A második Trump-elnökség eddigi talán legnagyobb botrányának a Signal-ügy számít. Mint emlékezhetünk, március 24-én derült ki, hogy a Trump-kormányzat vezető tisztviselői egy titkosított üzenetküldő alkalmazásban, a Signalban létrehozott csoportban beszélték meg a jemeni húszik ellen indítandó katonai műveleteket – és tettek tanúbizonyságot európai szövetségeseik iránt érzett mély ellenszenvükről. A csoportba pedig Mike Waltz, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója véletlenül felvette Jeffrey Goldberget, a The Atlantic neves külpolitikai újságíróját is.
Az érintettek – az elnökig bezárólag – először a szokásos trumpi stratégiát követve egyszerűen letagadták, hogy a dolog megtörtént volna, álhírnek minősítve a Goldberg által közzétett információkat. Pete Hegseth védelmi miniszter, illetve Tulsi Gabbard, a nemzetbiztonsági hivatal igazgatója is első körben egyszerűen letagadták, hogy valóban pontos támadási tervek is szóba kerültek a csoportban – hogy aztán kiderüljön, maga Hegseth osztott meg időpontokat, koordinátákat, bevetett fegyvereket a többiekkel.
Ezután váltott az amerikai kormányzat kommunikációja, és tagadás helyett a történtek jelentőségének elbagatellizálása lett az új stratégia. Hegseth például, miután kiderült, hogy hazudott a támadási tervekről, abba próbált belekapaszkodni, hogy a The Atlantic megfogalmazásával ellentétben nem „háborús tervek”, csupán „támadási tervek” kerültek a csoportba.
Minden az újságírók hibája?
Végül pedig, úgy látszik, a Trump-adminisztráció úgy döntött, hogy a történteket a (liberális, woke, globalista) média támadási kísérleteként fogják keretezni. Néhány nappal a botrány kirobbanása után már ott tartott a kommunikáció, hogy valójában az ügyet feltáró újságíró, illetve a média a hibás a botrányért, nem az, hogy az érintettek minden biztonsági szabályt megszegve beszélgettek szigorúan titkos ügyekről, Mike Waltz pedig véletlenül egy újságírót is hozzáadott a csoporthoz.
Érdemes belenézni John Ratcliffe, a CIA igazgatójának szenátusi meghallgatásába, ahol elég világosan kiderül, mennyire tarthatatlan az adminisztráció álláspontja. Mark Warner demokrata szenátor például azt a kérdést teszi fel Ratcliffe-nek, hogy a CIA vezetőjeként hogyhogy nem vette észre Goldberg jelenlétét, és nem jelezte, hogy ez biztonsági aggályokat vet fel. Bennet hozzáteszi: még ha a többiek minden elővigyázatossági intézkedést meg is tettek, Goldberg egy szupermarket parkolójában olvasgatta a jemeni támadási terveket, Steve Witkoff, Trump közel-keleti különmegbízottja (aki egy furcsa fordulattal az orosz-ukrán háború lezárására irányuló amerikai erőfeszítések központi figurája lett) pedig éppen Moszkvában tartózkodott, amikor a telefonján bizalmas katonai és diplomáciai információkat nézegetett.
Maga Trump a nyilvánosság előtt mindennek ellenére kiállt az érintettek mellett, és senkit nem rúgott ki a történtek miatt, sőt még a háttérben sem kérte senkitől, hogy mondjon le. Miután Waltz végül elismerte a felelősséget azért, amiért hozzáadta a csoporthoz Goldberget, az elnök továbbra is kiállt mellette, és közölte, Waltz „megtanulta a leckét”. Március 31-én pedig már azt közölte a Fehér Ház, hogy
„az ügy le van zárva”.
Személyes ellentétek
Azonban a The New York Times és a The Guardian információ szerint a színfalak mögött nagyon is megrendült Waltz pozíciója, és az elnök komolyan fontolgatta a leváltását, illetve lemondatását. Csakhogy elég meglepő indokok állnak mind a bizalom megrendülése, mind a döntés mögött is, hogy Waltz – legalábbis egyelőre – megtarthatta pozícióját.
Trump ugyanis elsősorban nem azért lett dühös Waltzra, mert egy Signal-csoportban beszélgetett támadási tervekről, de még nem is azért, mert volt olyan amatőr, hogy ide meghívott egy újságírót is. Hanem azért, mert az elnök fejébe szöget ütött a gondolat, hogy Waltz valamiféle kapcsolatban állhat Goldberggel, akit Trump „utál”. A fő kérdéssé az vált, hogy miként lehetett benne a nemzetbiztonsági tanácsadó telefonjában az Atlantic újságírójának a száma.
