Irán meglőtt egy F-35-öst – de hogyan?

Kényszerleszállást hajtott végre egy közel-keleti bázison egy amerikai F-35-ös harci gép, miután Irán légterében ellenséges találat érte – írta meg elsőként a CNN.

Tim Hawkins, az amerikai haderő központi parancsnokságának szóvivője elmondta, hogy a gép „harci küldetést teljesített Irán felett”, amikor kénytelen volt kényszerleszállást végrehajtani. A gép biztonságban leszállt, a pilóta állapota stabil – közölte még, hozzátéve, hogy vizsgálják az esetet.

Az iráni Forradalmi Gárda közzétett egy felvételt is, amely állítólag az F-35-ös ellen elért találatot mutatja.

Iran’s IRGC released a footage reportedly showing U.S. F-35 jet being hit over Iran.

Note that we can’t independently confirm the authenticity of the footage. pic.twitter.com/9N0ePd2LLf

— Clash Report (@clashreport) March 19, 2026

Ez az első alkalom, hogy az amerikai légierő büszkeségének számító ötödik generációs, lopakodó képességekkel rendelkező F-35 ellenséges tevékenység közepette szenvedett károsodást (igaz, túl sok éles, valódi háborús bevetést nem is teljesítettek ezek a gépek).

De mi történt? Nem arról volt szó, hogy az F-35-ösök a levegő korlátlan urai, amelyek nemhogy az immár nemlétezőnek tekinthető iráni légierő, de Oroszország és Kína számára is halálos fenyegetést jelentenek, és amelyekért sorban állnak az Egyesült Államokkal szövetséges légierők világszerte? És nem arról volt szó, hogy az iráni légvédelmet a háború első napjaiban megsemmisítették, és az izraeli, amerikai gépek azt csinálnak az iráni légtérben, amit akarnak?

Célba lehet venni

Nos, egyfelől: de. Másfelől viszont: a helyzet – szokás szerint – nem ennyire egyszerű. Igen, az F-35-ös nagyon sok szempontból a világ legfejlettebb harci gépe, amellyel minimum nagyon komolyan meggyűlne a baja a legfejlettebb ellenséges légierőknek és légvédelmeknek is. Hogy mást ne mondjunk, ezt a gépet „lopakodó” képességei miatt nagyon nehéz észlelni, bemérni és célba venni.

De nem lehetetlen. A „lopakodó” forma, és a különleges, radarjeleket elnyelő és megzavaró bevonatok valóban hatékonyak a fejlett légvédelmi rendszerek radarjai ellen. Azonban csodák nincsenek. Az F-35 sem „láthatatlan” a radarok számára, és vannak olyan légvédelmi eszközök is, amelyek nem radarjelekkel mérik be és veszik célba az ellenséges gépeket.

Ha hihetünk a fentebb látható felvételnek, akkor a gépet minden bizonnyal egy infravörös tartományban érzékelő rendszerrel vették célba. Mivel ezek a kibocsátott hőt, és nem a gépről visszaverődő radarjeleket követik, ezért ezek ellen keveset érnek az F-35 passzív védelmi rendszerei. De hasonlóan „buták” a látható fény tartományát használó elektro-optikai rávezetést használó rendszerek (egyes modern, vállról indítható légvédelmi vagy páncéltörő rakétarendszerek pedig a kettő kombinációt használják). Az irániak mind vállról indítható, mind különféle „garázsban barkácsolható”, furcsa technológiai megoldásokat használó légvédelmi rendszerekben használnak ilyen célkövető rendszereket.

Valószínűleg infravörös szenzorokkal dolgozik például az a „lebegő” légvédelmi rakéta is, amelyet Irán valamikor 2019-től kezdve állíthatott szolgálatba. A 358-as kódjelű fegyver az Ukrajnában látott, a csatatér felett szálló, a földön célpontokat kereső, alkalomra váró drónok légvédelmi változata, amely elvben akár órákon keresztül is körözhet egy terület felett, hogy aztán egy beérkező ellenséges gépet érzékelve támadásba lendüljön.

További veszélye ezeknek a passzív rendszereknek a harci gépek szempontjából, hogy ezek semmilyen jelet nem bocsátanak ki a célpont felé tartva (mint mondjuk egy aktív radar-rávezetéssel működő levegő-levegő vagy föld-levegő rakéta). Ez viszont azt is jelenti, hogy nincs olyan jel, amelyet észlelhetnének a repülőgépek erre kitalált figyelmeztetőrendszerei. Egy olyan, negyedik generációs amerikai vagy izraeli harci gép, mint mondjuk egy F-15-ös esetében ez egyben azt is jelenti, hogy amennyiben a pilóta vagy pilóták vizuálisan nem érzékelik a rájuk kilőtt rakétát, akkor könnyen előfordulhat, hogy az utolsó utáni pillanatig azt sem érzékelik, hogy egyáltalán veszélyben vannak.

