Amikor az ukrán és az orosz légierő párbajáról beszélünk, általában a különböző repülőgéptípusok nevei merülnek fel elsődlegesen. Nem véletlen, hogy akkora visszhangot kapott az F-16-osok Ukrajnának átadása körüli hercehurca, majd a döntés, hogy számos ország ad át ezekből a harci gépekből az ukrán légierőnek.
Azonban a modern légiharcban – de tulajdonképpen az első radarok és látótávolságon túl bevethető rakéták megjelenése óta – a repülőgép csak az egyik, és nem is feltétlenül a legfontosabb eleme annak, hogy melyik fél kerül fölénybe. A radarok és egyéb szenzorok, a légvédelmi eszközök, a rakéták fejlődésével ez még inkább így van. Hiába van mondjuk egy légierőnek egy csodálatos, gyors, fordulékony, nagy hatótávolságú repülőgépe, ha annak szenzorai nem látják az ellenséges gépeket, vagy ha látják is, fegyvereivel nem tudja hatékonyan célba venni azokat. A másik oldalról nézve egy utasszállító fordulékonyságával és sebességével rendelkező gép is hatékony fegyver tud lenni, ha az ellenségnél nagyobb távolságból észleli a célpontokat és meg is tudja támadni azokat.
Ahogy az amerikai légierő egy magas rangú tisztje megfogalmazta: a levegőben aki először lő, az valószínűleg nyer.
Vagy ha nem is nyer, elkerülő manőverekre, menekülésre kényszerítheti ellenfelét, ha pedig ez sem elég, akkor neki elég ideje marad elmenekülni a hadszíntérről. Először pedig az tud lőni, aki messzebbre lát, illetve messzebbre tud lőni.
Egy esetleges légipárbaj várható kimenetelét meghatározó egyenletnek tehát kikerülhetetlen részét képezik a levegő-levegő rakéták képességei. Milyen messzire tudnak elrepülni, és milyen hatékonysággal tudják ott leküzdeni a célokat? Éljenek tehát a minél nagyobb hatótávolságú levegő-levegő rakéták?
Célok és eszközök
A dolog nem ennyire egyszerű, ugyanis a fizika nagy úr, különösen akkor, ha valamit a levegőbe akarunk emelni, és ott nagy sebességgel mozgatni. Nagyon leegyszerűsítve: minél nagyobb egy rakéta hatótávolsága, annál nagyobb és nehezebb lesz. Márpedig a méret és a súly több szempontból is korlátozó tényező. Egy 5. generációs lopakodó harci gép például csak akkora eszközöket tud magával vinni, amelyek beleférnek a géptestben található fegyveröbölbe, különben lopakodó képességei vesznek el (azaz messzebbről észreveszik és könnyebben célba veszik az ellenség eszközei). A felszállási súly is fontos korlát: ballisztikus rakéta méretű eszközöket nem fognak vadászgépek felemelni a földről. Egy nagy és nehéz rakéta pedig nem lesz túl fordulékony, ami azt jelentheti, hogy hiába repül el messzire, ott könnyen elmenekül előle egy gyors és fordulékony célpont, mondjuk egy vadászgép.
A légierők ezért aztán a különböző feladatokra különböző rakétákat használnak. A közelharcra – ami persze ebben az esetben akár tíz kilométeres távolságot is jelenthet – viszonylag kicsi, hihetetlenül fordulékony, rakétameghajtású, általában főként infravörös szenzorokkal célravezetett eszközöket használnak. Vannak aztán a nagyobb hatótávolságú rakéták, amelyek 100 kilométer körüli hatótávolsággal bírnak, általában szintén rakétahajtóművel vannak felszerelve, és saját aktív radarjuk is segíti a cél megtalálását, de a modernebb típusok folyamatosan adatkapcsolatra is képesek más, a földön, a levegőben vagy akár az űrben tartózkodó szenzorokkal is. Egyes légierőknek pedig vannak ennél is jóval nagyobb, 200 kilométeres vagy azt is meghaladó hatótávolságú rakétáik is.
