Első látásra az F-35-ös harci repülőgép tankönyvi példájának tűnik a túl ambiciózus, elhibázott hadiipari fejlesztéseknek. Az F-35-ös géphez vezető JSF-program (Joint Strike Fighter - Közös Csapásmérő Vadászrepülőgép) még az 1990-es évek második felében kezdődött, de a gép több százmilliárd dollár elköltése után csak a 2010-es évek második felében kezdett igazán szolgálatba állni, és tulajdonképpen még most sincs teljesen „kész”, azaz eredetileg meghatározott képességeit majd csak valamikor a jövőben, újabb sok-sok milliárd dollár elköltése, és több fejlesztési csomag után érheti el, ha eléri egyáltalán valaha.
Mind a csúszások, mind a költségek elszállása elsősorban arra vezethető vissza, hogy az amerikai haderő egy olyan gépet akart, amely egymaga képes kiváltani a légierő és a haditengerészet számos ikonikus harci gépét. A JSF-nek egyszerre kellett (volna) nyaktörő manőverekre képes vadászgépnek, a harctéren harcoló csapatokat támogató csatarepülőgépnek, illetve mélyen az ellenséges légtérben tevékenykedő, a légifölényt kivívni képes gépnek lennie. Mindezt úgy, hogy bevethető repülőgéphordozókról, képes függőlegesen fel- és leszállni, valamint minden küldetéstípushoz megfelelő fegyverzetet szállítani. És közben lopakodó technológiával is fel van szerelve.
E célok közül több is kölcsönösen kizárja egymást – például a lopakodó technológia korlátozza a szállítható fegyverzet mennyiségét, a függőleges fel- és leszállás képessége jelentősen megnehezíti mind a lopakodó technológia alkalmazását, mind azt, hogy a gép repülési tulajdonságai vetekedjenek a legjobb vadászgépekkel – és így tovább.
Az elkészült, vagy inkább elkészültnek nyilvánított gép így aztán bőven nem is tudja azt, amit vártak tőle: nem olyan félelmetes vadászgép, mint az F-14 Tomcat, nem olyan sokoldalúan és megbízhatóan bevethető, mint az F-16-os, és nem képes olyan tűzerőre, mint az A-10-es csatarepülőgép. Ráadásul különleges technológiái miatt egy-egy darab ára még mindig csillagászati, nagyjából 100 millió dollár körül van, üzemeltetése iszonyatosan drága, cserébe megbízhatósági problémái is vannak.
De akkor miért állnak most hirtelen sorba a világ légierői azért, hogy F-35-ösöket vásároljanak? Csak a legutóbbi időszakban Közép-Kelet-Európában is két ország, Románia és Csehország jelentette be, hogy vásárol a gépekből, utóbbi például történetének legnagyobb összegű hadiipari megrendelése keretében, egy 6,5 milliárd dolláros üzlet keretében cseréli le Gripenjeit 24 darab F-35-ösre. A szerződés részét képezik a különböző, a gépek által bevethető fegyverek, illetve egy cseh légibázis teljes felújítása is, hogy fogadni és karbantartani lehessen a kényes gépeket.
Generációs ugrás
A beérkező új megrendelések miatt az is kétségessé vált, hogy a gyártó Lockheed Martin egyáltalán bírni fogja-e teljesíteni az új rendeléseket, miközben korábban szinte lasszóval kellett fogni az eredeti megrendelőkön túli vásárlókat. Az F-35-ös programot hosszú évek után először nem pénznyelőként emlegetik. Szóval miért? Ha az utcán megkérdeznénk erről embereket, valószínűleg két jellemző választ kapnánk. A cinikusabbak minden bizonnyal az amerikai fegyverlobbi akár nem feltétlenül a legalitás határán innen található meggyőzési, illetve az Egyesült Államok érdekérvényesítési képességeit emlegetnék, mások pedig feltehetően azt mondanák, hogy a gépet „lopakodó” tulajdonságai emelik a konkurencia fölé.
Való igaz, hogy az F-22 után másodikként szolgálatba állított 5. generációs vadászgépként az F-35 legjobban reklámozható képessége a lopakodás. Persze ez a valóságban nem azt jelenti, amit talán sokan gondolnának, hogy az F-35 „láthatatlan” az ellenséges radarok számára. Valójában a gép különleges formája, illetve különleges anyagai nagyban csökkentik a gép – akár radarjelekkel, akár más módszerekkel, például infravörös érzékelőkkel történő – észlelhetőségét, így bizonyos körülmények között akár valóban „láthatatlanul” lehetnek képesek ellenséges légtérben tevékenykedni, de mindenképpen megnehezítik az ellenséges légvédelem és légierő dolgát.
Ez már önmagában komoly előnyt ad a gépnek. Az F-22 megjelenése után értelmetlenné váltak azok a közös hadgyakorlatok, ahol 5. és 4. generációs gépek egyszerre vettek részt, mivel a 4. generációs gépeknek egyszerűen esélyük sem volt befogni és leküzdeni az F-22-eseket és F-35-ösöket, mivel nem is „látták” azokat. (Persze más egy hadgyakorlat, és más az éles bevetés, és nem tudhatjuk, az orosz vagy éppen a kínai hadmérnökök mit találtak ki az eltelt években e fenyegetés leküzdésére.)
