Többször is írtunk már arról, hogy ugyan más modern háborúkhoz hasonlóan az ukrajnai háborúban sincsenek csodafegyverek, a legközelebb ehhez az amerikai HIMARS-rendszer áll. A nyáron Ukrajnába szállítani kezdett rakétarendszer az orosz utánpótlási rendszer szétzilálásával alapvető fordulatot hozott a háború menetébe, és óriási szerepet játszott abban is, hogy Herszon megyének a Dnyipró jobb partján található részét és magát Herszont is fel kelljen adnia az oroszoknak.
Ukrán szempontból azért vannak problémák a HIMARS-szal. Az egyik a hatótávolság. Az Ukrajnába szállított GMLRS-rakéták maximális hatótávolsága 85 kilométer. Mivel a céljukat nagyon pontosan eltaláló és nagyon gyorsan érkező rakéták ellen jelenleg nincs hatékony ellenszere az orosz légvédelemnek (a herszoni utánpótlásban kulcsfontosságú, és ezért minden lehetséges eszközzel megvédeni próbált Antonovszkij-híd használhatatlanná tételét sem tudták megakadályozni az orosz légvédelmi ütegek), ez jelenleg az a távolság, amelynél messzebb az orosz parancsnoki állásokat, javítóüzemeket, lőszerraktárakat viszonylagos biztonságban el lehet helyezni. (Az ukránok valamilyen fegyverekkel, valamilyen módon több, ennél jóval messzebb található célpont ellen intéztek már támadást a Krím-félszigeten és Oroszországban is, de ezek inkább egyedi esetek voltak, nem a HIMARS jelentette folyamatos fenyegetés.)
Már ez a 85 kilométer is iszonyatos nyomás alá helyezte az alapvetően vasúti szállításra épülő orosz logisztikai rendszert, többek közt megfosztva az orosz tüzérséget attól a képességétől, hogy heteken keresztül, gyakorlatilag megállás nélkül bombázza az ukrán állásokat a frontvonal nagy részén. Most képzeljük el, mi történne, ha ez a 85 kilométeres „halálzóna” hirtelen mondjuk a kétszeresére nőne a front orosz oldalán. Az internet egy ideig megint lángoló orosz lőszerlerakatokról készült felvételekkel lenne tele, ezután pedig az oroszoknak meg kéne oldaniuk, hogy kétszer akkora távolságról szállítsák kisebb, rugalmasabb, nehezebben bemérhető eszközökkel a frontra az utánpótlást.
Nem véletlen, hogy Ukrajna rendszeresen kéri az Egyesült Államoktól, hogy a GMLRS-rakéták mellett szállítson a HIMARS-rendszerekkel kompatibilis, hasonló pontosságú, de közel 300 kilométeres hatóvolságú ATACMS-rakétákból is. Erre a kérésre a Biden-kormányzat egyelőre következetesen nemet mondott, a kiszivárgott információk szerint elsősorban azért, mert az amerikaiak attól tartanak, hogy tovább eszkalálná a konfliktust, ha ezeket a rakétákat az ukránok esetleg mélyen az invázió előtti orosz határok mögött fekvő célpontok ellen is bevetnék. Az sem lehet persze mellékes szempont, hogy egyetlen darab ATACMS-rakéta több mint egymillió dollárt kóstál, és nem is porosodik belőle sokszáz vagy ezer darab amerikai raktárak mélyén.
És itt érkezünk el a HIMARS-szal adódó másik problémához. A GLMRS-rakéták ugyan „csak” 100-150 ezer dollárba kerülnek darabonként, az amerikai készletek viszont már fogyóban vannak. A helyzet kezd kritikussá válni, az amerikai tengerészgyalogosok már egy október 10-én a japán fegyveres erőkkel tartott közös gyakorlat során is annyira spóroltak a GLMRS-rakétákkal, hogy a gyakorlaton csak eljátszották azok kilövését, miközben a japánok saját hasonló rendszerükből egy tucat rakétát lőttek ki a gyakorlat során.
Pontosan nem tudjuk, mennyi GLMRS-rakéta van még az amerikai raktárakban, de abban minden forrás egyetért, hogy nem túl sok, az ukránok pedig jóval nagyobb ütemben fogyasztják ezeket, mint amilyen mennyiségben a békeidőre tervezett, meglévő gyártókapacitások elő tudják állítani a rakétákat. A gyártó Lockheed Martin korábban évi 4600 ilyen rakétát tudott elkészíteni, Ukrajnába pedig már az elmúlt néhány hónapban több mint 5 ezret küldtek. Sokatmondó a hír, hogy ősszel az amerikai védelmi hadsereg két, a GLMRS-rakéták gyártására vonatkozó szerződéses opciót is aktivált a Lockheed Martinnál, összesen 520 millió dollár értékben. A megrendelés az illetékes amerikai tisztviselő szerint „lehetővé teszi, hogy saját készleteink feltöltése mellett kritikus képességeket biztosítsunk szövetségeseinknek és nemzetközi partnereinknek”. Az viszont egyelőre nem világos, hogy mikorra pörgetheti fel a gyártást a Lockheed, és milyen ütemben történhet meg a készletek feltöltése.