Nem újdonság, hogy az elmúlt évtizedekben az amerikai légierő arra törekedett, hogy bármilyen konfliktus esetén, bármilyen ellenfelet nagyjából le tudjon radírozni az égboltról. És ehhez nagyrészt meg is voltak az eszközei: a legjobb repülőgépek, a legjobban kiképzett pilóták, a legjobb radarok és szenzorok, a legjobb adatelemző, -továbbító és –fuzionálási képességek, és a legjobb, de legalábbis az ellenfelekkel egyenértékű rakéták is.
Az utolsót kivéve a felsorolás többi eleme ma is áll. Ahogy azt az F-35 képességeit bemutató cikkünkben is írtuk, jelenleg nem nagyon van ellenfele ennek a gépnek, és nem csupán lopakodó képességei miatt. De mi a helyzet a rakétákkal? Mert hiába képes egy F-35-ös észlelni és bemérni egy ellenséges gépet olyan távolságból, hogy őt magát még ne fedezzék fel, ha nem tud a célpontra kilőni semmit, akkor ez az előny nem váltható lelőtt ellenséges gépre. Mint tudjuk, a „lopakodás” képessége nem egy abszolút valami, hanem csak csökkenti azt a távolságot, amelyen belül az ellenséges szenzorok észlelni tudják az ilyen gépeket. Ha tehát egy ötödik generációs gépnek jóval közelebb kell kerülnie egy ellenséges géphez, hogy hatékonyan támadni tudja, azzal nő saját felfedezésének, lelövésének kockázata is.
Most viszont pontosan az a helyzet, hogy az amerikai gépek egyrészt „kinőtték” saját levegő-levegő rakétáik képességeit, másrészt ezen a téren Amerika lépéshátrányba is került legfontosabb ellenfelei, sőt, saját szövetségesei mögött is.
Az orosz monstrum
Az amerikaiak jelenleg a fentebb említett közelharc céljára az AIM-9 Sidewinder rakétákat használják. Ezeket még az 1950-es évek második felében állították hadrendbe, és ugyan azóta persze sokat fejlesztettek rajtuk mostani, AIM-9X változatukig, azért már nem mai eszközök. Viszont ez nem is annyira számít, hiszen normál esetben egy F-35-öst meg se szabadna tudnia közelítenie tíz-tizenöt kilométerre semminek ellenséges szándékkal.
Ennél távolabbi célokra az 1990-es évek elejétől hadrendben álló AIM-120 AMRAAM rakéták különböző változatait használják az amerikaiak. Amikor ezek megjelentek a csatatéren, vittek is mindent, Irak vagy Szerbia felett is bemutatták például, hogy a szovjet technológia nem ellenfelük. Az AMRAAM mostani legfejlettebb változatainak maximális hatótávolsága 160 kilométer körül alakul, de gyors, fordulékony célpontokat azért ennél jóval kisebb távolságban képesek csak leküzdeni (hiszen hatótávolságuk végén már nem marad energiájuk a rakétáknak az üldözésre).
Igen ám, de ennél már az oroszok és a kínaiak is messzebb járnak, a hatótávolságot tekintve a szó szoros értelmében is. Az orosz R-77-es levegő-levegő rakéta nagyjából az AMRAAM képességeit hozza, viszont az oroszoknak van egy nagyon nagy hatótávolságú rakétájuk is, az R-37M formájában. Ez a szerkezet egy jókora, 60 kilogrammos robbanószerkezetet képes legalább két-, de egyes források szerint akár 300 kilométeres távolságba is eljuttatni, ráadásul pályájának egyes szakaszain hiperszonikus sebességgel haladva.
