Már eltelt 24 óra azóta, hogy Donald Trump a várakozásokat messze felülmúlva, sima győzelmet aratott az amerikai elnökválasztáson. Ezzel el is könyvelhettük, hogy egyik választási ígéretét már meg is szegte, hiszen Ukrajnában továbbra is dörögnek a fegyverek.
Természetesen ez csak némi olcsó viccelődés azon, hogy Donald Trump többször is azt állította, „egy nap alatt” véget vetne az orosz-ukrán háborúnak – mi több, egyenesen még hivatalba lépése előtt, tehát még nem valódi, hanem csupán megválasztott elnökként is rávenné a feleket a békekötésre. Természetesen, ahogy annyi mindent, amit az Egyesült Államok újra megválasztott elnöke mondott, ezt még talán a legelkötelezettebb támogatói sem vették készpénznek. Azt viszont igen, hogy Trump igenis gyorsan lezárná a konfliktust. Valóban így lehet?
Kizsarolni a békét
Donald Trump pontos, az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos terveiről nem sokat tudni. Ő maga valami olyasmiről beszélt, hogy mindkét felet rákényszerítené arra, hogy kössenek megállapodást.
„Azt mondanám Zelenszkijnek: ’Nincs tovább. Meg kell állapodnod.’ Putyinnak azt mondanám: ’Ha nem állapodsz meg, akkor sokat adunk neki [Zelenszkijnek]. Többet fogunk adni [Ukrajnának], mint amennyit valaha kaptak, ha kell. Egy nap alatt megcsinálnám a megállapodást. Egy nap alatt.”
- fogalmazott még tavaly a Fox Newsnak. Tehát tulajdonképpen arról lenne szó, hogy mindkét oldalt belezsarolná egy békemegállapodás megkötésébe. Ez önmagában még talán nem is lenne elvetendő gondolat: ha egyik fél sem áll közel a teljes győzelemhez, akkor bizony kompromisszumot kell kötni a békéhez, és ennek a kompromisszumnak a megtalálását megkönnyíti, ha a kellemetlenebb pontjai mellé erőteljes külső nyomás is kerül a mérleg másik serpenyőjébe.
Fotó: MTI/EPA/Ukrán elnöki sajtószolgálat
A kérdés persze az, hogy mi lenne ez a bizonyos kompromisszum. És itt kezd a kép igazán sötétté válni Ukrajna számára. Ha hihetünk a megválasztott amerikai elnök környezetéből kiszivárgó információknak, akkor az Egyesült Államok új vezetése által ajánlott fegyverszüneti/békemegállapodás valahogy úgy nézne ki, hogy Oroszország megtarthatná a jelenlegi hódításait Ukrajnában, vagy akár még újabb területeket is szerezhetne hozzá a négy, papíron már Oroszország által annektált ukrán megyében, illetve a nemzetközileg elfogadott orosz-ukrán határvonal környékén. Olyan elképzelésről is olvashattunk, hogy létrejönne egy – a két Korea között találhatóhoz hasonlatos – demilitarizált övezet a két ország között.
Az is valószínű, hogy Ukrajnának vállalnia kéne, hogy lemond a NATO-tagságról szövögetett álmairól, és talán az uniós tagságról is, hiszen a megmaradt Ukrajna az oroszok által követelt „semlegességébe” feltehetően utóbbi sem férne bele. Jó kérdés, hogy mi lenne Ukrajna fegyveres erőivel? A magyar „békepárti” táborban előszeretettel emlegetett, 2022. tavaszi, isztambuli megállapodástervezetben az orosz fél azt követelte, hogy az ukrán haderőre nagyon súlyos korlátozások vonatkozzanak, amelyek például 50 ezerben maximalizálták volna a katonák létszámát, 300-ban a harckocsik számát, vagy például megtiltották volna a 250 kilométernél nagyobb hatótávolságú rakéták fejlesztését vagy rendszerbe állítását.
Ezen kívül ez a tervezet megtiltotta volna külföldi katonák bármilyen formában Ukrajna területén való állomásoztátását is, összességében tehát Ukrajnát nemcsak semleges, hanem „semlegesített” országgá tették volna, gyakorlatilag megfosztva az önvédelem vagy egy önvédelmet biztosító szövetség bármilyen lehetőségétől.
Zelenszkij csomagolhat, Putyin hűtheti a pezsgőt?
