Egy borospince talán furcsa indikátora a geopolitikai változásoknak. A Moldovában található cricovai állami borászat azonban mégis hű tükre az ország körül zajló viharos történéseknek. Cricova pincéje ugyanis sok híres ember itteni kedvenc borát állította ki Hermann Göringtől egészen John Kerryig. A New York Times januári cikke szerint Vlagyimir Putyin orosz elnök borosüvege azonban Ukrajna 2022-es lerohanása után eltűnt a polcról.
„Sok kérdést kaptunk azzal kapcsolatban, miért is van még mindig ott az a borosüveg, és ezeket nem tudtuk megválaszolni” – indokolta a döntést a borászat igazgatója. A New York Times ezt „válási üzenetnek” nevezi, hiszen jól rímel a tavaly őszi moldovai népszavazás eredményére, mikor is a moldáv választók többsége amellett döntött, hogy foglalják alkotmányba az ország európai elköteleződését, tehát az uniós csatlakozást.
A bor és a politika azonban általánosabb és országos szinten is összefügg Moldvában. Az ország területén évezredek óta termelnek bort, és a 14. század óta exportálnak orosz területre. Moldova a szovjet időkre már egyértelműen Moszkva fő borbeszállítója lett. Míg a háború előtt Oroszország vásárolta fel a borexport 80 százalékát, mára ez az arány töredékére, 2 százalékra esett vissza. Az Európai Unió viszont már már 50 százalékos részedésnél tart.
De miért is ennyire központi kérdés az ország geopolitikai hovatartozása?
A moldáv politika éles, már-már törzsi megosztottságot mutat. Az egyik oldalon a szovjetnosztalgiát ápoló, oroszbarát baloldal áll, míg velük szemben a nyugati irányvonalat követő, EU-párti liberálisok és jobboldaliak sorakoznak fel. Ez utóbbi táborhoz tartozik az ország elnöke, Maia Sandu is. A helyzet azonban ennél összetettebb.
A politikai törésvonalat tovább mélyíti egy identitáskérdés is: míg az oroszbarát baloldal különálló nemzetként tekint a moldávokra, addig a nyugatos jobboldal a román nemzet részének tartja őket.
A mai Moldova, mint állam, a történelem viharainak köszönheti létezését. Az ország a történelmi Moldvai Fejedelemség keleti felén terül el, amely a középkorban – Havasalföldhöz hasonlóan – önálló fejedelemségként alakult meg, majd az Oszmán Birodalom vazallusává vált. A török befolyás mélyen beágyazódott a térségben, így amikor a hanyatló Oszmán Birodalom 1812-ben háborút vesztett Oroszországgal szemben, kénytelen volt átengedni a fejedelemség keleti részét Moszkvának. Ettől kezdve a mai Moldova területe orosz uralom alá került, amit hamarosan erőszakos oroszosítás követett.
Eközben a fejedelemség nyugati fele a 19. század második felében egyesült Havasalfölddel, létrehozva Romániát, amely fokozatosan megszabadult az orosz és török befolyástól. Moldova keleti része azonban Moszkva fennhatósága alatt maradt. Politikai értelemben orosz terület lett, ám kulturálisan itt is végbement a román nemzeti ébredés. Így amikor 1917–18-ban a cári Orosz Birodalom felbomlott, Moldova kihasználta a helyzetet, és csatlakozott Romániához. Ezzel kezdetét vette az orosz-román ellentét a terület hovatartozása miatt. Moldova többször gazdát cserélt, míg végül 1945-ben, a szovjet győzelem nyomán a Szovjetunió egyik tagköztársasága lett.
Ottfelejtett csapatok
A 20. század végén újabb fordulat jött. Amikor 1991-ben a Szovjetunió széthullott, a függetlenné váló Moldovában is fellángolt a nemzeti érzés. Szuverén államként immár maguk dönthettek arról, hova akarnak tartozni, és a politikai törésvonalak is e kérdés mentén alakultak ki. A lakosság egy része magától értetődőnek tartotta, hogy vissza kell térni Romániához – főként, mert az ország nyelve román. Ők Moldovát az EU és a nyugati világ részeként képzelték el. Mások azonban az önálló moldáv identitást hangsúlyozták, a nyelvüket is moldovainak nevezve.
Ebbe a táborba tartoznak az országban élő oroszok és a török eredetű gagauz kisebbség tagjai is, akik körében ez az álláspont erősen oroszbarát felhanggal jelenik meg. A két nézet nagyjából egybeesik a politikai spektrum jobboldali-liberális és posztkommunista baloldali pólusaival.
Ráadásul van egy elefánt a szobában: Moldova legkeletibb, Dnyeszteren túli része – amely történelmileg csak 1941 és 1944 között tartozott Romániához, így az orosz telepítési és asszimilációs politika itt különösen erőteljes volt – ma Moszkva-barát szakadárállamként működik, jelentős orosz katonai jelenléttel. Az itt élők ellenezték a nagyromán retorikával is átszőtt függetlenségi törekvéseket, így 1990-ben kikiáltották Transznisztria, vagyis a „Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság” elszakadását. Függetlenségüket – amelyet egyetlen más ország sem ismer el – „baráti” orosz segítséggel védelmezték meg. És ahogyan az ilyenkor lenni szokott, Moszkva „ottfelejtette” csapatait, hivatalosan „békefenntartás” címszó alatt. Transznisztria így nemcsak az ország keleti határán feszülő geopolitikai konfliktus forrása, hanem újabb érv a liberális jobboldal román nacionalizmusa, oroszellenessége és nyugatbarát álláspontja mellett.
