Néhány héttel ezelőtt Donald Trump amerikai elnök váratlan és nagy visszhangot kapott bejelentést tett: elkezdik megépíteni az amerikai légierő első 6. generációs vadászgépét, az F-47-est. Az új gépet ráadásul nem az F-35-össel rengeteg gyártási és harci tapasztalatot is szerzett Lockheed Martin, hanem az önállóan még soha harci repülőgépet nem építő Boeing tervezi és gyártja majd – bár a cégnek természetesen minden bizonnyal lesznek beszállítói, egyes tervezési és gyártási folyamatokat pedig ki is szervezhet majd a program során.
A bejelentés után megpróbáltuk összeszedni, mit is lehet tudni az F-47-esről a kiadott, számítógéppel generált képek, illetve az elnök és más tisztviselők által elárult-elkottyantott részletek alapján – az írás az alábbi ajánlóra kattintva olvasható. E cikkben arról is írtunk, hogy a hangzatos szavak ellenére jogos kételyek merülhetnek fel azzal kapcsolatban, hogy az F-47 valóban képes lesz-e mindarra, amit most ígérnek, és ha képes is lesz, valóban ezekre a képességekre lesz-e szüksége 5-10-20 éves távlatban az amerikai légierőnek.
E kérdéseket azonban nemcsak a programot részleteiben kevéssé ismerő független szakértők, hanem olyasvalaki is felteszi, aki egészen idén január 20-áig alighanem a világon a legtöbbet tudta az amerikai légierő tervezett jövőjéről.
Frank Kendall 2021 júliusa és 2025. január 20-a – tehát a Biden-adminisztráció leköszönése – között az amerikai légierőért felelős, miniszteri rangban dolgozó kormánytisztviselő volt a Pentagonban. És még az sem mondható, hogy valamiféle politikai „ejtőernyősként” került volna e posztra, hiszen mérnöki végzettsége mellett a híres West Point katonai akadémián is tanult, szolgált katonaként is. Civilként többek között rakétavédelmi programokon is dolgozott, majd 2010-től 2017-ig, az Obama-kormány tagjaként a védelmi miniszter beszerzésekért, technológiáért és logisztikáért felelős helyettese volt.
Gyanúsan gyorsan szereztek válaszokat
„Túl gyorsan kötelezte el magát a Trump-adminisztráció az F-47-es mellett?” Ezzel a címmel jelentetett meg írást Kendall a DefenseNews portálon. Ebben a volt miniszter elmondja, hogy neki is lett volna lehetősége meghozni a döntést, hogy szerződést kössön egy gyártóval az NGAD-programról (Next Generation Air Dominance, azaz következő generációs légi dominancia), ám úgy döntött, ezt nem teszi meg az elnökválasztás előtt. Miért?
„Első pillantásra a döntés, hogy az amerikai légierő számára biztosítsuk a világ legfejlettebb ember vezette vadászgépét, nem tűnik túl nehéznek. De a Kongresszusnak e fejlett repülőgép vonzerejétől függetlenítve magát fel kell tennie néhány kemény kérdést a Trump-adminisztrációnak. Ez a megfelelő gép a védelmi stratégiánk szempontjából? Megengedhetjük magunknak? Hátrébb sorol magasabb prioritású dolgokat?
Én azért halasztottam el az NGAD-döntést, mert nem voltak meg a válaszaim ezekre a kérdésekre, amikor elhagytam a légierő minisztériumát – és nem világos, hogy a Trump-adminisztrációnak megvannak-e ezek a válaszai most”
– írja Kendall.
A volt légierő-főnök szerint az egyik alapvető kérdés, hogy szüksége van-e olyan, pilóta vezette gépre az amerikai légierőnek, amely PCA (Penetrating Counter Air, azaz ellenséges légtérben való) tevékenységre van tervezve, tehát képesnek kell lennie arra, hogy a legmodernebb ellenséges légvédelmi eszközök és repülőgépek jelenléte közben is küldetéseket hajtson végre. Kendall leszögezi, nem tudja, pontosan milyen konfliktusokkal és harci helyzetekkel számol a Trump-adminisztráció, de megkérdezi: „Ez egy józan tervezési helyzetnek tűnik olyan atomhatalmak esetében, mint Kína vagy Oroszország?” Tehát el tudjuk képzelni azt a helyzetet, amikor amerikai vadászgépek mélyen a kínai vagy orosz légtérben tevékenykednek, de közben nem tör ki a nukleáris háború?
