Érdekes rétege volt a néhány nap után remélhetőleg tartós tűzszünettel végződött indiai-pakisztáni összecsapásoknak a két ország légierejének harca. Olvasóink is találkozhattak a médiában olyan írásokkal, amelyek azt sugallták, a történtek a pakisztáni oldalon bevetett kínai technológia hatalmas sikerét jelentik az indiai oldal nyugati technológiája felett. Valóban így van?
Tény, a pakisztáni légierő az indiai, részben francia Rafale vadászgépekkel végrehajtott csapásai ellen többek között kínai J-10-es és JF-17-es vadászgépekkel vette fel a harcot. És mostanra az is tényként kezelhető, hogy az indiai légierő legalább egy Rafale és egy szovjet eredetű gépét (egy Szu-30-ast vagy egy MiG-29-est) kínai gépekről indított kínai – PL-15-ös – levegő-levegő rakéta lőtte le.
Ez azért is fontos, a világ összes katonai szakértője által árgus szemekkel figyelt kérdés, mivel ugyan a kínai haderő az elmúlt években hatalmas ütemben modernizálódott, és a szolgálatba állított, hazai gyártású fegyverrendszerek papíron igencsak félelmetes képességekkel bírnak, élesben ezek közül nem sokat vetettek be – különösen nem számos fegyveres konfliktusban kipróbált, elvileg kiforrott NATO-technológia ellen.
Változó idők, változó harci gépek
Ráadásul az, hogy az indiai-pakisztáni határ feletti légtérben 2025-ben kínai és francia gyártású gépek csaptak össze, nemcsak haditechnológiai, hanem geopolitikai értelemben is érdekes. Ugyanis ez mindkét ország esetében erős váltás volt a korábbiakhoz képest. A pakisztáni légierő az 1980-as évektől kezdve alapvetően amerikai technológiát használva modernizálódott: gerincét a legutóbbi évekig F-16-osok adták. India viszont hagyományosan a szovjet-orosz haditechnika egyik, ha nem a legfontosabb külföldi vásárlójának számított, légierejét is ilyen gépekre építette, sőt ezek közül néhányat saját, modernizált licensz alapján gyárt is.
Azonban az utóbbi években nagyot fordult a világ. Miután az Egyesült Államok a terrorizmus feltételezett támogatása miatt visszafogta Pakisztán katonai támogatását, az ország ezen a téren is egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait Kínával, és ennek részeként lett kínai harci gépek első külföldi vásárlója is. Ugyan Pakisztán számára a Biden-adminisztráció és az év elején a hatalomba visszatért Donald Trump vezette amerikai kormány is zöld utat kapott F-16-osainak további modernizációjára, 2024-ben Kínából érkezett a pakisztáni fegyverimport 81 százaléka. Most nagyon úgy néz ki, hogy a pakisztáni haderő jövőjét nem a nyugati, hanem a kínai fegyverek jelentik – beleértve a légierőt is.
Fotó: Wikimedia
A másik oldalon India részben az orosz fegyverfejlesztés és -gyártás nehézségei, részben pont geopolitikai megfontolásokból nyitott nyugati irányba. Miközben a 2010-es évek előtt jellemzően az indai fegyverimport bő kétharmada Oroszországból érkezett, tavalyi adatok szerint az elmúlt öt évben ez 36 százalékra csökkent (és ennek a javát is korábbi szerződések, pótalkatrészek, a saját gyártás után fizetett licenszdíjak tették ki, nem új eszközök). Cserébe a Nyugat, és elsősorban Franciaország jelent meg a színen. A most bevetett Rafalékat 2020-ban és 2022-ben vásárolta India, méghozzá a nagyon ajánlkozó Egyesült Államokat is kikosarazva. (Az indiai légierő felfegyverzésébe beszállni hatalmas üzlet: a következő, belátható időtávon belül több száz új harci gépet tervez szolgálatba állítani India – és ahogy az orosz eszközök esetén láthatjuk, magukon a gépeken túl ez hosszú évtizedekre elnyúló üzletet is jelent a konkrét gépeken túl alkatrész- és fegyverutánpótlásban, fejlesztési csomagokban, gyártási együttműködésekben.)