A szakadár állam és az azt védelmező mintegy 10 ezer orosz katona fenyegetése különösen felerősödött a Krím 2014-es annektálása és Ukrajna 2022-es teljes körű lerohanása után.
A legvérmesebb orosz nacionalisták és a leginkább aggódó kelet-európai megfigyelők egyaránt arról beszéltek, hogy Putyin akár „menet közben” elfoglalhatja Transznisztriát, miután Ukrajnán átgázolt. Bár egyes harci cselekmények – például a Kígyó-szigeti csata – Moldovához közeli területeken zajlottak, az erőszak végül elkerülte az országot. A háború azonban új lendületet adott Moldova európai integrációs törekvéseinek. Az ország még 2022-ben hivatalosan is EU-tagjelölt státuszt kapott, 2024-ben pedig alkotmányába is foglalta európai elkötelezettségét.
Gázháború és diplomáciai versenyfutás: merre tovább, Moldova?
A Moldova feletti geopolitikai küzdelem korántsem ért véget. A tavalyi elnökválasztás – amelyet a referendummal egy időben tartottak – során a moldáv titkosszolgálat jelentős orosz beavatkozási kísérletről számolt be. Az ilyen akciókra hivatkozva, a romániai eseményekhez hasonlóan, egy oroszbarát pártot be is tiltottak. Végül, ha szűk többséggel is, de Maia Sandu nyugatbarát elnököt újraválasztották.
Az év elején azonban újabb válság sújtotta az országot. Miután Kijev nem hosszabbította meg a Moszkvával kötött gáztranzitegyezményt, a transznisztriaiak január elsején fűtés és meleg víz nélkül maradtak – ez pedig Moldovában is feszültségeket szült.
Bár az ország a szakadárokkal ellentétben már nem teljesen kiszolgáltatott az orosz-ukrán gázvezetéken érkező energiának, áramellátásának 80 százaléka még mindig a transznisztriai kurchugani erőműből származik. Ott viszont már csak alig két hónapra elegendő szénkészlet maradt. Január végén egy EU-s segélycsomag lehetővé tette, hogy mind Moldova, mind Transznisztria számára elegendő gázt vásároljanak, de ez csupán átmeneti megoldás. Az orosz-ukrán konfliktus következményeként tehát mind az oroszbarát szakadárok, mind a nyugatbarát moldovai kormány energiaválsággal néz szembe.
„Az eseményeket biztonsági és nem energetikai krízisként értékeljük, amely mögött Oroszország áll, hogy ezzel destabilizálja Moldova gazdaságát és társadalmát” – mondta a BBC-nek Olga Rosca, Maia Sandu külügyi tanácsadója, aki szerint ez az orosz beavatkozás része a 2025-ös moldovai parlamenti választások előtt.
Hasonlóan látja a helyzetet Jakub Pieńkowski, a BBC-nek nyilatkozó lengyel elemző is, aki szerint Moszkva célja az, hogy a moldovai közvélemény haragja a nyugatbarát kormány ellen forduljon, így ne válasszák újra őket.
Fotó: Wikipédia
Kérdés, hogy egy orosz-ukrán gázvita valóban Putyin moldovai beavatkozási terveinek része-e – különösen, hogy ezzel saját transznisztriai szövetségeseit is sújtja. Az viszont valószínű, hogy az orosz vezetés kiaknázza a kialakult helyzetet. Az energiaellátási problémák pedig éppoly pontos lenyomatai a Moldovában zajló geopolitikai harcnak, mint a moldáv borászatok orosz piacról való átállása az európai exportra.
Eközben Moszkva egyre nagyobb kihívásokkal szembesül: Szíriában elveszíti stratégiai állásait, a tartúszi kikötő elvesztésével pedig az Afrikába vezető légihíd is megszűnhet. Ugyanakkor Ukrajnában az orosz hadsereg előrenyomul. Oroszországot tehát számos tényező az eszkaláció irányába tolja – ami aligha jó hír a geopolitikai törésvonalon fekvő Moldovának. Putyin számára pedig logikus lépés lehetne épp itt erőt mutatni, hiszen az országban még mindig állomásoznak orosz csapatok. A tavalyi és idei fejlemények pedig arra utalnak, hogy ez nem csupán spekuláció.
Mindezzel párhuzamosan azonban Brüsszel és a moldovai vezetés – amelyet a moldáv nép választott meg, ezt fontos hangsúlyozni – felgyorsította az ország európai integrációját. Megkezdődött a Moldováért folyó geopolitikai verseny újabb szakasza.
Itt vannak a számok. Jó nagy számok. 