Az F-35 azonban nem elsősorban ettől kiemelkedő harci repülőgép. És ne legyen kétségünk, mindazok ellenére, amit a fentiekben összeszedtünk, az F-35 valóban kiemelkedő képességekkel bíró harci repülőgép. Ugyan az „5. generációs” vadászgép fogalmának nincsenek nemzetközileg elfogadott követelményei (a generációváltást a 4. generációs vadászgépekhez képest pont a lopakodó tulajdonságokkal szokás összekötni), azonban az F-35 valóban generációs ugrást képvisel még a legfejlettebb „4,5 generációs” harci gépekhez képest is, mint például a minden fejlesztési csomaggal telepakolt F-16-osok, Mirage-ok, Gripenek vagy éppen a MiG-31-es és Szu-35-ös orosz típusok.
Összeszedett információk
Ahogy azt az ukrajnai háború kapcsán már többször leírtuk, a modern csatatéren az információ megszerzése és – talán még inkább – annak feldolgozása és rendszerezése a legnagyobb kihívás. A harcteret folyamatosan pásztázzák műholdak, elektronikus megfigyelőeszközök, radarok, drónok és más eszközök, azonban ahhoz, hogy ezekből a nyers adatokból a csapatokat irányító parancsnokoknak felhasználható információk, vagy mondjuk a tüzérség számára felhasználható célkoordináták legyenek, ezeket fel kell dolgozni, és emberi agy számára is könnyen emészthető formában kell tálalni, méghozzá gyorsan.
Az F-35 pontosan a hadviselés e területén képes igazán kiemelkedőt nyújtani. A gép méreteihez képest tele van tömve különböző fejlett elektronikai eszközökkel, például radarokkal, infravörös és egyéb szenzorokkal. Egyedülállóvá az teszi az F-35-ös rendszereit, hogy ezek képesek ezeket az információkat a pilótának egy – nyilván megfelelő kiképzés után – könnyen értelmezhető, egyetlen felületről leolvasható képpé integrálni.
Az F-35-ös pilóták sisakjának legjobban reklámozható képessége, hogy lehetővé teszi a gépet vezető pilótának, hogy „átlásson” a saját gépén, azaz kamerák segítségével odavetíti a sisak kijelzőjére mondjuk a gép alatti területet, ha a pilóta lefelé néz. Közben azonban a gép teljes környezetéről, az azonosított és lehetséges célpontokról, az azonosított és lehetséges veszélyekről is folyamatosan és átláthatóan tájékoztatja a pilótát. Ez éles helyzetben a különbséget jelentheti a légiharcban aratott győzelem és vereség, illetve élet vagy halál között is.
Elképesztően jobb képet kapsz arról, hogy mi folyik a harctéren, elképesztő távolságokra, mint amit a régebbi vadászgépekben, mondjuk egy F-16-oson kaptál"
- mondja Yosef Morris leszerelt pilóta, aki harci bevetésen is vezette a típust.
Ezen kívül a „repülő számítógép” néven is emlegetett F-35 a begyűjtött adatokat képes egyrészt megosztani más eszközökkel, például vissza tudja ezeket sugározni az irányítóközpontba, vagy tovább tudja küldeni más harci gépeknek és fegyvereknek, mondjuk egy saját maga vagy egy másik harci gép által kilőtt levegő-levegő vagy levegő-föld rakétáknak, célravezetve azokat. Az adatkapcsolat a másik irányba is működhet, az F-35 fogadni is tud a bázisról érkező adatokat, hogy azokat is integrálja a pilótának prezentált képbe, tovább segítve a döntéshozatalt.
Ezért fordul elő gyakran az is, hogy az F-35-ösök más, 4. generációs típusokkal együttműködve hajtanak végre küldetéseket, ahol a „munka” látványos részét nem a legújabb és legfejlettebb gép hajtja végre, hanem a többi. Nem arról van szó, hogy az F-35 „lustálkodna” az égen, hanem arról, hogy az F-35-ös „agya” integrálja a különböző forrásokból érkező információkat, és ezután már könnyen emészthető formában továbbítja azokat a kötelék többi gépe felé. Ráadásul a gép repülési tulajdonságaival ellenben a gépen futó szoftverek azok, amelyeket folyamatosan lehet fejleszteni, és ezzel meghosszabbítani azt az időt, ameddig a repülőgép „releváns” tud maradni, azaz hatékonyan bevethető a haditechnológia folyamatos fejlődése mellett is.
Amikor tehát kisebb haderővel rendelkező országok hatalmas pénzeket költenek F-35-ösök vásárlására, akkor nem egyszerűen egy alacsony észlelhetőségű, átlagos repülési tulajdonságokkal rendelkező, sokoldalú harci repülőgépet vesznek. Hanem egy olyan eszközt, amely a többi rendszerrel való integrációja révén azoknak a képességeit is növelni tudja, ráadásul több évtizedes távlatban is.
A cél a közép-európai piac. 