Az F-22-es és F-35-ös, ötödik generációs gépek ugyan fel vannak szerelve valamilyen, rakéta közeledtére figyelmeztető aktív rendszerrel, de – ahogy semmi – ez sem mindenható, és ha kellően közelről és gyorsan érkezik a rakéta, akkor nem biztos, hogy az észlelés ellenére tud bármit tenni a pilóta vagy az elektronika, hogy megmentse a gépet.

Persze az ilyen légvédelmi rendszereknek megvannak a korlátaik, főként hatótávolság tekintetében. Ezek a rakéták nem tudnak 50-100-200 kilométer távolságban, vagy éppen nagy magasságban repülő gépeket lelőni, kis túlzással a kezelőnek látnia kell a célpontot, amire tüzel. Egy F-35-ös természetesen bőven képes lehet arra, hogy ilyen rendszerek hatótávolságán kívül haladjon, és onnan mérjen csapásokat.

Olcsóbb odamenni, de veszélyesebb

De akkor miért repült ez a gép közel a felszínhez? Mint korábban írtuk, az Irán elleni támadás első hullámaiban az amerikai-izraeli erők rengeteg nagy hatótávolságú precíziós fegyvert (robotrepülőgépeket, levegőből és földről indítható ballisztikus rakétákat, és hasonló eszközöket) vetettek be. Ezeknek egy fontos közös tulajdonságuk, hogy elképesztően drágák, és ha heteken keresztül ilyenekkel lőnének Iránban mindenre, akkor ugyan minimálisra csökkenne a repülőgépeket és a pilótákat érintő kockázat, viszont nagyon gyorsan kiürülne még az amerikai hadi költségvetés nem éppen aprócska kasszája is.

Marad tehát az, hogy olcsóbb, butább, jóval kisebb hatótávolságú bombákat dobnak le a kevésbé védett célpontokra, csakhogy ehhez bizony mélyen, és legalább a bomba kioldásának pillanataiban alacsonyan be kell repülni az iráni légtérbe. És ott bizony akármelyik háztetőn, bozótban, pickup-platón ott lehet egy olcsó, egyszerű, de ilyen körülmények között igencsak veszélyes légvédelmi rendszer.

Mivel az ilyesmit könnyű gyártani, elrejteni és szállítani, működéséhez pedig nem szükséges semmilyen bonyolult, integrált, központilag vezérelt légvédelmi rendszer, ezért kis túlzással azt lehet mondani, hogy amíg egyetlen iráni forradalmi gárdista is életben van, addig az a veszély nem fog a nullára csökkenni, hogy ilyen rendszerekkel célba vehetik az ország felett repkedő koalíciós gépeket.

Emlékezhetünk arra is, hogy a főként Irán által felfegyverzett és pénzelt, de az iráninál jóval visszafogottabb arzenállal rendelkező húszik is tudtak problémákat okozni az amerikai légierő gépeinek, a jelentések szerint több alkalommal F-35-ösöknek is menekülő manővereket kellett bemutatnia húszi célpontok támadása közben.

A háború előrehaladtával tovább nehezíti az izraeli-amerikai légierők helyzetét, hogy egyre mélyebbre kellene berepülniük keleti irányba Irán területe fölé, hogy az ottani célpontokat is kényelmesen elérjék – csakhogy a keleti országrészben eddig még nem pusztították el olyan szisztematikusan az iráni képességeket, mint a folyamatosan támadott nyugatiban, így e bevetések kockázata is nagyobb.

Kérdés viszont, hogy a nagyobb kockázat mennyire tarthatja vissza az amerikai és izraeli stratégákat, hiszen Irán továbbra is talpon van, és minden Izrael ellen indított ballisztikusrakéta-hullámmal, minden, Öböl menti olaj- és gázinfrastruktúrára mért csapással, minden nappal, amikor lezárva marad a tankerek előtt a Hormuzi-szoros, milliárd dolláros károkat, kieséseket okoznak a világgazdaságnak.

Ha viszont a kockázatok ellenére menni kell, akkor bizony egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy az iráni háború meghozhatja az első, ellenséges tűz miatt odaveszett F-35-öst is – nem kell talán magyarázni, ez mekkora sikert jelentene Iránnak már csak a propaganda szempontjából is, arról nem is beszélve, hogy milyen örömöt okozna az iráni, orosz és kínai mérnököknek, ha egy valóságos F-35-ös roncsait kaparinthatnák a kezeik közé.

(TWZ)