Mindez természetesen nem egy kompromisszumos békét, hanem egy orosz győzelmet jelentett volna. Ha ilyesmi az, amit Trump Zelenszkij és Putyin elé akar tenni, akkor azt Moszkvában biztosan örömmel aláírnák, talán akár tényleg 24 órán belül is, Kijevben viszont biztosan addig küzdenének ellene, amíg még bármilyen lehetőséget látnak a megváltoztatására.
De tegyük fel, hogy egy ennél azért kiegyensúlyozottabb megállapodásról lenne szó, amelyben Ukrajnának „csak” az orosz hódító háborúval elfoglalt területeiről kellene lemondania. Ez is szinte biztosan Zelenszkij és kormányának bukását jelentené. Törvényi megkötések ide vagy oda (az alkotmány szerint háborúban nem lehet Ukrajnában választásokat tartani), mind országon belülről, mind Ukrajna külföldi szövetségeseinek irányából erős lenne a nyomás, hogy kiírják a választásokat, és ha Zelenszkij a 2,5-3 éves háború után a szörnyű veszteségekért cserébe egy vereséggel felérő békét tud csak felmutatni, akkor nehéz elképzelni, hogy megőrizhetné a pozícióját. Az már más kérdés, hogy milyen új vezetést választanának meg az ukránok. Ha el is fogadják a háborús helyzet realitását, akkor is nehéz elképzelni, hogy egy oroszbarát politikai erőnek bármilyen esélye lenne a győzelemre, az viszont bőven benna van a pakliban, hogy a keserűség egy Zelenszkijnél jóval nacionalistább, revansot esküdő jelölt felé tolná a választókat.
A másik oldalon Putyin ebben az esetben is joggal hirdethetné, hogy a háború győzelemmel ért véget (még ha esetleg fel is merülhet a kérdés, hogy négy ukrán régió meghódítása megérte-e a százezres nagyságrendű orosz veszteségeket és az orosz gazdaságban okozott iszonyatos pusztítást).
Azonban, ha hozzátesszük azt is, hogy Ukrajna idén őszre Trump megválasztása nélkül is elég szorult helyzetbe került a frontokon, a légvédelemben, illetve mondjuk az energiainfrastruktúra tekintetében is, már az is kérdés, hogy Oroszország megelégedne-e most ennyivel. Érdemes felidézni, hogy a háborút Oroszország nem négy ukrán megyéért kezdte, hanem minimum Ukrajna egy Belaruszhoz hasonló, félig orosz bábállamként működő országgá történő átalakításáért. Ahogy aztán kiderült, hogy az ukránok ezt nem hagyják, elég gyorsan már az ukrán nép, nyelv, kultúra és állam létezéshez való jogának tagadásához jutott el a moszkvai vezetés.
Ennyi sem lesz elég az oroszoknak
És most miért állna meg Putyin? Ha Trump valóban teljesen kihátrál Ukrajna mögül, akkor tényleg megnyílhatna az út Ukrajna önálló államiságának teljes felszámolásához, és talán – persze jóval hosszabb időtávon – a többi cél megvalósításához is. A Kreml Trump győzelmére adott első reakciója is arra utal, hogy tovább akarják ütni a vasat:
„Nem tudok arról, hogy az elnök [Putyin] gratulálni tervezne Trumpnak – válaszolta újságírói kérdésre Dmitrij Peszkov Kreml-szóvivő Trump győzelmi beszéde után. – Ne felejtsük el, hogy egy barátságtalan országról beszélünk, amely közvetlenül és közvetve is részt vesz egy országunk elleni háborúban.”
Majd azzal folytatta: „Mivel az Egyesült Államok táplálója és résztvevője ennek a konfliktusnak, igen, az Egyesült Államok képes arra, hogy megváltoztassa ennek a külpolitikának az irányát. Az, hogy ez megtörténik-e, illetve miként történik meg, önök és én is január [Trump beiktatása] után fogjuk meglátni.”
Ebbe nehéz belelátni a sürgető, orosz kebleket feszítő békevágyat, azt viszont annál inkább, hogy „lássuk, mit ajánlotok, és akkor a kétszereséről talán elkezdhetjük az alkudozást”. Lehívná Putyin Trump blöffjét Ukrajna fegyverekkel való elárasztásáról? Ki tudja, de az biztos, hogy most mind a frontokon, mind külpolitikailag olyan erős lapjai vannak az orosz elnöknek, mint ebben a háborúban talán még soha, és biztosan megpróbálja annyira megkopasztani velük az ellenfeleit, amennyire csak lehet.
