Az Ukrajnában zajló háború arra is alkalmat biztosít, hogy felmérjük, mely fegyverrendszerek, eszközök azok, amelyek ugyan „papíron”, elméleti képességeik alapján, illetve a teszteken jól teljesítenek, a valóságban azonban nem. Itt nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy ezek az eszközök tervezői, gyártói tudatosan ferdítettek volna képességeikről, hanem inkább arról, hogy egy valós háború még a legjobban megtervezett tesztekhez képest is más kihívások elé állít. Különösen igaz ez az ukrajnai háborúra, amely hosszú-hosszú évek után az első, modern, nagyjából egyenlő erejű haderők közti összecsapás.
De mit jelent az, hogy egy fegyverrendszer alulteljesít? Ezt nem mindig olyan egyszerű megállapítani. Önmagában az, mondjuk, hogy valamiből sokat lő ki az ellenség, nem biztos, hogy azt jelenti, az adott eszköz rosszul teljesít a fronton – lehet, hogy jól ellátja a feladatot, amire készült, csak éppen ebben a konfliktusban az adott feladatot nem lehet nagy veszteségek nélkül ellátni. Az ár mindenképpen fontos tényező, hiszen egy adott fegyverre elköltött pénzből más eszközöket is lehetett volna gyártani vagy beszerezni. Minél magasabb az ár, annál valószínűbb, hogy ki lehetett volna váltani valamivel az adott eszközt.
A sikertelenség mércéje
Természetesen fontos tényező az is, hogy maga a fegyver milyen hatékonysággal lő ki ellenséges eszközöket – de itt is fel kell tenni a kérdést, hogy milyen áron. Ha ugyanazt a célpontot egy tizedannyiba kerülő eszköz mondjuk feleakkora hatékonysággal képes kilőni, akkor lehet, hogy az eredeti fegyverünk összességében nem is teljesít annyira jól.
A lényeg az, hogy csütörtököt mondani sokféleképpen lehet. Az mindenesetre biztos, hogy amennyiben egy precíziósnak szánt fegyver nem tud nagy pontossággal célba érni, akkor ott gond van. Pontosan ez történt az amerikai M-982 Excalibur irányított tüzérségi lövedékkel. Elméletben ez egy nagyon nagy találmány: kilőhető bármilyen sztenderd NATO 155 milliméteres lövegből, a hagyományos lőszerekkel együtt szállítható és a frontra juttatható, azonban azoknál jóval pontosabb, kilövés után kinyíló kis manőverezőfelületeivel célra vezeti magát. Cserébe persze jóval drágább is a hagyományos munícióknál, míg azok néhány ezer dollárba kerülnek, egy Excalibur 100 ezer dollárnál is többe.
Amikor 2022-ben elkezdték ezeket Ukrajnába szállítani, az elmélet a gyakorlatban is működött. 2023 első felében a becslések szerint 55 százalékos hatékonysággal találtak célba – tehát nagyjából két Excaliburra volt szükség egy találat eléréséhez, és összességében így körülbelül 300 ezer dollárba került egy célpont megsemmisítése. Tekintve, hogy ilyen lövedékeket fontosabb, nagyobb értékű célpontokra lőttek ki, ez elég jó arány volt.
Fotó: Wikimedia
Csakhogy aztán az oroszok kitaláltak valamit, és elektronikus hadviselési eszközeikkel megtanulták hatékonyan zavarni az Excaliburok GPS-alapú navigációs rendszerét. 2023 nyarától a hatékonyság előbb 7, aztán 6 százalékra esett, így egy sikeres bevetés ára közel 2 millió dollárra kúszott fel – ez már az a szint, amikor lassan már jobban megéri egy Storm Shadow-t kilőni az adott célpontra. Nem véletlen, hogy az amerikai szállítmányokbók kikoptak ezek a lövedékek.
Ennél is rosszabbul járt egy hasonló, de új fejlesztésű eszköz, a GLSDB bomba, amely azt ígérte, hogy egy földi kilövőeszközből kilőve, saját hajtással rásegítve, a levegőben manőverezve akár 150 kilométeres távolságokban is pontosan lesz képes becsapódni az ellenséges célpontokba. Nem túlzás azt állítani, hogy a GLSDB komoly hatással lehetett volna a háború menetére, ha nagy mennyiségekben szállítanak belőle Ukrajnába, és működik, hiszen a 80 kilométer hatótávolságú HIMARS-ok megjelenéséhez hasonló káoszt okozhattak volna az orosz logisztikában, immár 150 egy kilométeres sávban a frontvonaltól. Csakhogy a GLSDB nem működik. Ahogy az Excaliburra, először erre is több százezer dolláros légvédelmi rakétákat lövöldöztek az oroszok (ez még akkor is megérte volna Ukrajnának, ha soha semmit nem találtak volna el vele), de aztán ezt is kiismerte az orosz elektronikus hadviselés. Az utolsó hír az volt a GLSDB-ről, hogy át kell alakítani annak navigációs rendszerét, ami hónapokba is telhet – azóta semmi hír nincs róla, Ukrajnába szállítani értelmetlen pazarlása lenne a szűkös erőforrásoknak.