Fotó: US Air Force
Nem lett volna megfontoltabb döntés egy jóval olcsóbb, a saját légtér védelmét célzó tervezési irányba elmenni? Vagy az F-35 nyomdokain haladva egy többcélú harci gépet fejleszteni? Esetleg elsődleges szempontként a pilóta nélküli eszközökkel való együttműködésre fókuszálni? Egy, az elnökválasztás előtt nem sokkal készült jelentés szerint 2050-re az amerikai légierőben jelentős elmozdulás várható a kifejezetten erre a célra tervezett, pilóta vezette gépek által irányított pilóta nélküli eszközök irányába, amelyek a pilótákat érintő kisebb kockázatok mellett jobb képességekkel bírhatnak. Természetesen – ahogy az F-35-ös is – az F-47-es is képes lesz együttműködni pilóta nélküli eszközökkel, ám nem erre lesz optimalizálva.
Pénz sincs rá, pedig máshova is nagyon kéne
Kendall ezután kitér arra is, hogy a légierő 2024-ben készült, 2026-ra vonatkozó első költségvetési tervezete alapján az akkor ismert számok fényében az NGAD-program egyszerűen nem fér bele a költségvetésbe, még akkor sem, ha ez valóban soha nem látott és évtizedes távlatban is releváns képességeket biztosítana. A következő öt évben a program több tízmilliárd dollárt emésztene fel, és nem világos, honnan teremti elő a kormány ezt az összeget.
Mindez azért különösen érdekes, mert ugyan néha az amerikai védelmi költségvetés kiapadhatatlan folyamnak látszik, valójában egyáltalán nem az. A rengeteg pénzhez rengeteg feladat tartozik, és egymással versengő prioritások állnak sorban a dollármilliárdokért. Kendall elmondása szerint amikor ő eljött a Pentagonból – tehát, ne feledjük, bő három hónapja –, akkor a légierőnek egy egész listája volt olyan, finanszírozás nélküli programokról, amelyeket magasabb prioritásúnak ítéltek, mint az NGAD-projektet.
E lista tetején az űrvédelmi eszközök, valamint a légibázisok védelme szerepelt. Ugyan ezek egyike sem tartozik szorosan a légierő feladatkörébe, de a teljes amerikai haderő sikere szempontjából kiemelt fontosságúak. Kendall szerint Kína „erőteljes”, űrbe telepített célzórendszerek telepítésének küszöbén áll, amely segítségével a kínai haderő képes lesz minden földi és tengeri amerikai eszközt valós időben célba venni. Közben Kína folyamatosan növeli olyan eszközeinek számát és változatosságát, amelyekkel támadást intézhet a csendes-óceáni térség amerikai bázisai ellen.
„Ezekből a bázisokból limitált számú áll rendelkezésre, nincsenek túl jól védve, és mindegyik szó szerint több száz, mindenféle típusú rakéta támadásának célpontja lehet. Új F-47-eseink – vagy éppenséggel bármilyen más, előretolt bázisokra telepített harci repülőgépeink – a földről sem fognak tudni felszállni, ha ezeket a veszélyeket nem kezeljük jelentős költségvetési pluszkiadások megítélésével”
– fogalmaz Kendall az írása végén, majd hozzáteszi, hogy a kongresszusnak világos válaszokat kell kapnia e kérdésekre, különben nem kizárható, hogy hibát követett el a Trump-adminisztráció, hogy alig néhány héttel a hivatalba lépése után elkötelezte magát az F-47-es megépítése és szolgálatba állítása mellett.
Beugratták őket?