Fotó: MTI/EPA/Mihail Klimentyev
Az is teljesen nyilvánvaló, hogy bármilyen olyan fegyverszüneti vagy békemegállapodás, amely Ukrajnának – vagy annak, ami Ukrajnából megmarad – nem biztosít valódi biztonsági garanciákat, csak elodázza a problémát, és nem oldja meg. Oroszország 1994-ben is aláírta a budapesti memorandumot, amelyben garantálta Ukrajna területi integritását, aztán húsz évvel később már „kis zöld emberkék” masíroztak be a Krímbe, és Oroszország polgárháborút robbantott ki Kelet-Ukrajnában, újabb nyolc évvel később pedig nyílt háborút indított az ország ellen. Mi akadályozhatná meg Oroszországot abban, hogy egy bármilyen most aláírt megállapodást ugyanígy rúgjon fel 1-2-10 év múlva? Különösen akkor, ha a mostani háborúból azt tanulják meg az orosz vezetők, hogy a háborús agresszió kifizetődő? Lehet bármit gondolni Zelenszkijről, de nehéz azzal vitatkozni, hogy Ukrajnának a tapasztalatok fényében csak a NATO-tagság vagy a nukleáris fegyverek jelentenének valódi biztonságot, különben a jelenlegi irányvonalat követő Oroszország, és személyesen Putyin tovább fogja próbálgatni a határokat, átvitt és konkrét értelemben is. Az mindenesetre tény, hogy az Egyesült Államok ereje nélkül ma semmilyen biztonsági garancia nem járna valódi visszatartó erővel – márpedig az Egyesült Államok most készül bebizonyítani, hogy nemhogy valódi háborút, de még egy éveken át tartó, katonai és gazdasági segítségnyújtási programot sem ér meg számára Ukrajna független államiságának megőrzése..
Zelenszkij Trump győzelmére adott első szerdai reakciója ennek fényében is értelmezhető. Az ukrán elnök azt írta, „várakozással tekint az erős Amerikai Egyesült Államok korszaka elé Trump határozott vezetése alatt”, és hogy nagyra értékeli a „béke az erő révén” megközelítést. „Ez az az elv, amely a gyakorlatban igazságos békét hozhat Ukrajnának”. Ezt akár optimizmusnak is láthatnánk, de persze mit is mondhatott volna: azt, hogy máris megy felhúzni a fehér zászlót?
Trumpnak lehetnek barátai, de Amerikának érdekei vannak
De meddig hagyhatja elmenni ebben a játszmában Trump Putyint? Itt már olyan tényezők is felmerülnek, amelyek túlesnek a politikai racionalitás határain. Nemrég röppent fel a hír, hogy az amerikai exelnök 2020-as veresége óta is tartotta a kapcsolatot az orosz elnökkel – Trump csapata ezt tagadta. Igaz ez? És ha igen, miről beszélgettek? Arról is régóta keringenek pletykák, hogy az orosz titkosszolgálatoknak lehetnek terhelő anyagaik Trumpról, és ezekkel tartják Moszkvából sakkban. (Ismerős?) Vagy egyszerűen arról van szó, hogy Trumpnak tényleg imponál az „erős kezű”, a „kereszténységet védelmező”, „igazi férfi” Putyin, aki dörzsölt egykori KGB-sként jól tud játszani a Trumpnak kedves húrokon és saját érdekeinek megfelelően tudja őt manipulálni? Nem tudjuk.
Azt viszont igen, hogy Trump impulzív és a róla kialakult képre meglehetősen érzékeny személyiség, aki minden különösebb vívódás nélkül képes akár magának is homlokegyenest ellentmondani, ha úgy érzi, hogy veszélybe kerülhetnek a saját érdekei vagy az imázsa. Elképzelhető az is, hogy amennyiben Putyint túl messzire próbál menni, azt Trump személyes sértésnek veszi, és hirtelen irányt változtat.
Mindenesetre az biztos, hogy az Egyesült Államoknak semmilyen szempontból nem érdeke, hogy Putyin Oroszországának egy teljes győzelmet adjon a kezébe. Akármit is gondol személyesen Donald Trump, az amerikai adminisztrációban, de még a Republikánus Párt soraiban és a republikánusokhoz hajló elemzők, szakértők, tanácsadók köreiben is biztosan rengetegen tudják ezt. Ne feledjük, hogy az amerikai képviselőház tavasszal végül a republikánus házelnök „magánakciójának” és republikánus képviselők szavazatainak segítségével fogadta el hosszas huzavona után az Ukrajnának szánt 61 milliárd dolláros segélycsomagot. Mint ahogy azt sem, Trump első elnöksége alatt döntött úgy Amerika, hogy „halált okozó fegyvereket” szállít Ukrajnának, felülírva az Obama-adminisztráció óvatoskodását.