Koncepcionális problémák
A két fenti eset nyilvánvaló kudarca a nyugati hadiiparnak, azonban az alapkoncepcióját ezeknek a fegyvereknek nem kérdőjelezi meg. Senki sem gondolja, hogy az Excaliburhoz vagy a GLSDB-hez hasonló fegyverekre, tehát relatíve olcsó, tüzérségi eszközökből kilőhető, pontos és relatíve nagy hatótávolságú lőszerekre nincs szükség, csak éppen a megvalósítást kell ahhoz igazítani, amit az ukrajnai front tapasztalatai megmutattak.
Más viszont a helyzet az orosz BMD gyalogsági harcjárművel, amelyből az oroszok a 2-es és a 4-es sorozatból összesen több százat vetettek be a harctéren. A koncepció itt az volt, hogy az orosz BMP páncélosok képességeit olyan formába öntik, hogy a végeredmény ejtőernyővel is ledobható legyen. Elméletben impresszív is volt az eredmény: egy BMD-4-es egy 100 milliméteres löveggel, egy 30 milliméteres gépágyúval, illetve két géppuskával komoly tűzerőt képvisel, jelentősen javítva egy front mögé ledobott ejtőernyős egység harcképességét.
Csakhogy az ukrán fronton még csak távoli esélye sem merült fel egy valódi ejtőernyős hadműveletnek. (Sőt az is kérdéses, hogy a modern légvédelmi rendszerek korában valaha is előfordulhat-e, hogy lassú, védtelen szállítógépek tucatjait vagy százait küldi egy haderő az ellenséges légtérbe, miközben az is kérdéses, hogy legmodernebb harci gépei egyáltalán a frontvonalig el mernek-e repülni.) A BMD-ket így az ilyenekkel felszerelt ejtőernyős – orosz oldalon a VDV, tehát a légideszantos egységek kötelékébe tartozó – egységekkel együtt a hagyományos szárazföldi erőkkel együtt, a fronton vetették be.
A VDV egységek egyébként kiemelkedően teljesítettek, általában ott voltak minden fontosabb védekező vagy támadó hadműveletben a legveszélyesebb frontszakaszokon. A BMD-k viszont katasztrofálisan muzsikáltak. Ahhoz, hogy a jármű ledobható legyen ejtőernyővel, spórolni kellett a súlyával. Mint láttuk, nem a fegyverzeten spóroltak az orosz mérnökök, a BMD-4-es a fenti fegyverzet mellé rengeteg lőszert is szállít, miközben 500 kilométerre elég üzemanyag is elfér benne a legénységen, illetve a szállítható gyalogosokon kívül. Majd elfelejtettük, mindezt kétéltű formában. Csakhogy egyszerre mindent a fizika jelenlegi állása szerint nem lehet. A spórolás a páncélzaton történt, amelyet egy vékony alumíniumötvözetre cseréltek.
A gond az, hogy amennyiben egy gyakorlatilag bármilyen fegyverrel – a páncéltörő rakéták mellett akár egy könnyebb öngyilkos drónnal is – átüthető páncélzat mögé rengeteg nagyon gyúlékony és robbanékony dolgot, azaz üzemanyagot és rengeteg lőszert pakolunk, az nem igazán javítja az eszköz túlélési esélyeit. A háború elején meglévő nagyjából 350 BMD-4-es és 1000 BMD-2-esből nyár végéig a nyílt forrásból dolgozó adatelemzők szerint már 126, illetve 288 harcképtelenné vált.