Nem javított a helyzeten az sem, hogy Waltz elsőre – talán a főnökétől tanult módszerrel – kapásból letagadta, hogy személyesen ismerné Goldberget, csakhogy aztán előkerült egy fénykép, amelyen a két férfi egymás mellett áll egy évekkel ezelőtti eseményen. Persze önmagában semmi meglepő vagy gyanús nem kéne legyen abban, hogy egy évtizedek óta Washingtonban dolgozó nemzetbiztonsági szakpolitikus és az ország egyik vezető külpolitikai újságírója személyesen is ismerik egymást, netán még szót is váltanak időnként személyesen vagy telefonon is, Trump számára azonban ez azt a gyanút vetette fel, hogy Waltz esetleg „kibeszél” a stábjából.
Fotó: MTI/EPA/Shawn Thew
Tény, hogy a már George W. Bush idején is kormányzati pozíciót betöltő Waltz némileg kilóg a sorból a Trump-kinevezettek között, hiszen az elnöktől független karriert tudhat maga mögött, és viszonylag elismert szakemberként tartották számon még a demokrata oldalon is. Szemben mondjuk azzal a Pete Hegseth-szel, aki csak J. D. Vance alelnöki szavazatával foglalhatta el pozícióját, és még e botrány előtt, és a republikánus oldalon is komoly kételyek merültek fel alkalmasságával kapcsolatban.
Rezeg a léc
Trump azonban Hegseth-t nem látja felelősnek a történtekért, ahogy Tulsi Gabbard vagy éppen Ratcliffe pozíciója sem került veszélybe a Signal-botrány miatt – az ő lojalitásukkal kapcsolatban ugyanis egyelőre nem merültek fel kérdések. Az elnök végül múlt szerda este J. D. Vance-t, a Fehér Ház kabinetfőnökét, Susie Wilest, Sergio Gort, a Fehér Ház személyzeti főnökét, Steve Witkoffot és másokat hívott össze, hogy megbeszélje velük Waltz sorsát.
Másnap aztán magát Waltzot is maga elé idézte, és végül péntek reggel jelezte szűk körének, hogy Waltz egyelőre megtarthatja pozícióját. Az ügyre rálátó források szerint azonban a legfontosabb szempont nem az volt, hogy az elnök továbbra is bízik benne és alkalmasnak tartja feladatára, hanem az, hogy leváltása „rossz üzenet” lett volna. Első elnöksége alatt Trumpot sok kritika érte azért, mert minden korábbi adminisztrációhoz képest több személycsere volt az elnöki tanácsadók sorában – ezért most nem akarta fő nemzetbiztonsági tanácsadóját két hónap után leváltani. (Első ciklusának első nemzetbiztonsági tanácsadóját, Michael T. Flynnt például kevesebb mint egy hónap után váltotta le Trump.)
Fotó: MTI / AP / AFP pool / Jim Watson
A másik fő szempont pedig az volt – állítja a Guardian Trumphoz közel álló tisztviselőkre hivatkozva –, hogy Trump nem akart „győzelmet ajándékozni” az Atlanticnak, és a leváltással közvetve elismerni, hogy hibáztak kormányának tagjai.
Waltz pozíciója azonban továbbra sem túlságosan stabil. A New York Times forrásai szerint a nemzetbiztonsági tanácsadó már a Signal-botrány előtt is összeütközésbe keveredett J. D. Vance-szel és Wilesszal is, például az Iránnal kapcsolatos politika ügyében. Waltzot egyesek túlságosan „héjának” tartják (Iránnal kapcsolatban is a katonai beavatkozás mellett szólalt fel, miközben az elnök inkább a diplomáciai megoldást szorgalmazza) az adminisztráción belül, és többen kifejezték kétségeiket azzal kapcsolatban, hogy mennyire lesz képes belesimulni a kórusba, és a többiekhez hasonlóan kizárólag Trump kéréseit, vágyait és iránymutatásait figyelembe véve alakítani álláspontját.
A Signal-botrány kitörése után került elő egy 2016-os felvétel, amelyen Waltz a sorozás alól kibújóként emlegeti Trumpot, majd belemondja a kamerába, hogy
„Állítsuk meg Trumpt, most.”
Kormánybeli ellenfelei ezt a felvételt is felhasználták arra, hogy Trumpot megpróbálják még inkább Waltz ellen hangolni, egyelőre azonban sikertelenül.