Akármit is mond az orosz és a vele szövetséges propaganda világszerte, Oroszország rettenetes veszteségeket szenvedett ebben a háborúban, mind emberéletekben, mind gazdaságilag. Bármiféle morális megfontolásokat félretéve, megengedheti magának Amerika, hogy például a kínai fenyegetéssel a hátában, engedje győzelmesen talpraállni azt az Oroszországot, amely évtizedeken át az egyetlen igazi kihívójának számított a világpolitikai színtéren?
Miközben tehát Donald Trump talán már Nobel-békedíjjal a nyakában látja magát, mint aki elhozta a békét Ukrajnában, azért biztosan lesznek szűkebb és tágabb környezetében, akik megpróbálják neki elmagyarázni, hogy ez nem ilyen egyszerű. Kérdés, mennyire sikerülhet ez nekik, és mennyire lehet képes adott esetben a most kétségtelenül hatalmas győzelmet aratott, de négy év múlva így is, úgy is nyugdíjba vonuló, most 78 éves elnök a saját akaratát az adminisztráció ellenállásával szemben is keresztülnyomni.
Itt az idő, most vagy soha a Nyugatnak?
Ezen kívül miben reménykedhet Ukrajna, illetve azok, akik nem szeretnék Oroszország győzelmét látni? Mivel a fentieket Európa nagy részén is belátják, az európai országok megpróbálhatják Amerika nélkül is fenntartani Ukrajna támogatását és ezzel Ukrajna ellenállását. Persze ez nagyon nehéz lenne, az Egyesült Államok pedig akár indirekt módon is (az amerikai gyártású fegyverek Ukrajnába küldésének megtiltásával) is keresztbe tudna tenni egy ilyen kezdeményezésnek.
Fotó: EPA/PRESIDENTIAL PRESS SERVICE
Itt akár tényezővé válhat az is, hogy Trump elsősorban üzletemberként tekint magára, és a politikát is szereti így intézni. Az újraválasztott republikánus elnökjelöltnek az egyik fő baja az volt Ukrajna támogatásával, hogy az több tízmilliárd dollárjába kerül az amerikai adófizetőknek (még ha ez nem is igaz, hiszen a papíron Ukrajnának adott katonai támogatás egy jelentős része amerikai cégeknél és az amerikai költségvetésben csapódott le bevételként). Ellent tudna mondani egy olyan ajánlatnak, amely több tízmilliárd dolláros bevételt hozna az Egyesült Államoknak, amelyből például a választási ígéreteihez is finanszírozást szerezhetne? Azaz annak, ha Ukrajna megmaradt szövetségesei hatalmas fegyvervásárlási programot indítanának saját forrásaikból Ukrajna számára?
Mike Pompeo, Trump korábbi külügyminisztere, akit jelenleg a védelmi miniszteri tárca fő esélyesei és az újraválasztott elnök bizalmasai között emlegetnek, egy idei cikkében a második világháborús kölcsönbérleti modellhez hasonló megoldást szorgalmazott Ukrajna számára.
Egy ilyen forgatókönyv sem elképzelhetetlen tehát, csakhogy ehhez az európai kormányok, és más erős gazdaságok kemény elhatározására lenne szükség. Ehhez képest Berlinben, Párizsban, Madridban is politikai válság uralkodik, az unión belül egyes országokat nyíltan oroszbarát vezetők vezetnek, Londonban már inog Keir Starmer széke.
Két dolog viszont biztos. Az egyik az, hogy a Nyugat még mindig, akár Amerika háttérbe vonulásával együtt is jóval erősebb gazdaságilag, mint Oroszország, csak éppen az a kérdés, mekkora áldozatokat képes bevállalni azért, hogy ezt valódi erővé konvertálja. A másik az, hogy Trump második győzelme biztossá kell, hogy tegye az eddig az Egyesült Államok védő karjaira építő vezetőknek Európa- és világszerte, hogy immár nem lehet minden probléma megoldását Amerikára bízni. Az ukrajnai probléma pedig nem fog magától elmúlni, akkor sem – sőt akkor különösen nem –, ha most feláldozzák Ukrajnát a „béke” visszatéréséért cserébe. És ha valamikor el kell kezdeni a problémák megoldását saját kézbe venni, akkor ennél nem kell jobb alkalom. Trump győzelme tehát akár még nevelő célzatú pofonként is elsülhet a „szabad világ” számára.
Szabad Európa, Kyiv Independent, The Conversation, Sky News, Euronews