Fotó: Wikimedia
Arra is vannak adatok, hogy ha egy ilyen járművet eltalálnak, akkor az általában nem azt jelenti, hogy mondjuk mozgásképtelenné válik és otthagyja legénysége. A vizuálisan igazolható veszteségek alapján az oroszok által elvesztett BMD-4-esek 85 százaléka nem a legénység által elhagyott vagy a javítható kategóriába kerül, hanem valóban megsemmisül, tehát látványosan és egyértelműen súlyos károkat szenved, és még ezeken az eseteken belül is 60 százalékban „atomjaira hullik”, azaz szinte a felismerhetetlenségig megsemmisül egy katasztrofális robbanásban. Ugyanez az arány az ugyanilyen fegyverzettel rendelkező BMP-3-asok körében csak 29 százalék, de a kevesebb tűzerővel rendelkező BMP-2-esek körében csak hat százalék.
A Russian BMD-4 suffers a catastrophic ammunition detonation after taking a strike from the Ukrainian 77th Airmobile Brigade. pic.twitter.com/HGQB66051Q
— OSINTtechnical (@Osinttechnical) August 26, 2023
Ez azért fontos, mert egy ilyen robbanást legfeljebb a csodával határos módon élhet túl bárki is a legénységből, tehát a BMD-k, és főleg a legújabb, 4-es típusok hajlamosak találat esetén a teljes legénységet is „magukkal vinni” a pusztulásba. Ha hozzátesszük, hogy a legénység a legtöbbször pont az orosz haderő jobban kiképzett, a harctéren is jól teljesítő VDV-egységeiből kerül ki, akkor ez még érzékenyebb veszteség. Ezt az orosz hadvezetés is látja, ezért a VDV-egységek egyre gyakrabban tűnnek fel hagyományos, ejtőernyős műveletekre, de még légi szállításra sem alkalmas harckocsikban és páncélosokban. A BMD-4-es tehát egy kompromisszumos koncepció eredménye volt, amelynek előnyeit egyáltalán nem tudta az orosz haderő kihasználni Ukrajnában, a hátrányai viszont komoly veszteségekhez vezettek. És akkor még azt a járulékos kárt nem is számoltuk, hogy a BMD-k kifejlesztése, gyártása, a VDV-egységek ejtőernyős hadműveletekre való kiképzése mennyi időt, energiát és pénzt emésztett fel, amelyeket mind a mostani háborúban hasznosabb dolgokra lehetett volna fordítani.
El kell bújniuk szégyenükben
Hasonló koncepcionális problémák látszanak a modern haderők egyik legtöbb képességet kínáló, leglátványosabb eszközei, a támadó harci helikopterek esetében is. Önmagukban ennek az osztálynak a legjobb képviselői, az orosz Ka-52-esek vagy az amerikai Ah-64-esek félelmetes fegyverrendszerek: percek alatt ott lehetnek bárhol a csatamezőn, tele vannak pakolva modern szenzorokkal és fegyverekkel.
A NATO-ban több tagország, illetve a Szovjetunió is jókora flottát állított fel támadó harci helikopterekből, és Oroszország e hagyományok mentén az ukrajnai invázió kezdetekor is jelentős mennyiségű ilyen géppel rendelkezett, körülbelül 130 Ka-52-es, 100-100 Mi-24-es és Mi-28-as, illetve 64 Mi-35-ös volt bevethető. Ez az összesen nagyjából 400 gép például a háromszorosa volt a bevethető Szu-34-es harci repülőgépek számának. Azt lehetett gondolni, hogy a harcokban nagy szerepet fognak játszani ezek a helikopterek.
Azonban Ukrajnában az derült ki, hogy kicsit túl sok minden veszélyes ezekre a gépekre. A hagyományos légvédelmi eszközök mellett a vállról indítható légvédelmi rakéták, sőt a vállról indítható páncéltörő rakéták is képesek voltak „leszedni” a harci helikoptereket, mostanra pedig már elfogási feladatokra kifejlesztett FPV drónok is megjelentek a frontvonalak környékén.
Ezért aztán ahelyett, hogy a harci helikopterek a frontvonalon bárhol gyorsan bevethető, pusztító erejű támogató fegyverek lettek volna, amire tervezték őket, valójában életveszélyessé vált számukra a frontvonalat 5-10 kilométernél jobban megközelíteni – viszont fegyvereik hatékonyan csak ilyen távolságokból lennének bevethetők.
Fotó: Twitter(X)
Így aztán a harci helikoptereket leginkább két módon használták a háborúban. Az egyik irányítatlan rakéták kilövése úgy, hogy a helikopter nagyon alacsonyan repülve közelíti meg a frontvonalat, majd az utolsó pillanatban felfele repülve, íves pályán lövi ki a rakétákat – úgy nagyjából a kijelölt cél felé. Az oroszok nagy(obb) hatótávolságú páncélosok elleni rakétákat is bevetettek harci helikoptereikről, ezzel igazából egy szakaszban, a tavaly nyári ukrán ellentámadás idején értek el komolyabb eredményeket – hogy aztán Ukrajna a frissen megkapott ATACMS rakéták a helikopterek a frontokhoz közeli repülőtereinek elleni bevetésével válaszoljon.
