Még két hónap sem telt el azóta, hogy Donald Trump újra átlépte a Fehér Ház küszöbét, de Washington és Brüsszel viszonya már történelmi léptékkel mérve is súlyos válságba jutott. A magyar miniszterelnök egyelőre élvezi a kitágult politikai játékterét, az olasz miniszterelnök azonban jóval óvatosabb.
Fotó: MTI/EPA/Olasz miniszterelnöki hivatal sajtóirodája/Filippo Attili
Meloni kötéltánca
A prioritás a „Nyugaton és a transzatlanti szövetségen belüli megosztottság megelőzése” kellene, hogy legyen, míg az „ennek vagy annak az oldalnak való drukkolás” nem lenne hasznos: így kommentálta Giorgia Meloni olasz miniszterelnök a Zelenszkij elnök és Trump közötti – és ezen keresztül Washington és Európa közötti – vitát. Az összecsapást követően – miközben a legtöbb európai vezető nyíltan kiállt Zelenszkij mellett – Meloni visszafogottsága figyelemre méltó volt.
A választás egy tojástánc számára. Ha Zelenszkij mellé állt volna, az veszélyeztette volna Meloni azon törekvését, hogy Washington számára az EU vezető összekötője legyen. Ha viszont Trump mellé állna, az az Európa iránti elkötelezettség hiányát, és különösen Ukrajna védelmének háttérbe szorítását fedné fel, amely mellett pedig Meloni korábban folyamatosan kiállt.
Az ezt követő londoni Ukrajna-csúcstalálkozón Meloni nem tudta leplezni kellemetlen érzését. Az európai vezetők – élükön Emmanuel Macron francia elnökkel és Keir Starmer brit miniszterelnökkel – határozott kiállása Európa stratégiai autonómiája mellett érvelve úgy tűnt, hogy félretolja Meloni gondosan kidolgozott tervét, hogy a Trump-kormányzattal való kétoldalú kapcsolatait kihasználva megerősítse szerepét Európában – akár az egység feldarabolása árán is. Eközben otthon a kisebbik koalíciós partnere, Matteo Salvini nyíltan Trump mellé állt, hogy megpróbálja magát Meloni alternatívájaként feltüntetni, és konszenzust teremteni az olasz közvélemény azon jelentős része körében, amely az ukrajnai háború befejezését akarja.
Túl nagy a mellény
A magyar miniszterelnökhöz hasonlóan Meloni nagyobb ligában akar játszani, mint amekkorát a hazájának képességei megengednének. És itt van a bökkenő: Olaszország strukturális problémái – amelyek távolról sem ennek, vagy annak a kormánynak a hibája, hanem legalább három évtizedes múltra tekintenek vissza – sokrétűek, és az elkövetkező években tovább fognak súlyosbodni.
A 136 százalékos GDP-arányos államadósság aránya Olaszországban a második legmagasabb az egész EU-ban, és az elkövetkező években borítékolhatóan tovább fog nőni. Az ország gazdasági növekedése lassú – a becslések szerint 2024-ben csupán 0,7 százalékos lesz –, és ami a legfontosabb, elsősorban az EU által finanszírozott „Gazdaságélénkítési és Rugalmassági Terv” által biztosított hatalmas (összesen 194,4 milliárd eurós) beruházásoknak köszönhető, amelyek azonban jövőre lecsökkennek.
Hosszabb távon a demográfiai tendenciák jelentős terheket rónak az ország gazdaságára: az elöregedő népesség miatt a következő tíz-tizenöt évben mind a nyugdíjakra, mind az egészségügyre fordított közkiadások növelésére lesz szükség. Ennek következtében Rómának – korlátozott költségvetési mozgástere miatt – szükségszerűen konstruktív párbeszédet kell folytatnia Brüsszellel és európai partnereivel, és uniós szintű beruházási és pénzügyi támogatási formákat kell keresnie.
Róma korlátozott képességei nemcsak makrogazdasági szinten, hanem – valamilyen módon következésképpen – diplomáciai és biztonsági téren is számolni kell. Franciaországgal, Németországgal és az Egyesült Királysággal összehasonlítva Olaszország diplomáciai hálózata kevesebb külföldi képviselettel, alacsonyabb létszámmal és alacsonyabb pénzügyi felszereltséggel rendelkezik. A létszámhiány különösen az egyes külpolitikai ügyekre fordítható idő és figyelem korlátozásával jár, ami megnehezíti a politikai szinten felvázolt nagy elképzelések átfogó és megvalósítható stratégiává való átültetését.
