A múlt heti Trump-Hszi Csin-ping csúcstalálkozó talán legtöbbet idézett pillanata az lett, amikor a kínai elnök az úgynevezett Thuküdidész-csapdáról beszélt az amerikai elnöknek.
„Felül tud-e emelkedni Kína és az Egyesült Államok az úgynevezett ’Thuküdidész-csapdán és a nagyhatalmi kapcsolatok új paradigmáját megalkotni?”
– tette fel a költői kérdést Hszi.
Tudjuk, hogy az évtizedek óta a világpolitika élvonalában és a kínai pártban folyó, akár élet-halál tétre zajló hatalmi csatározásaiban edződő Hszi Csin-ping semmit sem mond véletlenül, és minden nyilvánosan kiejtett szava patikamérlegen kimért jelentőséggel bír – hát még akkor, ha az amerikai elnökkel folytatott, régóta esedékes csúcstalálkozón ejti ki.
Akkor tehát mi is volt ez a mondat? Fenyegetés? Figyelmeztetés? Békejobb?
Nehéz elkerülni a háborút?
Ehhez először röviden idézzük is fel, mi is az a Thuküdidész-csapda. A kifejezés eredete az ókori görög történetíró, Thuküdidész Peloponnészoszi háború című művének egy mondatára vezethető vissza.
„Athén felemelkedése és az a félelem, amelyet ez keltett Spártában, elkerülhetetlenné tette a háborút”
– írta Thuküdidész az ókori görög világ két nagyhatalma – és az általuk vezetett szövetségek – által i. e. 431 és 404 között vívott háborújáról, amely Athén, illetve az Athén vezette déloszi szövetség vereségével zárult.
Ez ihlette meg Graham Allison politológust, aki egy 2012-es cikkében, majd egy 2017-ben kiadott könyvében beszélt Thuküdidész csapdájáról, amelyen ő azt értette, hogy amikor van egy megállapodott, domináns hatalom, illetve egy felemelkedő, a fennálló rend ellen kihívást intéző hatalom, akkor a nagyon nagy a valószínűsége a kettő között kitörő fegyveres konfliktusnak.
Fotó: MTI/AP/Mark Schiefelbein
Könyvében 16 ilyen helyzetet elemez a világtörténelemből a spanyol-portugál gyarmati versenyfutástól a Habsburgok és az Oszmán Birodalom konfliktusán vagy éppen az első világháborún keresztül egészen a hidegháború lezárásáig. Azt állapítja meg, hogy a vizsgált 16 alkalomból csak négyszer fordult elő, hogy fegyveres konfliktus nélkül zajlott le a világrend átalakulása, a többi esetben nem sikerült a háborút – a Thuküdidész-csapdát – elkerülni.
Allison azt is hozzátette, hogy Kína gazdasági erősödése és világhatalmi ambíciói egy hasonló kihívást intéznek az Egyesült Államok dominálta világrend ellen, tehát a két nagyhatalom olyan pályán mozog, ami nagyon könnyen háborúhoz vezethet. Az elméletet ugyan sokan vitatják, és tulajdonképpen valószínűleg maga Thuküdidész sem teljesen értene vele egyet, de abból a szempontból, hogy Hszi Csin-ping mit értett rajta, mindez lényegtelennek tekinthető.
Mit akart ezzel mondani?
Hszi maga már 2014-ben nyilvánosan is beszélt a Thuküdidész-csapdáról, illetve annak elkerülésének fontosságáról, tehát a mostani megszólalása semmiképpen nem valami hirtelen jött ötlet volt, mindez már régóta (Trump első elnöksége vagy éppen az orosz-ukrán háború kitörése) előtt is foglalkoztatta a kínai vezetőt.
Annyi egyértelműnek tűnik, hogy ebben az analógiában az Egyesült Államok lenne a „regnáló” hatalom (azaz Spárta mai utódja), míg Kína Athén szerepében osztaná újra a lapokat. A feladata pedig az lenne a két ország vezetőinek, hogy a csapdát elkerülve, háború nélkül „alkossa meg a nagyhatalmi kapcsolatok új paradigmáját”, azaz egy új, többpólusú világrendet.
