Elnökként Donald Trump megdöntötte a republikánusok hosszú ideje fennálló, a szabadkereskedelmet támogató ortodoxiáját. Azt mondja, hogy újraválasztása esetén még tovább fog eszkalálni. Mivel Trump még mindig rendkívül jól tartja magát az amerikai elnökválasztás előtt a felmérésekben, sokan joggal kíváncsiak arra, hogy egy második Trump-kormány pontosan hogyan is közelítene Kínához.
Ködös Tajvan-politika
Trump álláspontja tisztán politikai kérdésekben nem egyértelmű. Három hete leszögezte a Bloomberg-nek adott hosszú interjújában, hogy Tajvannak kellene fizetnie az amerikai védelemért, utalva arra, hogy nem hajlandó megvédeni a szigetet Kína támadásától, még akkor sem, ha korábbi és talán jövőbeli tanácsadói nagyarányú haderőfejlesztést szorgalmaznak Ázsiában. Trump Kínával kapcsolatos gazdasági megközelítése azonban sokkal kevésbé kétértelmű: a két ország stratégiai versenytársa egymásnak, és Amerikának győznie kell.
Fotó: Brendan Smialowski / AFP
Ebben az értelemben Trump és a Republikánus Párt nem sokban különbözik Biden elnöktől és a Demokrata Párttól. A Biden-Harris-kormány megtartotta a Trump által bevezetett kínai vámok nagy részét, és fokozta a csúcstechnológiai ágazatra - különösen az elektromos járművekre és akkumulátorokra - való összpontosítást, amelyet Kína uralni kezdett.
Mindkét nagy párt politikusai aggodalmuknak adnak hangot amiatt, hogy az Egyesült Államok nemzetbiztonsága veszélybe kerülhet, ha nem képes saját tiszta technológiákat gyártani, és hogy még inkább lemaradhat egy olyan iparágban, amely fontos a jövő megújuló energiaforrásokra épülő gazdasága szempontjából.
Padlógázas eszkaláció
Második elnökválasztási kampányában Trump további vámokat javasol: 10 százalékos vámot minden importra, 60 százalékos vámot minden kínai importra, és 100 százalékos vámot minden, az Egyesült Államokon kívül gyártott autóra.
Ez sok közgazdászt aggaszt, mert ezek az átfogó vámok Trump egyéb adójavaslataival együtt évi 500 milliárd dollárba kerülhetnek az amerikaiaknak, és ez a teher aránytalanul nagy terhet jelentene az alacsonyabb jövedelmű háztartásoknak, amelyek jobban függenek az olcsó importtól.
A megfigyelők azon tűnődnek, hogy az ebből eredő gazdasági ellenszél megakadályozná-e az Egyesült Államokat abban, hogy ilyen magas vámokat vessen ki, ha Trump visszatérne a Fehér Házba. A válasz valószínűleg nem. A történelem már adott példát arra, hogy az amerikai kormány miért erőltetne előre egy olyan politikai programot, amely ártana az átlagos amerikaiaknak.
A német és a japán példa
Az Egyesült Államok mindig is nagyra értékelte, hogy a technológiai élvonalban van. Az első és a második világháború után, amikor más szövetséges országok háborús jóvátételként földet és pénzt követeltek Németországtól, az Egyesült Államok arra összpontosított, hogy német szabadalmakat szerezzen az amerikai innováció fellendítése érdekében. És ez be is vált: az első világháború után a német szellemi tulajdonhoz való hozzáférés jelentősen növelte az amerikai szabadalmak számát a szerves kémia területén, ahol a németek akkoriban világelsők voltak.
Egy újabb példa erre az 1980-as évek amerikai-japán kereskedelmi háborúja volt. Akkoriban sok amerikai az amerikai gazdaságot fenyegető veszélynek tekintette Japán növekvő piaci részesedését a félvezető- és autóiparban. Az ezen áruk "dömpingje" miatti aggodalmak kezelésére az amerikai vezetők rendkívül agresszív politikát folytattak Japánnal szemben.
Először is, Jimmy Carter elnök demokrata kormánya azt kérte, hogy a japán autógyártók építsenek gyárakat az Egyesült Államokban. Ezt követően Ronald Reagan elnök republikánus kormánya 1987-ben 100 százalékos vámot vetett ki 300 millió dollár értékű japán importra.
A két kereskedelmi háború hasonló. Akkoriban, akárcsak most, az amerikai kormány Amerika gazdasági fölényének biztosítására törekedett, és ez a menetrend a politikai spektrum minden szegmensében nagy népszerűségnek örvendett, annak ellenére, hogy az amerikai fogyasztók és cégek nagy nettó veszteségeket szenvedtek el.
Az Egyesült Államok által mindkét esetben kivetett vámok megsértették az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény - és annak utódja, a Kereskedelmi Világszervezet - által meghatározott nemzetközi szabályokat. Még a Kínával szembeni közelmúltbeli politikai retorika is - amely a Tajvani-szorosban kialakuló jövőbeli katonai konfliktusra figyelmeztet - az 1980-as évek Japán elleni hecckampányt idézi – visszanyúlt egészen a második világháborúig.
De mik a különbségek?
A két eset között azonban fontos különbségek vannak. Japán az 1980-as években katonai védelmét tekintve teljes mértékben az USA-tól függött. Az amerikai politikai vezetők ezért biztosak voltak abban, hogy bármilyen nyomásgyakorlási kampány - akár ésszerű, akár nem - végül sikeres lesz. Kína esetében nincs ilyen bizonyosság.
Kína képességét, hogy reagáljon az amerikai igényekre, belpolitikai aggályai is korlátozzák. 1990-ben az egy főre jutó jövedelem Japánban és az Egyesült Államokban hasonló volt, míg a kínai egy főre jutó jövedelem az amerikai szintnek csak mintegy 17 százaléka. A pekingi kormány sokat fektetett abba, hogy a lakosságot a középosztályba emelje, és globális vezető szerepet töltsön be a csúcstechnológiai ágazatokban, ami korlátozza a mozgásterét.
A törékeny nemzetközi politikai helyzet ellenére egy dolog egyértelmű: az amerikai kormány fenntartja agresszív álláspontját Kínával szemben, amely politika, akárcsak Japán esetében az 1980-as években, kétpárti támogatással bír.
De míg Japán engedett Amerika legtöbb követelésének, Kína nem biztos, hogy hajlandó - vagy képes - ilyen engedékeny lenni.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
Becsapós kérdés. 