Ez nagyon veszélyesnek hangzik, de nem véletlen, hogy nem hallunk az R-37M-ekkel tucatszámra lelőtt ukrán harci gépekről. A rakéta hatalmas, és csak a MiG-31-es vadászgép képes hatékonyan bevetni, igaz ennek nagy repülési magassága és sebessége, illetve hatékony Zaszlon-P radarja tovább is növeli az R-37M hatékonyságát és hatótávolságát is.
Azonban méretei és „ügyetlensége” miatt az R-37M nem igazán használható vadászgépek ellen, mert ezek – ha érzékelik a veszélyt – könnyedén le tudják rázni, viszont halálos lehetne légtérellenőrző gépek, szállítógépek, levegőben utántöltő tankergépek ellen, ilyenek viszont az ukránoknak nincsenek, vagy nagyon óvatosan használják csak őket.
Keleti veszedelem
A sokáig ebben a tekintetben is szovjet, később koppintott nyugati technológiát használó kínaiak azonban mind az oroszokat, mind az amerikaiakat beelőzték ebben a tekintetben. A kínai légierőnek is megvan a maga, egyes szempontokból az AIM-9X Sidewindert is lepipáló közelharc-rakétája a Pl-10-es képében, valamint az AMRAAM-hoz hasonló tudású Pl-12-es rakétája..
A nagy dobást azonban a Pl-15-ös rakéta jelenti. Ez pulzáló sugárhajtóművel van felszerelve, a szilárd hajtóanyagú rakétahajtóműveknél nagyobb hatótávolságot és jobb manőverezhetőséget biztosítva. Hatótávolságát 200 kilométer körülire becsülik, de ennél is fontosabb, hogy mondjuk egy AIM-120D, tehát az AMRAAM legújabb változatával szemben egy 100 kilométer körülről indított „párbaj” esetén jóval több maradék energiája jutna a célpont üldözésére. A Pl-15 „tudja” a legmodernebb adatátviteli trükköket, és aktív célkereső radarral is fel van szerelve. Fontos szempont az is, hogy ugyan a rakéta négyméteres jóval hosszabb, mint egy AMRAAM rakéta, így is elfér az F-35-öshöz képest szintén nagyobb – tehát messzebbről felfedezhető – ötödik generációs lopakodó kínai vadászgép, a J-20 belsejében négy darab belőle.
Tény persze, hogy a Pl-15 az AMRAAM-mal ellentétben még soha nem látott éles bevetést, tehát valós harci képességeit nem ismerjük, de pusztán papíron nézve most az a helyzet, hogy ugyan az amerikai légierő még mindig messzebbre lát, jobban tudja azonosítani és bemérni a célpontokat, azonban közelebb, a kínai rakéták hatótávolságát figyelembe véve kényelmetlenül közelebb kellene mennie a kínai gépekhez ahhoz, hogy hatékonyan támadni tudja azokat.
És ezzel még mindig nem elégednek meg a kínaiak. Közel lehet a rendszeresítéshez a Pl-17-es rakétájuk is, ami még a Pl-15-nél is nagyobb, hosszúsága 6 méter körül lehet, hatótávolságát pedig 400 kilométer körülre saccolják a szakértők. Ezt a monstrumot már 5. generációs vadászgépek nem, csak 4. generációsok lehetnek képesek a levegőbe emelni, de hatótávolsága miatt nem is kell olyan közel merészkedni vele az ellenséges gépekhez, hanem biztonságos távolból lehet kilőni. A Pl-17-es szerepe hasonló lehet az R-37M-hez, tehát vadászgépek ellen nem annyira, viszont támogató és kiszolgáló repülőgépek ellen hatékonyan bevethető lehet, márpedig az amerikai légierő nem sokra megy levegőben utántöltés, illetve légtérfigyelő gépek nélkül.