Ezt lehetne ugyan egyfajta békepárti, konfliktuskerülő álláspontként is értelmezni, azonban sokkal inkább egyfajta figyelmeztetés: ne állj az útunkba, ne próbáld meg a gazdasági és világpolitikai folyamatok természetes végkimenetelét egy félelemtől motivált, kétségbeesett háborúval megakadályozni, hanem mondj le békésen a domináns szerepről, és osszuk újra békésen a világot, az mindkét országnak jobb lesz.
Mindenesetre azért érdekes Hszi Csin-ping ragaszkodása a Thuküdidész-csapda analógiájához, hiszen azért ne felejtsük el, az ebben Kínával azonosított Athén végül is döntő vereséget szenvedett, amelyből soha nem tudott igazán talpraállni, az athéni nagyhatalom kora végleg leáldozott i. e. 404-ben. És ha már itt tartunk, az autokratikus, egyenlőségre épülő spártai berendezkedés a hagyományosan a demokrácia ősének tekintett (bár annak modern fogalmától valójában meglehetősen messze álló) athéni államformával csapott össze. Melyik szereplővel is azonosul itt Hszi Csin-ping?
Azt sem szabad elfelejteni, hogy ugyan Spárta – vagyis inkább a Peloponnészoszi Szövetség – teljes győzelmet aratott ebben a háborúban, de maga is annyira kimerült benne, hogy néhány évtizeddel később már Thébai vált a görög világ domináns hatalmává, hogy aztán a makedónok újabb néhány évtizeddel később a teljes görög világot meghódítsák, felszámolva a városállamok évszázados önállóságát – és hogy aztán végül az egész görögség előbb római, később nagyrészt oszmán török fennhatóság alá kerüljön.
Talán ez is benne volt Hszi Csin-ping szavaiban? Ha mi egymásnak esünk, akkor mindketten meggyengülünk, és egy nevető harmadik nyerhet az egészen? Lehetséges, bár ez a nevető harmadik egyelőre nem igazán látszik a színpadon. Oroszország Ukrajnát sem bírja legyűrni, az Európai Unió még saját magát sem képes vezetni, nemhogy a világot. India? Talán, bár egyelőre nehéz elképzelni, hogy India régiós nagyhatalmi helyett globális szuperhatalmi álmokat dédelgessen.
Mit értett ebből Trump?
Valószínűleg azért kár is ilyen mélységekig boncolgatni az analógiát (bár ne felejtsük el, Kínában valóban ezeréves távlatokban szeretnek gondolkodni a történelemről). A legegyszerűbb talán úgy értelmezni Hszi ezen szavait, hogy közepesen finoman a szemébe mondta az amerikai elnöknek, hogy egy hanyatló hatalmat vezet, és ha jót akar magának, akkor fel- és elismeri, hogy a világ megváltozott, és az Egyesült Államoknak el kell fogadnia azt, hogy immár nem tehet meg bármit, amihez kedve van.
Biztos az sem fájt a kínai elnöknek, hogy egy olyan helyzetet kreált, amelyben elég sokaknak juthatott eszébe, hogy Trumpnak valószínűleg akár tolmácsolás nélkül is beszélhetett volna Thuküdidészről vagy a peloponnészoszi háborúról, akkor sem értett volna kevesebbet belőle.
Nem csoda, hogy az amerikai elnök csak órákkal később reagált erre a megjegyzésre, persze akkor is sajátos értelmezéssel. Szerinte ugyanis Hszi valóban arra utalt „elegánsan”, hogy Amerika egy hanyatló nemzet, de természetesen csak volt, Biden elnöksége alatt.
„Két éve mi valóban egy hanyatló Nemzet voltunk. Most az Egyesült Államok a legmenőbb Nemzet az egész világon, és remélhetőleg kapcsolatunk Kínával erősebb és jobb lesz mint valaha!”
– írta az elnök egy nappal később.
Tajvan, ezüsttálcán
De nem csak ezt mondta a kínai elnök. Hanem elég pontosan meg is nevezte azt a pontot, amelyen elválhat, háború lesz-e vagy béke, és ahol Trumpnak el kell fogadnia a megváltozott realitásokat.