Beleszaladt India a késbe – és a rakétákba
Ennyit a háttérről, de akkor mi is történt a konkrét összecsapás alatt? Az új kínai technológia valóban annyival jobb volt, mint az új francia (nyugati) technológia? A helyzet azért ennél bonyolultabb.
Először is: az évtizedek óta zajló pakisztáni-indiai konfliktusnak sajátos „szabályai” vannak. Míg a vitatott hovatartozású Kasmír területe, illetve elsősorban a demarkációs vonal környéke nagyjából „szabad préda” a két haderő számára, a nukleáris fegyverekkel is rendelkező országok az eszkaláció elkerülése végett tartózkodnak attól, hogy a másik nemzetközileg elismert területén katonai célpontokra mérjenek csapást. Ezért aztán, amikor India a pakisztáni hibrid hadviselés részének tekinthető legutóbbi terrortámadásra válaszul a pakisztáni „terrorista infrastruktúra” ellen indított támadást, ezt nem úgy kezdte, ahogy egy ilyen hadműveletnél általában szokás lenne. India nem mért előkészítő csapásokat a pakisztáni légvédelemre vagy légierőre, gépeit sem küldte ellenséges légtérbe, hanem a saját területe felől indított rakétákat, robotrepülőgépeket a célpontok ellen. Az indai légierő – és ez már súlyos hiba – láthatóan nem is számított arra, hogy a pakisztániak a kilőtt fegyverek mellett az azokat kilövő, indiai területen maradt harci gépeket is támadni fogja.
Fotó: Wikimedia
Márpedig pontosan ez történt. Ráadásul a pakisztániak készültek az indiai támadásra, annak hozzávetőleges idejét, célját és jellegét is ismerték. A pakisztáni légierő gépei már a levegőben voltak, a légvédelmi és egyéb eszközök is a megfelelő helyen és időben tartózkodtak egy azonnali válaszcsapásra. Ezt valóban elsősorban kínai harci gépek hajtották végre, és minden bizonnyal a végzetes találatokat is ezekről kilőtt, szintén kínai, a nyugati elemzők által is veszélyes eszköznek tartott PL-15-ös, nagy hatótávolságú levegő-levegő rakétákkal érték el. Ezek akár 150-200 kilométeres hatótávolsággal is bírhatnak, és ezzel bizony valóban verik a legtöbb, jelenleg szolgálatban tartott nyugati légiharc-rakétát. (Erről egy korábbi cikkünkben olvashatnak bővebben.)
Csakhogy ahhoz, hogy az indiai gépeket valóban meglepjék a nagy távolságból érkező PL-15-ösök, kellett a J-10-es és a JF-17-es vadászgépek mellett egy harmadik, méghozzá nyugati gép segítsége is. A pakisztáni légierő kilenc Saab Erieye légtérfigyelő és -ellenőrző gépet használ (ilyet egyébként Ukrajna is kapott nemrég). Nagyon valószínű, hogy a kínai rakétákat ilyen gépektől kapott adatok alapján vezették célra. A PL-15 tudniillik úgy működik, hogy útjának nagy részén saját szenzorait nem használja, ezeket csak a becsapódás előtt kapcsolja be, addig viszont vagy a kilövő gép, vagy más eszközök információi alapján követi a célt.