A kínai légierő tehát ha paritásba még messze nem is került az amerikaival, azért adott esetben komolyan veszélyeztetni tudná az amerikai gépeket, és nem valószínű, hogy az amerikai légierő képes lenne egy ilyen konfliktusban a megszokott dominanciát kialakítani vele szemben. Van azonban egy egyszerre rossz, illetve jó hírünk is az amerikaiak számára. A nagyon nagy hatótávolságú levegő-levegő rakéták jelenlegi királyát ugyanis nem Amerika, de nem is Oroszország vagy Kína gyártja, hanem Európa.
Szükségből erényt kovácsolva
A több európai ország együttműködésével létrehozott Meteor rakéta a korábbiakban említett eszközöktől leginkább meghajtásában különbözik, ugyanis ramjet (magyarul torlósugár) hajtóművel van felszerelve. Ennek előnye, hogy a sima rakétahajtással ellentétben nem csak a kilövés utáni rövid időszakban képes maximális tolóerőre, és nem is csak olyan rövid szakaszokban kapcsol be, mint a kínai rakéták pulzáló hajtóműve, hanem folyamatosan működik, és a repülés utolsó szakaszában is bőven marad bevethető energiája. E megoldás további előnye például az is, hogy alacsonyabban szálló, nehezebben felfedezhető repülőgépekről is hatékonyabban bevethető, hiszen képes „önerőből” is nagy magasságba, tehát kisebb ellenállású, ritkább levegőbe emelkedni, ott tovább gyorsulni, majd onnan csapni le a célpontra.
A nagyjából 3,6 méter hosszú, 190 kilogrammos Meteor hatótávolságát 200 kilométer környékére becsülik, 50 kilométer környékéről vagy annál közelebbről kilőve viszont gyakorlatilag nincs olyan célpont, ami el tudna manőverezni előle. A ramjet hajtómű miatt ez a rakéta ugyan nem repül messzebb, mint a Pl-15-ös, de hasonló távolságból indítva jóval nagyobb valószínűséggel lehet képes találatot elérni, a különbség 100-150 kilométeres lövések esetében különösen nagy lehet.
Az európai légierők számára létkérdés volt egy ilyen rakéta kifejlesztése, mivel nagyon kevés 5. generációs géppel rendelkeznek, a brit, a francia vagy a német légierő gerincét is a jócskán „felturbózott” 4. generációs gépek, az Eurofighterek és a Rafalék jelentik, márpedig ezekkel öngyilkosság lenne manapság túl közel merészkedni az ellenséges gépekhez és földi légvédelmi rendszerekhez. Ennek megfelelően a Meteort első körben a fenti típusokkal, illetve a Gripenekkel tették kompatibilissé, de már zajlik a rakéta F-35-ösre, illetve a koreai KF-21 4,5. generációs gépre történő integrálása is.
A rossz hír tehát az, hogy még a sokszor lesajnált, alulfinanszírozott európai hadiipar is köröket vert az amerikaira levegő-levegő rakéták terén, a jó viszont az, hogy a nem túl távoli jövőben akár amerikai gépeket is fel lehet majd szerelni a jelenleg legjobb nagyon nagy hatótávolságú ilyen rakétával. Persze a gyártási kapacitások problémája nem megkerülhető, az amerikai légierő néhány darabbal nem sokra megy, ha egy Kínával való összecsapásra kéne felkészülnie.
Tervezett jövő
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért nem léptek az amerikaiak, és mit terveznek a jövőben, hogy ezt a kellemetlen helyzetet megszüntessék. A helyzet az, hogy az AMRAAM szolgálatba állítása óta több program is futott a lecserélésükre, azonban ezeket rendre elkaszálták. Amerika legalább 2014-ig, a Krím orosz megszállásáig úgy készült, hogy a belátható jövőben nem fejlett légierők, hanem kisteherautók platójáról lövöldöző felkelők ellen fog inkább harcolni, ezért a prioritási listán mindig az AMRAAM csiszolgatása került előrébb utódjának kifejlesztése helyett.
