Széttépi Trump a NATO északi-sarkvidéki terveit

Miután azzal a politikával kampányolt, hogy véget vet a háborúknak, békét teremt, Amerikát helyezi előtérbe és függetleníti az országot a világtól, Donald Trump megválasztott elnök ezen a héten úgy döntött, hogy feléleszti a 19. századi imperializmust. Az Északi-sarkvidék stratégiai elhelyezkedése, valamint a kiaknázatlan természeti erőforrások és az éghajlatváltozás miatt megnyíló új hajózási útvonalak miatt az arktikus térség békerendszere megrendül, amint Trump nyíltan arra törekszik, hogy Grönlandot amerikai ellenőrzés alá vonja.

A NATO a 2030-as előretekintő stratégiájában külön fejezetet szentelt a klímaváltozás biztonságpolitikai következményeinek. Tavaly októberben a NATO még közösen próbálta kezelni a térség biztonságpolitikai kihívásait. A védelmi szövetség egy 13 országból álló csoportja megállapodott a Northlink kezdeményezés előmozdításáról és egy űralapú, katonai szintű kommunikációs rendszer kiépítéséről az Északi-sarkvidéken a meglévő kereskedelmi műholdak felhasználásával. 

A lépésre azért került sor, mert Oroszország fokozta jelenlétét az általa határolt régióban. Az Egyesült Államok pedig arra figyelmeztetett, hogy Oroszország zavaró támadásokat indíthat a térségben lévő műholdak ellen, és egyéb rosszindulatú lépéseket hajthat végre a régióban.

A tavalyi washingtoni NATO-csúcstalálkozó alkalmával ráadásul az Egyesült Államok, Kanada és Finnország ígéretet tett arra, hogy együtt fognak dolgozni új jégtörők építésén és az Északi-sarkvidékre jellemző védelmi termelés közös bővítésén.

A nukleáris kártya

Moszkva a 9 millió négyzetkilométeres leolvadó arktikus térség 40 százalékát követeli magának, és azt „stratégiai erőforrás bázisának” tekinti. A Kreml 2015 nyarán nyújtotta be igényét az ENSZ-hez egy 1,2 millió négyzetkilométeres – vagyis nagyjából egy Dél-Afrikai Köztársaság nagyságú – területre a térségben, beleértve az Északi-sarkot. Oroszország 2023-as külpolitikai stratégiája az Északi-sarkvidéket Kína, India és az ázsiai-csendes-óceáni térség fölé helyezi prioritásként. Úgy tűnik, hogy Oroszország az Északi tengeri útvonalat (NSR) és a Nagy Eurázsiai Partnerség projektet a Kelet-, Délkelet- és Dél-Ázsiába vezető tengeri logisztikai útvonalakkal kívánja összekapcsolni.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az Északi-sarkvidék mennyire fontos Oroszország számára az Egyesült Államokkal szembeni fenyegető nukleáris pozíciójának fenntartása szempontjából.

Egy nukleáris ütésváltás esetén Moszkva valószínűleg nagy hatótávolságú ballisztikus rakétákat lőne ki – a Kola-félsziget közelében lévő ballisztikus rakétás tengeralattjáró-bázisokról – a Grönland feletti, rosszul ellenőrzött légtéren keresztül. Az Északi-sarkvidéken a rossz látási viszonyok miatt az amerikai erők nem lennének felkészülve a csapás észlelésére és elhárítására.

Oroszország a Krím 2014-es megszállása óta építi ki ezt az északi-sarkvidéki haderőt. Erőfeszítései során az olvadó tengeri jég egyszerre jelentett lehetőségeket és kihívásokat az ország számára. Egyfelől Oroszország sarkvidéki partvidékének gazdasági jelentősége növekszik, mivel kereskedelmi szempontból megvalósítható hajózási útvonallá vált, így Moszkva hasznot húzhat abból, hogy rövid hajózási útvonalakat biztosít az Ázsia és Európa között árut szállító kereskedelmi hajók számára. A nagyobb forgalom azonban azt is jelenti, hogy Oroszország ellenőrzése hatalmas sarkvidéki partvidéke felett – amely a nyugati Barents-tengertől a keleti Bering-szorosig húzódik – most veszélybe került.

Ezért Oroszország az Északi Flotta támaszpontjain lévő légvédelmi, légi és szárazföldi erők sűrű hálózatát felhasználva arra összpontosít, hogy lezárja a Barents-tengeren lévő Kola-félszigethez való hozzáférést, hogy megvédje stratégiai tengeralattjáró-erejét és megőrizze a flotta egész éves hozzáférését az Atlanti-óceánhoz. Emellett nagy összegeket fektetett be a precíziós irányítású rakétatechnológiába, hogy távoli célpontokat is megfenyegethessen, és a hagyományos haditengerészeti vagy légi erők bevetése nélkül is elérje a tenger megtagadását.

Továbbá, annak érdekében, hogy a stratégiai tengeralattjáró-erőt Alaszka közelében tudja fenntartani és működtetni anélkül, hogy az Északi Flotta javító létesítményeire támaszkodna Eurázsia másik végén, Oroszország új, megerősített tengeralattjáró-védelmet, valamint javító- és karbantartó létesítményeket épített a Bering-szorostól délre, Vlagyivosztok közelében.

Mindezek közepette, az Oroszországgal való „határok nélküli” partnerségének további bizonyítékaként Kína is fejleszti kettős felhasználású sarkvidéki képességeit, megerősítve Oroszország azon képességét, hogy fenyegesse az Egyesült Államokat és NATO-szövetségeseit, miközben eltereli a figyelmet az Indo-csendes-óceáni térségről. Emellett növelte a Moszkvával folytatott regionális polgári és katonai együttműködését, és infrastrukturális beruházások révén összekapcsolta a sarkvidéki Selyemutat az orosz Északi-sarkvidékkel.

Voltak tervek, aztán jött Trump

Ezért, amint azt az Egyesült Államok védelmi minisztériumának 2024-es sarkvidéki stratégiája is megállapítja, a NATO sarkvidéki szövetségeseivel való együttműködés elengedhetetlen ahhoz, hogy a Nyugat felzárkózzon mind Oroszország, mind Kína jelenlétéhez a térségben. Tekintettel azonban arra, hogy az Egyesült Királyság védelmi ipari bázisa már most is nehezen tudja teljesíteni az Egyesült Államokkal és Ausztráliával szembeni AUKUS-kötelezettségeit; hogy Finnországnak és Svédországnak a balti-tengeri térség biztonságára kell összpontosítania; és hogy Izland az Egyesült Államokra támaszkodik védelmi szempontból, az egyetlen, az Északi-sarkvidékkel szomszédos NATO-szövetségesek közül jelenleg Kanada, Norvégia és Dánia osztozik jelentősen ebben a biztonsági teherben.

Nos, ezek voltak a tervek az amerikai elnökválasztás előtt. Trump viszont most asztalt borít és már egymaga óhajtja kezelni a kihívásokat – átgázolva egy régi NATO szövetségesen.