a Trump-kormányzat „fordított Nixont” követ, vagy egyszerűen csak ürügyet keresnek a kormány Putyin felé fordulásához, vagy megalapozatlan geopolitikai érvelésbe bocsátkoznak.
A kínai logika
Az, hogy Kína támogatja Oroszországot az Ukrajnával és a Nyugattal való konfliktusában, egyenlő azzal, hogy befektet Putyin Oroszországába. Peking nem engedheti meg magának, hogy Putyin elbukjon, mivel ez veszélyeztetné az oroszországi Nyugat-ellenes rezsim stabilitását. Az ukrajnai háború leköti az USA és európai szövetségesei erőforrásainak egy részét. Emiatt – propagandájával ellentétben – Kínának kevés érdeke fűződik ahhoz, hogy a konfliktus gyors, tárgyalásos úton történő lezárását szorgalmazza.
Oroszország számára a háború a Kínával való szövetségének próbájává vált – és az eredmény pozitív volt. Az intenzív nyugati nyomás és a konfliktustól való hivatalos elhatárolódás ellenére Kína kézzelfogható támogatást nyújt Oroszországnak, ami különösen a gazdasági szférában elengedhetetlenül fontos és pótolhatatlan a Kreml számára. A Kínával kötött de facto szövetség pozitív kimenetele arra fogja ösztönözni a Kremlt, hogy tovább bővítse a Nyugat pozícióinak gyengítésére irányuló együttműködést, és továbbra is együttműködjön Kínával egy olyan új nemzetközi rend kiépítésében, amely mindkét rezsim számára „barátságos” lenne.
Kína úgy véli, hogy egyre nagyobb a valószínűsége az Egyesült Államokkal való konfrontációnak, és ez alakította és alakítja az ukrajnai háborúhoz való hozzáállását. Kína döntése, hogy Moszkvát támogatja, és ezt a támogatást már több, mint három éven keresztül fenntartja, Kína stratégiai helyzetének értékeléséből fakadt, amelyet az Egyesült Államokkal való elmélyülő verseny vezérelt.
Ebben az összefüggésben Kínának biztonságra és stabilitásra van szüksége északi határa mentén, valamint egy olyan partnerre, aki visszaszorítja a nyugati befolyást Közép-Ázsiában.
Ezen okok miatt Peking hajlandó politikai és gazdasági tőkét fektetni Oroszország tekintélyelvű, Nyugat-ellenes és Kína-barát rezsimjébe. Oroszország agresszív revizionizmusa miatt Kína számíthat rá, hogy leköti azoknak az erőforrásoknak egy részét, amelyekkel az Egyesült Államok és szövetségesei rendelkeznek Európában és a Közel-Keleten. Az ukrajnai konfliktus eddigi lefolyása nem változtatott ezen a számításon.
...és Oroszország számára
Oroszország számára Ukrajna teljes körű lerohanása és a Nyugat elleni párhuzamos hibrid háború a Szovjetunió összeomlása óta ápolt Kínával való kapcsolatának próbájává is vált. Tekintettel a kínai-orosz kapcsolatok összetettségére, a Moszkva-Peking-Washington háromszögben kialakult interakciók történetére, valamint Kína és az Egyesült Államok gazdasági kapcsolatainak nagyságrendjére, a Kreml attól tarthatott, hogy egy elhúzódó konfliktus és az USA növekvő nyomása esetén Kína elhatárolódik Oroszországtól, és a semlegesség kevésbé kedvező formáját választja.
Kapcsolatuk azonban kiállta ezt a próbát. A Nyugat, különösen az Egyesült Államok erős nyomása és Kína hivatalos távolságtartása ellenére Kína továbbra is komoly gazdasági, politikai és diplomáciai támogatást nyújt Oroszországnak.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