E ponton érdemes azért visszaemlékezni az események menetére. Ugyanis Trump bejelentése nem légüres térben történt, hanem azután, hogy Kína – az elemzőket legalább ugyanannyira meglepve – gyakorlatilag nyilvánosan megreptetett nem is egy, hanem egyenesen két, minden bizonnyal 6. generációsnak szánt harcigép-prototípust is.
A kínai gépekről írt cikkünkben idéztük Kelly Griecót, az amerikai Stimson Center elemzőjét, aki igencsak különösnek találta, hogy a két gépet fényes nappal, sűrűn lakott területek felett tette közszemlére a kínai haderő, és ezzel kapcsolatban hozzátette:
„Miközben a Pentagban folyamatos viták zajlanak az NGAD jövőjéről, nehéz nem elgondolkodni azon, hogy ez nem Peking kísérlete-e arra, hogy befolyásolja ezeket a vitákat.”
Az F-47-es március végi bejelentésének fényében utólag még nehezebb nem elgondolkozni ezen. Nem a valóságtól elrugaszkodott feltételezés, hogy a kínai hírszerzés jóval többet tudott az NGAD-program állásáról, az amerikai légierő, illetve a hadiipar berkeiben zajló vitákról, fejlesztési irányokról, mint talán a Pentagonon kívül bárki. Azt is nehéz elképzelni, hogy a kínai hírszerzés ne térképezte volna fel nagyon alaposan Donald Trump személyiségét, és ne készült volna fel arra, hogy milyen „gombokat” kell megnyomni a régi-új elnöknél ahhoz, hogy bizonyos, Kína szempontjából kedvezőbb kimenetelek valószínűségét növelni tudják.
Fotó: X
Visszaemlékezhetünk például arra, hogy első elnöki ciklusa idején a hiperszonikus rakéták hadrendbe állítása kapcsán merült fel az, Putyin és Hszi Csin-ping is megelőzheti Trumpot e téren. Válaszul az elnök 2020-ban bejelentette, hogy az Egyesült Államok egy „szuper-duper rakétát fog építeni”, amely természetesen minden tekintetben jobb lesz, mint a kínai vagy orosz fegyverek.
Az F-47 bejelentésekor Trump ugyan a „szuper-duper” kifejezést nem használta, de a lényeg eléggé hasonló volt: Amerika fogja szolgálatba állítani az első 6. generációs vadászgépet, és az természetesen sokkal jobb lesz, mint a riválisoké.
Elképzelhető, hogy Kína nem egyszerűen erőfitogtatásból mutatta meg a világnak a saját 6. generációs repülőgépeinek prototípusait, hanem azért, hogy Trumpot rávegyék egy elhamarkodott döntésre? El bizony. Ha pedig felidézzük, hogy a kínai hírszerzés milyen kiterjedt és hosszú évekre előre tervező műveleteket végez szerte a világban (nem véletlenül rendeltek el például szankciókat a kémkedéssel gyanúsított Huawei ellen az Egyesült Államokban és Európában is), akkor ez nem is tűnik egy túlzottan a valóságtól elrugaszkodott hipotézisnek. Sőt, az sem, hogy a kínaiak esetleg egyáltalán nem is a saját valós 6. generációs terveiket mutatták be a J-36 és a másik gép formájában, hanem valamit, amiről azt szerették volna, ha a világ – és elsősorban az amerikaiak – elhiszik, hogy ezek képviselik a kínai légierő jövőjét.
Ha így történt, és az F-47-es valóban egy nem teljesen kidolgozott stratégiai koncepció alapján, fontosabb védelmi fejlesztésektől figyelmet és tízmilliárd dollárokat elszívó módon lesz megvalósítva, akkor ez a kínai hírszerzés történetének egyik nagy diadalaként vonulhat be a történelemkönyvekbe – ha egyszer kiderül az igazság. A Trump-adminisztráció által meghozott döntés ugyanis ténylegesen évtizedes távlatban vetheti vissza az amerikai légierő fejlesztését, és akár az amerikai légierő jelenleg még készpénznek vett fölényét is megrengetheti egyáltalán nem beláthatatlan időtávon.
A vizsgált részindexek többségében csökkentek. 