Márpedig a JF-17-es saját radarja nem is működik ilyen távolságban, és a tény, hogy az indiai gépeket láthatóan meglepték a bejövő támadó rakéták, azt mutatja, hogy nem is J-10-esek radarjait használták. Ugyanis a harci gépek védelmét biztosító eszközök támadási kísérletként azonosítják, ha egy másik harci gép, vagy pláne egy levegő-levegő rakéta radarja fogja be őket, azonban egy légtérfigyelő gép radarját nem feltétlenül (különösen egy ilyen helyzetben, amikor nem számítottak közvetlen ellencsapásra). Egy ilyen távolságból végrehajtott támadás esetén pedig ez kulcsfontosságú, hiszen ha a gép és a pilóta érzékeli a veszélyt, légiharc viszonylatban rengeteg ideje van ellenlépéseket, például elkerülő manővereket végrehajtani, például egyszerűen megfordulni, és teljes sebességgel az ellenkező irányba haladva kikerülni a rakéta hatótávolságából.
Mi több, a kínai légierő korábban beszerzett ilyen, a Saab gépeken található Erieye radarokból, és ezeket a saját, KJ-200-as légtérfigyelő gépeire telepítette – és aztán „összelőtték” a radart a PL-15-ös rakétával, hogy a két eszköz képes legyen együttműködni.
Fotó: Wikimedia
És még egy apróság. Rafalékat a katari légierő is használ, és mivel ott nagy hiány van képzett pilótákból és kiszolgálószemélyzetből, a helyeket amerikai, francia, brit és bizony, pakisztáni pilótákkal és szakemberekkel töltik be. Egy modern harci gép talán legféltettebben őrzött titkai közé tartoznak az elektronikai eszközeinek képességei. Az e tekintetben kifejezetten erősnek tartott Rafale nem tudta kivédeni, elkerülni a kínai rakéta támadását. Hogy ebben mekkora szerepe volt annak, hogy a Katarban szolgáló pakisztáni személyzet révén Pakisztán – és talán Kína is – ismerheti ezeknek az elektronikus rendszereknek a jellemzőit és működését, az egy olyan kérdés, amivel kapcsolatban csak találgatások vannak.
Senki nem lehet nagyon büszke
E körülmények ellenére is elmondható azért, hogy külső megítélés szempontjából mindenképp a kínai haditechnika jött ki jobban ebből az ütésváltásból. Egyrészt kiderült, hogy a kínai vadászgépek és rakéták éles bevetésben, komoly ellenféllel szemben is ütőképesek. Másrészt először fordult elő a Rafalék történetében, hogy a típusból ellenséges harci cselekmények következtében veszett oda egy példány. Ez mindenképpen igen kellemetlen hír nemcsak az indai légierőnek, de a gyártó Dassault cégnek is.
Miközben a világ nagyon régen látott ütemben fegyverkezik, az orosz fegyverexport gyakorlatilag megszűnt, az amerikai pedig politikai-gazdasági szempontból vált sok helyen legalábbis kérdésessé, a cégnek különösen kellemetlen egy ilyen blama. Ha pedig egyes vevők azon is elgondolkodnak, a katari-indiai eladásokhoz hasonló biztonsági kockázatok máshol is fennállhatnak (hiszen a franciák eddig szinte korlátozások nélkül szállítottak annak, aki tudott fizetni), az még kellemetlenebb.
Ettől függetlenül maga az összecsapás kapcsán azért a pakisztáni haderő sem ünnepelhetett. Hiába tudtak előre az indiai támadásról, nem sikerült azt teljesen megakadályozni. Miután pedig India rádöbbent, hogy itt bizony visszalőnek, tehát nekik is vissza szabad lőni pakisztáni területre, több pakisztáni légibázisnak és légvédelmi rendszernek is sikerült súlyos károkat okozniuk.
Összességében tehát különösebben egyik fél sem lehet büszke a teljesítményére, ha pedig a haditechnikai „beszállítókat” nézzük, a Dassault némi aggodalommal, a kínai fegyvergyártók pedig némi büszkeséggel összegezhetik a történteket. De mindebből azért nagyon korai lenne azt a következtetést levonni, hogy a kínai légierő már utolérte a Nyugatot, vagy hogy a Rafale egy túlértékelt eszköz lenne.
(Két jó, katonai szempontú összefoglalóért kattintson ide, illetve ide!)