„A tajvani kérdés a legfontosabb téma a kínai–amerikai kapcsolatokban. Ha rosszul kezelik, a két nemzet összeütközhet, vagy akár konfliktusba is kerülhet”
– figyelmeztetett Hszi, aki aztán gyorsan békülékenyebb húrokat is megpendített:
„A kínai nemzet nagy megfiatalodása és Amerika újjá naggyá tétele tökéletesen képes egyszerre haladni… és az egész világ jólétét is előmozdítani.”
Tehát nagyjából: lehet béke, prosperitás és együttműködés – de Tajvant sorsára kell hagynia az Egyesült Államoknak, különben a háborút kockáztatja Kínával.
Annyira világos beszéd, amennyire ez egy nagyhatalmat vezető államférfitól egyáltalán elvárható. Persze Hszi valójában nem mondott újdonságot Tajvan kérdésében: Kína évtizedek óta, következetesen az „egy Kína” elvét vallja, és mindig is csak idő kérdésének nevezte a sziget visszatérését az anyaország kebelére. Csakhogy nagyon nem mindegy, hogy éppen néhány éves távlatokra vagy a távoli, bizonytalan jövőre gondolnak ilyenkor. Jelenleg pedig igencsak aktuális a kérdés, hiszen Trump előtt van egy aláírásra váró dokumentum, amelyben újabb fegyverek eladását engedélyezné Tajvannak – amely lépést Kína igencsak barátságtalannak értékelne.
De egy ilyen, most elhangzott, szinte nyílt fenyegetés csak akkor ér valamit, ha – Trump kedvelt kifejezésével élve – erős lapok is állnak mögötte. Márpedig Kínának most elég erős lapjai vannak. A vámháborúban gyakorlatilag lepattant Trump Kínáról, az iráni háború egyelőre minimum döntetlenre áll Irán szempontjából, Oroszországot nem sikerült leválasztani Kínáról (sőt, Trump hazaindulása után, egyfajta fricskaként rögtön bejelentették, hogy ezen a héten már érkezik is Putyin Pekingbe). Az amerikai rakétatartalékok megtizedelve, az amerikai gazdaság a lakosság által érzékelt mutatói igencsak rosszul állnak, Trump népszerűsége a padlón.
Az amerikai elnök pedig, aki első ciklusában, illetve a mostani elnöksége kezdetén is még harcias Kína-ellenes szólamokat pufogtatott, most „Hszi barátomról” beszélt, és nem győzte például dicsérni a kínai elnök csodálatos rózsakertjét.
Nem csoda, hogy egyes elemzők úgy értelmezik, hogy ezen a látogatáson Trump tulajdonképpen ezüsttálcán nyújtotta át Kínának Tajvant. És mit kapott cserébe? Nem sokat.
Fotó: MTI/AP/Reuters pool/Evan Vucci
Az amerikai elnök ugyan arról beszélt, hogy Kína amerikai olajat fog vásárolni, és hogy az amerikai gazdák elégedettek lesznek majd a látogatás eredményeivel, konkrétumokról egyelőre annyit lehet tudni, hogy Trump kapott egy csomag magot a híres rózsákból saját rózsakertjébe, illetve hogy a Boeing egy 200 repülőgépre szóló megrendelést kapott. Utóbbiról annyit, hogy a hírre a Boeing részvényei estek, mivel jóval nagyobb üzletre számítottak az elemzők. De a Trumppal utazó üzletemberek, Elon Musk, Jensen Huang és a többiek egyelőre úgy tűnik, nagyjából üres kézzel repültek haza.
Persze Trump esetében soha nem lehet tudni. Lehet, hogy pár nap múlva felkel, és felújítja a vámháborút Kína ellen, és visszakézből aláírja a tajvani fegyverszállítások engedélyezését is. Ezzel tulajdonképpen visszadobná a labdát Hszi Csin-pingnek: ha annyira el akarod kerülni a Thuküdidész-csapdát, akkor lépj hátra te, barátom! Thuküdidész mindenesetre nem élte meg a peloponnészoszi háború végét, és otthona, Athén megalázó vereségét. Remélhetőleg mai utódjai nem két globális hatalom háborújának idején fognak arról vitatkozni, miként lehetett volna elkerülni a csapdát, és hogy az Egyesült Államok, Kína, vagy mindkettő, esetleg az egész világ kerül-e ki végzetesen meggyengülve a konfliktusból.