Hasonlóképpen, a NATO adatai alapján Olaszország védelmi kiadásai a GDP-hez viszonyítva 2024-ben 1,49 százalékot tesznek ki, ami jóval alacsonyabb, mint az Egyesült Királyság 2,33, Németország 2,12 és Franciaország 2,06 százaléka. Az, hogy Olaszország nehezen éri el a NATO-szinten több mint tíz évvel ezelőtt megállapított 2 százalékos védelmi kiadási küszöbértéket, nehéz helyzetbe hozza az országot transzatlanti szövetségeseivel szemben – még inkább egy olyan időszakban, amikor a Fehér Ház várhatóan a szövetségesek kollektív biztonsággal kapcsolatos kötelezettségvállalásainak radikálisan felfelé történő módosítására szólít fel.
Fotó: Európai Tanács
Az elkerülhetetlen választás a trumpizmus és a multilateralizmus között
Az biztos, hogy Meloni különleges kapcsolata Trumppal rövid távú engedékenységet eredményezhet olyan konkrét kérdésekben, mint a vámok vagy Olaszország nem megfelelő védelmi kiadásai, amelyek nem felelnek meg a NATO-követelményeknek. Ezek az azonnali előnyök azonban aligha jelentenek csodaszert Olaszország strukturális bajaira; ehelyett valószínűleg aláássák Olaszország hosszú távú stratégiai érdekeit, amelyek szilárdan Európában gyökereznek. Előbb vagy utóbb az USA-val való mindenáron való szövetkezés és annak az európai egység és a multilaterális rendszer elleni radikális fellépése, ahelyett, hogy „újra naggyá tenné Olaszországot”, többet ártana, mint használna a gyenge alapokon álló Rómának.
Olaszország a második világháború vége óta a multilateralizmus különböző formáinak leghűségesebb támogatói közé tartozik, és ez nem véletlen. Az ENSZ keretein belüli kezdeményezések aktív előmozdítójaként, az uniós integrációs folyamat egyik kezdeményezőjeként és a külföldi többoldalú katonai műveletek egyik legaktívabb résztvevőjeként az olasz kormányok következetesen támogatták – és ezzel az aktivizmussal próbálták igazolni a globális közös javak, például a NATO-n belüli kollektív biztonság némi szabadúszását.
Mivel Washington távolodik globális kötelezettségvállalásaitól, más országoknak is ki kell venniük a részüket a felelősségből. Az európai országok számára ez azt jelenti, hogy meg kell védeni azokat a közös javakat – köztük a kollektív biztonságot –, amelyek garantálták a háború utáni jólétüket és értékeiket.
Meloni most kötéltáncot jár. Az olasz miniszterelnök, aki nem akar állást foglalni, a Nyugat atlanti kereteken belüli egységéért esedezik, és közös találkozókra hívja fel Washingtont és Európát. Az Európát fenyegető, példátlan biztonsági válság közepette azonban ezek a felhívások üresen csengenek. Meloni visszafogottságára már Macron is felhívta a figyelmet, aki a korábbi miniszterelnök, Mario Draghi példája után „egy erős Olaszországban reménykedik, amely Franciaországgal, Németországgal együtt cselekszik”.
A Trump-adminisztráció egyoldalúsága és az atlantizmus figyelmen kívül hagyása aláássa Meloni „pragmatikus radikalizmusát”, és arra kényszeríti az olasz miniszterelnököt, hogy mutassa fel valódi szándékait. Mivel a transzatlanti kötelék minden eddiginél gyengébb, Ukrajna sorsa pedig bizonytalan, Meloninak sorsdöntő döntést kell hoznia: bevonja Washingtont Európa javára, vagy fogadjon az Egyesült Államok radikális jobboldalához való ideológiai közelségére, ami veszélyezteti az EU kohézióját; erősítse meg a nemzetközi radikális jobboldal sztárjaként betöltött megbízatását, vagy ismerje el, hogy Olaszországnak sok vesztenivalója van a pusztán erőn alapuló globális rend(etlenség) miatt.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