Elméletben ideális terepet nyújtott volna az orosz helikoptereknek az ukránok idén nyáron kezdődött kurszki betörése. A támadó harci helikoptereket pontosan erre fejlesztették ki: a földi tüzérségi eszközök lassú átcsoportosítása helyett gyorsan, pusztító erővel lennének képesek válaszolni egy ilyen hadműveletre, ahol az ellenséges légvédelem sem lehet úgy kiépítve, mint a megmerevedett frontvonalakon – elvileg. A gyakorlatban azonban az orosz Lost Armour a kurszki támadás kezdete óta az ukrán veszteségekről közzétett 272 videójra között egyetlen egy sem mutat a kurszki térségben helikopterek által elért találatokat, és az ukrán katonák sem panaszkodtak az orosz helikopterek jelentette veszélyre. A probléma valószínűleg az lehet, hogy pont a gyorsan változó frontvonalak miatt az orosz hadvezetés sem tudja, hol kell számítani az ukrán egyégek feltűnésére, így a helikopterek túl könnyen futhatnak bele vállról indítható rakétákkal vagy éppen elfogó drónokkal is felszerelt ellenségekbe.
A helikopterek tehát nem sokat tudtak villantani egy modern, egyenlő haderők által vívott háborúban. Cserébe viszont nagyon drágák. Ugyan a Ka-52-esek árát „csak” 15 millió dollár környékére becsülik, a lengyel haderő egy friss beszerzésben 96 Ah-64-es vásárolt az Egyesült Államoktól, darabonként több mint 100 millió dollárért (igaz ebben már pótalkatrészek és fegyverkészletek is vannak).
Csak összehasonlításképpen, Lengyelország a HIMARS-hoz hasonló K-239 koreai rakétakilövő rendszerekből 72 darabot vett 1,6 milliárd dollárért, a hozzájuk való „több ezer” rakétával. Melyik bizonyult hasznosabbnak az ukrán fronton? Elég egyértelmű a válasz. Ugyan a teherautók nem olyan mobilak, mint a helikopterek, a precíziós rakéták viszont nagyon is azok, és nem kell a kilövőállásokat pár kilométerre vinni az ellenséges állásoktól.
Ráadásul a helikopterek üzemeltetése is iszonyatosan drága, egy legmodernebb verziójú Ah-64-esre majdnem óránként 10 ezer dollárt számol az amerikai haderő, de átlagosan is 7 ezer dollár körülre jön ki egy repült óra – egy F-35-ösé 15 ezer, és azt azért nem kell minden egyes, bokorban elbújt vállról indítható rakétával felszerelt gyalogostól félteni. Minden bizonnyal az oroszok is boldogabbak lennének, ha inkább az irányított siklóbombákat, robotrepülőgépeket az ellenséges légvédelem hatótávolságán kívülről indítani képes Szu-34-esekből lett volna több a háború elején, és nem harci helikoptereknek (amelyekből egyébként a háború előtti készlet közel fele megsemmisült a harcokban a vizuálisan megerősített veszteségeket számláló oldalak szerint).
Az ukrajnai tapasztalatok tehát azt mutatják, hogy a jövőben a támadó harci helikopterek feladatait a földről indítható, nagyobb hatótávolságú precíziós fegyverek és a drónok vehetik át a frontvonalak közelében – ha pedig az ellenséges hátország támadásáról van szó, ott az újabb generációs harci repülőgépeké és a róluk indítható fegyvereké a terep.
Persze a csapásmérésre kifejlesztett harci helikopterek nem fognak egyik napról a másikra eltűnni, sőt mint Lengyelország esetében láttuk, még akár új, nagy értékű beszerzések is elképzelhetők, de kérdéses, hogy mekkora forrásokat fognak a jövőben bárhol új ilyen eszközök kifejlesztésére és hadrendbe állítására áldozni, amikor más, hatékonyabb eszközök fejlesztésére és gyártására is felhasználhatók lennének ezek a pénzek.
A cikk az ausztrál védelemgazdasági szakértő, Perun a témával foglalkozó adása alapján készült, amelyet itt is megtekinthetnek:
