Percek alatt csináltak ócskavasat az orosz és kínai fegyverekből az amerikaiak Venezuelában

Miután szombaton arra ébredt a világ, hogy az Egyesült Államok egy elképesztő akcióval elrabolta – vagy ha úgy tetszik, letartóztatta – egy szuverén ország államfőjét annak fővárosában, a legnagyobb figyelem az akció nemzetközi jogi vonatkozásaira, illetve lehetséges következményeire irányult. (Ezekről olvassa el Lénárt András Latin-Amerika-szakértővel készült interjúnkat.)

Érdemes azonban kicsit elidőzni az akció gyakorlati megvalósításánál is. Ez ugyanis még amerikai mércével is igencsak figyelemreméltó húzás volt. Szoktak beszélni a rohamosan fejlődő kínai haderő vélt vagy valós, vagy éppen – mondjuk az ukrajnai fejlemények tükrében egyre ritkábban – az orosz haderő az amerikaihoz mérhető képességeiről. De amit Venezuelában január 3-án láttunk, az meg kell hogy erősítse: jelenleg (még?) a világon senki sincs köszönőviszonyban sem azzal, amire az amerikaiak képesek. Ráadásul részben éppen orosz és kínai eszközök ellenében.

Nem volt ujjgyakorlat

Természetesen az elmúlt években is számos erődemonstrációt láthattunk az amerikai haderőtől. Kicsit hasonló akció volt Oszáma bin Láden terroristavezér 2011-es levadászása Pakisztánban. Az amerikai kommandósok akkor is helikoptereken érkeztek és egy jól védett épületben, részben ellenséges terepen csaptak le – de alapvetően mégiscsak egy baráti, vagy legalábbis nem ellenséges országban, és nem egy reguláris haderő, hanem egy terrorszervezet ellenében.

Vagy itt van Irán tavalyi bombázása. Az amerikai légierő bebizonyította, hogy veszteségek nélkül be tud repülni egy jól védett ellenséges légtérbe, és ott nagyjából azt csinálni, amit akar. De azért akkor szó sem volt arról, hogy lopakodó bombázók és vadászok mellett lassú és sérülékeny helikoptereket küldjenek be egy iráni nagyváros fölé.

És azért vannak figyelmeztető ellenpéldák is. A Sólyom végveszélyben című filmben is feldolgozott, 1993-as mogadishui csata során az amerikai haderő egy hasonló akcióban próbált lecsapni két ellenséges parancsnokra. A kialakuló véres, városi közelharcban 18 amerikai katona esett el, 73 megsebesült – ez volt a vietnámi háború óta a legnagyobb veszteséggel járó amerikai katonai akció.

Egy ellenséges nagyvárosba katonákat küldeni önmagában jókora kockázat. Ha pedig a helikopterek a modern légvédelmi eszközökkel szembeni sérülékénységére keresnénk bizonyítékokat, nézzük csak meg, mi történt az ukrán fronton: helikoptereket ellenséges terület fölé küldeni nagyjából az öngyilkossággal egyenértékű. A venezuelai akció tehát „papíron” nagyon kockázatos volt, és akár katasztrofálisan is végződhetett volna amerikai szempontból.

Maduro bízott az orosz és kínai „vasban”

Annál is inkább, mert itt nem holmi szomáliai lázadókkal, hanem Dél-Amerika egyik legerősebb haderejével került szembe az Egyesült Államok. És ez az erő nemcsak katonák vagy elavult páncélosok számában mutatkozott meg, hanem modern légvédelmi rendszerekben, sőt modern harci gépekben is. Venezuela Oroszország és Kína stratégiai szövetségeseként, és az amerikai beavatkozás fenyegetésével hosszú évek óta szembenézve dollármilliárdokat költött arra, hogy a légterét minél veszélyesebb hellyé tegye az amerikai eszközök számára.

Október végén az erősödő amerikai katonai jelenlétre illetve a tengeren végrehajtott csapásokra válaszul maga Nicolás Maduro elnök beszélt harciasan arról, hogy Venezuelának több ezer orosz rakétája van „kulcsfontosságú légvédelmi pozíciókban”.

„A világ minden katonai ereje ismeri az Igla-S erejét, és Venezuelának nem kevesebb, mint 5 ezer van belőle”

– mondta, majd azt is hozzátette, hogy a venezuelai nép „egységes és felkészült”. Az Igla egy vállról indítható föld-levegő rakétarendszer, az Ukrajnában ukrán oldalon bizonyított amerikai Stinger vagy a brit Starseek orosz megfelelője, az Igla-S pedig egy továbbfejlesztett, akár 6 kilométeres távolságig és 3500 méteres magasságig hatásos verzió. Tökéletesen alkalmas tehát alacsonyan szálló repülőgépek, és különösen helikopterek elleni bevetésre.

De az Igla-S-nek normál esetben csak az utolsó védvonalát kellett volna képeznie a venezuelai légvédelemnek. A venezuelai fegyveres erők papíron legerősebb légvédelmi eszköze az orosz S-300-as rendszer. Ezt még 2013-ban, nagyából kétmilliárd dollár értékű üzlet keretében kapták Oroszországtól. Az S-300-as több száz kilométeres hatótávolsággal bír, és elméletben akár ballisztikus rakéták elfogására is képes. Szintén modern és az ukrajnai tapasztalatok alapján talán az S-300-asnál is veszélyesebb orosz rendszer a Buk-M2-es rendszer, amely önállóan is képes akár 24 ezer méter magasságban repülő célpontok leküzdésére is – ebből a becslések szerint 12 darabot szerzett be Venezuela. Ezen felül az ország rendelkezik még az 1960-as évekből származó Pechora orosz rakétarendszer a 2M standardra modernizált változataival is, amelyek ha lopakodó gépek ellen nem is, de helikopterek ellen nagyon is hatásosak lehettek volna.

Mindezek az eszközök pedig saját radarrendszereik mellett számíthattak fejlett kínai radarok támogatására is. A JYL-1, illetve a JY-27 radarok a kínai közlés szerint kifejezetten „lopakodó” (azaz alacsony észlelhetőségű) eszközök azonosítására és befogására készültek.

Ráadásképpen pedig a venezuelai légierő nagyjából 21 Szu-30-as orosz vadászbombázóval is rendelkezik, amelyek modern R-77-es levegő-levegő rakétákkal, valamint a hajók ellen bevethető Kh-31A szuperszonikus rakétákkal is fel vannak szerelve. Ironikus módon egyébként a venezuelai légierőnek maradt még néhány – a becslések szerint három – bevethető állapotú F-16-os vadászgépe is.

Összességében tehát a venezuelai fegyveres erőknek képesnek kellett volna lennie komoly ellenállást kifejtenie akár az amerikai légierő legfejlettebb eszközei ellenében is, és különösen az ország fővárosa felett alacsonyan, lassan, és könnyen felfedezhetően szálló helikopterekre kellett volna halálos veszélyt jelenteniük – de akár még az ezeket (a helikopterek hatótávolsága miatt viszonylagos közelségből) indító amerikai hajók ellen is megkísérelhettek volna csapásokat indítani.

Ennek ellenére az előzetesen sem lett volna kérdés, hogy egy háború esetén az amerikai erők képesek lettek volna egy idő után megsemmisíteni a venezuleai légvédelmet. De talán arra lehetett számítani, hogy ehhez egy kiterjedt, több napos légi hadjáratra lenne szükség, amelynek során szisztematikusan, rétegről rétegre, eszközről eszközre haladva bontják le a venezuelai képességeket. Ez azonban a meglepetés előnyének elvesztését jelentette volna, és nyilvánvalóan Maduroék éberségét is tovább fokozta volna – miközben akármit is gondolunk az amerikai képességekről, azért ők sem tudnak minden egyes, Igla-S-t lóbáló venezuelai katonára egy precíziós bombát dobni, így aztán helikopteres kommandóstámadást végrehajtani nem lett volna sokkal kevésbé kockázatos akár egy hetekig tartó, rengeteg áldozatot követelő bombázás után sem.

Percek alatt elintézték a fontos kérdéseket

Ehhez képest szombaton az amerikaiak úgy voltak képesek az akció elindítása után gyakorlatilag percekkel tucatnyi helikopter fedélzetén százas nagyságrendű kommandóst Maduro egy katonai bázison berendezett „búvóhelyéhez” küldeni, majd visszahozni, hogy egyetlen helikopter szenvedett csak sérüléseket, de még az is „saját lábán” tudta elhagyni a venezuelai légteret. Hogyan?

Ugyan természetesen sem amerikai, sem venezuelai részről – érthető módon – nem adtak ki részletes jelentéseket arról, mi is történt, nagy vonalakban össze lehet rakni, mi is történt.

Az amerikaiak nagyjából húsz bázisról és hadihajóról körülbelül 150 repülőgépet vetettek be az akció során, köztük számos légtérellenőrző és irányító gépet, elektronikus hadviselésre specializált gépeket, B-1B, F-22-es, illetve F-35-ös lopakodó repülőgépeket, illetve számos drónt is. A céljuk nem kiterjedt csapások végrehajtása volt, hanem „csak” a Caracasban, illetve a főváros környékén állomásozó venezuelai légvédelmi és egyéb fegyveres erők teljes megbénítása.

A venezuelai légvédelmi eszközök kezelői érzékelték a bejövő támadást, „felkapcsolták” a rendszereiket, ezzel azonban láthatóvá tették saját eszközeik helyzetét az amerikai gépek számára. Az amerikai elektronikus hadviselési eszközök ezután teljesen megvakították a venezuelai radarokat, a bemért célpontokat pedig többek között „radarkereső” rakétákkal semmisítették meg.

Közben fizikai csapásokkal, illetve elektronikai eszközökkel „lekapcsolták” a főváros és környékének áramellátását. Egy másik támadási hullám pedig a haderő parancsnoki központjait célozta meg.

The aftermath of American strikes on the El Hatillo communications center located on the outskirts of the capital of Venezuela, Caracas. pic.twitter.com/oeANHPBrHA

— Status-6 (War & Military News) (@Archer83Able) January 3, 2026

A végeredmény pedig az lett, hogy venezuelai légvédelem teljesen megbénítva nézte végig az amerikai akciót. A venezuelai fegyveres erők pedig olyannyira nem voltak urai a helyzetnek, hogy a megtámadott elnök védelmére sem tudtak jelentősebb erőket mozgósítani – mondjuk például néhány százat vagy csak néhány tucatot abból az 5 ezer Igla-S vállról indítható légvédelmi rakétából, amelyek még a légvédelem teljes összeomlása közepette is képesek lettek volna célbavenni az érkező vagy távozó amerikai helikoptereket.

A venezuelai légierő valamikor, még az események közepette egyetlen darab Szu-30-as gépet tudott a levegőbe küldeni, de ennek legénysége földi támogatás nélkül nem talált magának célpontot, és céltalanul körözgetett Caracas környékén. Valamikor hajnalban aztán a helyiek láttak a levegőben egy másik Szu-30-ast, illetve egy F-16-ost is, de ezek sem hajtottak végre semmilyen harci cselekményt.

A hab a tortán pedig az volt, hogy az amerikai különleges erők a jelentések szerint percek alatt vágták át magukat Maduro – kubai elitkatonákból álló – személyes testőrségén is, egyetlen fő veszteség nélkül. Ez is elképesztő teljesítmény, és a tökéletes felkészültség mellett (a katonák Maduro tartózkodási helyének pontosan felépített 1:1-es makettjében gyakoroltak) a kiképzésben is komoly amerikai fölényről árulkodik.

Információban az erő

A lehengerlő eredményben természetesen szerepe volt az akció hihetetlen gyorsaságának is. Az egész művelet nagyjából két és fél, három órát vett igénybe. Mire a venezuelai vezetés egyáltalán felfogta, mi is történik, Maduro már bilincsben repült egy amerikai hadihajó felé. A Caracasból kikerülő felvételek alapján a hajnali órákra már elárasztották a katonák a főváros utcáit – de akkor már késő volt.

Ez nem lett volna lehetséges az amerikai hírszerzés által előzetesen begyűjtött és elemzett információk nélkül. A hírek szerint amerikai hírszerzők lopakodó drónok bevetésével, a helyszínen tartózkodó ügynökök révén, illetve egy, a venezuelai kormányhoz tartozó forrásuk segítségével heteken keresztül követték nyomon Maduro minden lépését, illetve természetesen feltérképezték a venezuelai fegyveres erők és a légvédelem képességeit, gyenge pontjait, várható reakcióját is.

The second confirmed loss of a Russian-made 9K317M2 Buk-M2E medium-range air defence system operated by Venezuela's Air Defence Command.

This one destroyed on the territory of the Higuerote Air Base, 75km east of Caracas. pic.twitter.com/jKIoHL105q

— Status-6 (War & Military News) (@Archer83Able) January 3, 2026

Összességében a caracasi „emberrablás” lenyűgöző teljesítmény volt nemcsak az amerikai haderő, de a teljes amerikai hírszerzési és hadi gépezet részéről, egy igencsak kockázatos, de egyben váratlan és ambiciózus terv tökéletes végrehajtása.

A siker egyfelől mutatja az amerikai haderő technológiai fejlettségét. A pilóta vezette és pilóta nélküli lopakodó repülőgépek, az elektronikai hadviselés, a precíziós csapásmérő eszközök kombinációja leküzdhetetlen ellenfélnek bizonyult az összességében egyáltalán nem reménytelenül elavult, nyomokban a legmodernebb orosz és kínai technológiát is alkalmazó venezuelai erők számára. Olyannyira, hogy a történteket nem is lehet valódi összecsapásnak nevezni, hiszen míg az amerikaiak pontos ütemterv szerint végrehajtották az akciót, addig ellenfelük süketen és vakon próbálta egyáltalán felfogni, mi is történik – sikertelenül.

The 312th “Ayala” Armored Cavalry Battalion of the Venezuelan Army appears to have had all of its equipment and most of its armored vehicles entirely destroyed in last night’s strike operation by the United States, which heavily targeting the Fuerte Tiuna Military Complex in the… pic.twitter.com/VXmVHRK4ha

— OSINTdefender (@sentdefender) January 3, 2026

Az amerikaiak igazi erejét azonban nem csak, illetve nem önállóan az egyes fejlett eszközök adták ebben az esetben sem. Ahogy már például a kínai haderő fejlődése kapcsán is többször leírtuk, az Egyesült Államok leginkább az információ megszerzése, elemzése, integrálása és felhasználása területén jár még mindig messze a világ előtt. Az amerikai haderő pontosan tudta a venezuelai akció megindítása előtt, hogy mit és hogyan akar elérni, és képes volt több ezer katonát és sok száz katonai eszközt tökéletesen koordinálni, hogy meg is valósítsa ezt a tervet – ráadásul a legközelebbi amerikai szárazföldtől közel ezer kilométernyire. Akármilyen fenntartásaink is lehetnek az akcióval kapcsolatban, ez mindenképpen megsüvegelendő teljesítmény, és olyan teljesítmény, amelyre jelenleg a világ egyetlen más állama sem lenne képes.