Rakéták hátán szárnyaló bombák
Egy friss hír szerint viszont a közeljövőben az ukránok mindkét problémájukra részben megoldást kaphatnak. A Reuters írta meg néhány napja, hogy a Pentagon fontolóra veszi a Boeing ajánlatát úgynevezett GLSDB (Ground-Launched Small Diameter Bomb – Földi indítású kis átmérőjű bomba) fegyverek Ukrajnának történő szállítására.
A GLSDB a svéd Saab és az amerikai Boeing közös fejlesztése, és igen zseniális, következésképp igen halálos szerkezet. Nagyjából úgy lehet elképzelni, mint egy rakétahajtóművel ellátott szárnyas bombát. Úgy működik, hogy a szerkezetet egy földi kilövőből rakétahajtással lövik ki, majd a megfelelő magasság és sebesség elérése után a szárnyas bomba önállóan folytatja útját a megadott koordináták irányába, ahol aztán becsapódik.
A nagyjából 113 kilós bomba a GLMRS-rakétákhoz hasonlóan GPS-adatok alapján találja meg a célját, és azt ugyan lassabban közelíti meg, mint a ballisztikus pályán érkező rakéta, sokkal ügyesebben képes manőverezni. A célhoz közelítve az ellenséges légvédelmi rendszerek kijátszása érdekében éles kanyarokat is tud venni, és akár a kilövésének irányával ellentétes oldalról is be tud csapódni a célpontba. (Ez fontos lehet például, ha az ellenség a fronttól távolabb fekvő lejtőin alakít ki állásokat, egy meredek lejtő esetében ez lehetetlenné teszi egy ballisztikus pályán repülő fegyvernek, hogy találatot érjen el, ennek a bombának viszont nem okoz problémát.)
A rendszer egy HIMARS-rakétakilövőből is indítható, és ebben az esetben akár 150 kilométeres távolságban lévő célok is támadhatók vele. A GLSDB tehát majdnem hozza a GLMRS-hez képest a kétszeres hatótávolságot, ráadásul utóbbi néhány méteres, önmagában lenyűgöző találati pontosságát megfejelve egy (1) méteres találati pontosságot ígér.
Persze ezek az impresszív adatok nem sokat érnének, ha a GLSDB sorozatgyártásának beindításához sok időre lenne szükség, maga a fegyver pedig mondjuk az ATACMS-rakéták árszínvonalát képviselné. De nem ez a helyzet. Ugyanis a GLSDB valójában két meglévő eszköz, az eredetileg repülőkről ledobásra tervezett GBU-39 kis átmérőjű légibomba, illetve az M26 jelzésű rakétahajtómű összekombinálásából áll, természetesen némi átalakításokkal. Mindkettőből viszonylag sok található készen amerikai raktárakban, és a kész GLSDB-k ára pedig még a GLMRS-rakéták áránál is alacsonyabb lenne. Egy GBU-39-es bomba ára 40 ezer dollár körül alakul, de mindennel együtt is várhatóan bőven a 100 ezer dollár alatt maradhatna az új fegyver ára, ha beindulna a sorozatgyártás.
„Ez arról szól, hogy mennyiséget állítsunk elő olcsón, mert egyes készletek a kívánt szint alá csökkentek, és mindenképpen alatta vannak annak a szintnek, amely szükséges ahhoz, hogy Kínát elrettentse egy konfliktus kirobbanásától”
– mondja a GLSDB beszerzésének ötletéről Tom Karako, a Center for Strategic and International Studies szakértője. Aki azt is hozzáteszi, hogy az afganisztáni kivonulással rengeteg, arr a hadszíntérre betárazott légibomba maradt készleten, amelyek az ukrán légierő gépeivel nem kompatibilisek, viszont ily módon felhasználhatók lennének.
Persze a GLSDB sorozatgyártása sem indulhatna be egyik napról a másikra. A Boeing és a Saab még további teszteket tervez a 2019 óta fejlesztett eszközzel, ezután pedig meg kéne határozni egy pontos árat, és az egész ügyletnek végig kéne futnia a Pentagon beszerzéseket lebonyolító bürokráciáján, a megfelelő politikai felhatalmazást is megszerezve. A Saab vezérigazgatója, Micael Johansson sejtelmesen csak annyit mondott még októberben a GLSDB fejlesztésének állásáról:
„A nagyon közeli jövőben megrendelésekre számítunk a rendszerrel.”
Mindenesetre a szakértők elképzelhetőnek látják, hogy az első sorozatgyártott GLSDB-k már 2023 tavaszán elkészüljenek, és akkor már csak azt kell majd eldöntenie az amerikai vezetésnek, hogy elkezdi-e nagyobb számban leszállítani Ukrajnának a fegyvert, ami a HIMARS eddig sem kis eredményeihez képest is új helyzetet teremthetne az ukrán frontvonalakon – és azoktól akár 150 kilométeres távolságban is.