Jelenleg viszont több ilyen program is zajlik, ezek közül az AIM-260 állhat legközelebb a hadrendbe állításhoz, ezt már állítólag behatóan tesztelik is. Ez a rakéta nagy újdonságot nem fog hozni, de hatótávolsága valamelyest még a Pl-15-ét is meghaladhatja, tehát már egymagában is visszabillenthetné a mérleget Amerikai irányába. A fejlesztés elsődleges szempontjai között volt, hogy a rakéta méretei lehetővé tegyék az F-35, F-22 párosról, illetve egy valamikor majd érkező, 6. generációs lopakodó harci gépről történő bevetést, tehát az AIM-260 végre megfelelően messzire elérő fegyvert társítana az F-35-ösök egyéb kiemelkedő képességei mellé.
De két másik koncepció irányába is zajlanak fejlesztési programok az amerikai védelmi iparban. Az R-37M, illetve a Pl-17-es kategóriájában a Boeing és a Raytheon is mutatott már be koncepciót, a rajzokból, elejtett információmorzsákból arra lehet következtetni, hogy az amerikaiak egy kétfázisú rakétában gondolkoznak, a kezdősebességet feltehetően egy rakétahajtómű adná meg az eszköznek, majd ez leválna, így a cél közelében már egy kisebb, fordulékonyabb, következésképp halálosabb rakéta vadászna az ellenséges eszközre. Ezeket a rakétákat kínai és orosz társaikhoz hasonlóan nem lopakodók, hanem 4. generációs „igáslovak” emelnék a levegőbe és lőnék ki – nem véletlenül költ Amerika sok-sok pénzt az F-15-ösök legmodernebb adatátviteli technológiákkal felszerelt változatának, az F-15 EX-nek a fejlesztésére sem. Nagy kérdés persze, hogy a koncepcióból egy-két vagy inkább 5-10 éven belül lehet valóság, ez már csak azért sem mindegy, mert ami ma még kiemelkedő tudásnak számítana, az 2030 körül már egyáltalán nem biztos, hogy az lesz.
A harmadik iránya a fejlesztéseknek egy a mostani AMRAAM tudásával rendelkező, ám ahhoz képest nagyjából fele akkora eszközre irányul. A Boeing Peregrine, a Lockheed Cuda néven mutatott be ilyen koncepciót. Erre azért lehetne szüksége az amerikai légierőnek, hogy az egyre jobban elterjedő, egyre nagyobb számban a csatatéren várhatóan megjelenő drónok ellen legyen elég muníciója a tárban a harci gépeknek – hiszen egy ilyen rakétából elvben kétszer annyit tudna magával vinni egy gép – valamint a saját, kisebb méretű, tehát kevésbé terhelhető drónok számára hatékony fegyvert biztosítson.
Mindebből arra következtethetünk, hogy Amerika úgy képzeli el nagyjából a légiharc jövőjét, hogy az „első vonalban” feláldozható, de komoly képességekkel bíró drónok, a második vonalból az ellenséges szenzoroktól lopakodó képességeiknek köszönhetően elég távol, de saját fegyvereik bevetéséhez elég közel operáló vadászgépek, a harmadik vonalból pedig a 21. század frontvonalai felett már túlélésre képtelen, viszont nagy hatótávolságú, nehéz fegyverekkel telepakolt 4. generációs gépek tüzelnének mindarra, amit a szenzorok fenyegetésnek érzékelnek a légtérben.
Jelenleg azonban e képességeknek nagy része csak papíron létezik, tehát az amerikai légierő mostani formájában kénytelen lenne sokkal közelebb merészkedni egy ellenséges fenyegetéshez, mint az kényelmes lenne. Ennek pedig az F-16-osok várható ukrajnai megjelenésének szempontjából is komoly jelentősége van, de erről talán egy másik alkalommal beszélnénk részletesebben.
A cikk alapjául Perun a témával foglalkozó, szokásosan kiváló adása szolgált, amelyet itt is megnézhet:
