Holnap lesz 100 napja, hogy Donald Trump visszatért a Fehér Házba. Ha esetleg a Tisztelt Olvasó úgy érezné, hogy ezalatt az időszak alatt annyi minden történt, mint normál esetben 10, vagy akár 50 év alatt – nos, akkor ezzel az érzéssel nincsen egyedül.

Senki sem tagadhatja, hogy Trump januárban repülőrajtot vett.

Második hivatali idejének első 100 napja az amerikai történelem legdestabilizálóbb napjai közé tartozik: a közvetlen támadások villámgyors sorozata, amely megdöbbentette ellenfeleit, globális partnereit és még sok támogatóját is.

Trump rendeletek és memorandumok sorát hozta, amelyek egész kormányzati ügynökségeket és hivatalokat tettek tönkre. Azzal fenyegetőzik, hogy erőszakkal elfoglalja Grönlandot, átveszi a Panama-csatorna feletti ellenőrzést, és annektálja Kanadát.

Ki gondolta volna, hogy az új elnök a szövetségeken keresztüli erő helyett az imperializmust fogja hirdetni? Ki gondolta volna, hogy meggyőzőbbnek találja a befolyási övezetek koncepcióját, mint a területi integritásét? De a nagy szólamok ellenére Trump diplomáciai erőfeszítéseit eddig sorozatos kudarcok jellemzik, legyen az Ukrajna, avagy Gáza.

Trump változó álláspontja a NATO-ról

Az ennek ellenkezőjét sugalló harsány retorika ellenére még nem születtek olyan döntések, amelyek arra utalnának, hogy az Egyesült Államok teljesen elhagyja európai szövetségeseit. Trump elnök második kormányának magas rangú tagjai azonban olyan bejelentéseket tettek, amelyek jelzik, hogy milyen irányt vehet az amerikai NATO-politika.

Például egy február közepén Brüsszelben tartott találkozón Pete Hegseth védelmi miniszter kijelentette, hogy „az európai biztonság megőrzése a NATO európai tagjai számára elengedhetetlenül fontos kell, hogy legyen”, mivel az Egyesült Államok az indo-csendes-óceáni térségnek ad majd prioritást. Érvelését megerősítve Hegseth világossá tette: „az Egyesült Államok elvárja európai partnereitől, hogy vállalják a hagyományos elrettentés, valamint az Európában és Európáért folytatott védelem és elrettentés nagy részét”.

Másrészt a védelmi miniszter hangsúlyozta, hogy „az Egyesült Államok továbbra is elkötelezett a NATO-szövetség és az Európával fennálló védelmi partnerség mellett”, azzal a kikötéssel, hogy az európaiaknak sokkal többet kell hozzájárulniuk a saját védelmükhöz. 

Egy április eleji brüsszeli találkozón Marco Rubio külügyminiszter az amerikai kormány nevében szintén megerősítette Amerika NATO iránti elkötelezettségét, bár ő is hangsúlyozta, hogy az európai országoknak jelentősen növelniük kell védelmi költségvetésüket.

Trump második hivatali idejének első 100 napja nem hozott jelentős változásokat Washington NATO-politikájában. A fent leírt nyilatkozatok és az ingadozó retorika azonban arra utal, hogy az USA a kilépés kísértetét stratégiaként használhatja arra, hogy a NATO-szövetségeseket arra kényszerítse: igazodjanak Trump védelmi kiadásokkal és a szövetségen belüli tehermegosztás tágabb körvonalaival kapcsolatos követeléseihez.

Trump 2.0 és Kína

Egyértelmű Trump 2.0 politikát továbbra is nehéz felismerni Kínával kapcsolatban. Trump kulcsfontosságú politikai kinevezései a kormányzati hatékonyságot támogató tanácsadókból és a hagyományos republikánus Kína-héjákból állnak. A sorozatos személyi változások – és a Kína-héják és a más prioritásokkal rendelkező tanácsadók folyamatosan változó keveréke – miatt nehéz megítélni, hogy ki irányítja a kormányzat Kína-politikáját, és hogy az milyen irányt vesz. E dinamikus helyzet ellenére Trump beiktatása óta néhány kulcsfontosságú politikai bejelentés figyelemre méltó.

Úgy tűnik, hogy a Trump-kormányzatnak az Oroszország ukrajnai háborújának megoldására tett kísérletei mögött az a sürgető szándék áll, hogy megerősítse az elrettentő erőt az Indo-csendes-óceáni térségben. 

Egy tavaly nyáron közzétett Heritage Alapítványos jelentés azóta az amerikai védelmi minisztérium gondolkodásának alapját képezi.

A jelentés szerint: „Az amerikai hadsereg már nem képes egyértelműen elrettenteni Kínát, és a harmadik világháború kockázata növekszik. Ez a jelentés új védelmi stratégiát javasol ennek megváltoztatására. E stratégia szerint az amerikai hadsereg prioritásként kezelné az amerikai haza védelmét és Kína birodalmi törekvéseinek tagadását, a legsürgősebben azzal, hogy elrettenti Pekinget Tajvan lerohanásától. Ezzel egyidejűleg Washington felhatalmazná a szövetségeseket és partnereket, hogy kritikus, de korlátozottabb amerikai támogatással vezessék az Oroszország, Irán és Észak-Korea elleni védekezést.”

Ennek az újra-pozícionálásnak az egyik lépéseként Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter március 30-án Japánba látogatott, hogy megünnepelje az amerikai-japán erők közös haderőparancsnoksággá történt felfejlesztését – amely lépés az „elrettentés helyreállítását” célozza az Indo-csendes-óceáni térségben. Április 1-jén a Kínai Népköztársaság – minden valószínűség szerint válaszul Hegseth látogatására – nagyszabású hadgyakorlatokat indított Tajvan környékén.

Trump 2.0 és a technológiai verseny

Trump néhány nappal második hivatali idejének megkezdése után aláírta a mesterséges intelligencia terén az amerikai vezető szerep előtt álló akadályok elhárításáról szóló rendeletet. Ez szándékosan lebontotta a Joe Biden által létrehozott szabályozási keretet – visszavonva a 14110-es végrehajtási rendeletét, amely a biztonságot, az etikai irányelveket és a nemzetközi együttműködést hangsúlyozta.

Az új irányelv kifejezetten elutasítja az „ideológiai korlátokat” – közvetlenül támadja a Biden-korszak prioritásait az algoritmikus méltányosság, a magánélet védelme és a biztonsági korlátok terén, amelyek inkább politikai indíttatású akadályai az innovációnak, mintsem jogos közérdekek.

A Trump-kormányzat mozgósított egy „AI cselekvési terv” munkacsoportot, amelyet a „Techno-jobboldal” szereplői uralnak, köztük a Szilícium-völgy kiválóságai, akik a minimális kormányzati beavatkozást szorgalmazzák a mesterséges intelligencia fejlesztésébe, ugyanakkor támogatják az agresszív exportellenőrzést Amerika technológiai előnyének megőrzése érdekében. A nézeteknek ez a kombinációja klasszikus dinamikát képvisel Trump koalíciójában, amely a techno-jobboldal deregulációs buzgalmát és a gazdasági nacionalistáknak az amerikai technológiai szuverenitás megerősítésére irányuló eltökéltségét ötvözi.

Trump a kutatás és a beruházások élharcosait, valamint a technológiai óriáscégek többségének vezetőit gyűjtötte össze kormányában. 

Ennek megfelelően a mesterséges intelligencia képességeket stratégiai tőkeáttételként kezeli, amelyet szelektíven kell bevetni a maximális előnyök érdekében, megvalósítva az „America First” technológiai változatát, amely még a hagyományos partnereket is legjobb esetben ügyfélnek, legrosszabb esetben pedig ellenfélnek tekinti.

A klíma támadás alatt

Messzemenő, de nem meglepő lépésként Trump hivatalba lépésének első napján aláírta azt a rendeletet, amely ismét kilépteti az Egyesült Államokat a Párizsi Megállapodásból. A döntést arra az állításra alapozta, hogy a megállapodás méltánytalan terhet ró az adófizetőkre és az amerikai gazdaságra, és tükrözi egy olyan vezető retorikáját és tetteit, aki többször is „kamunak”-nak nevezte az antropogén klímaváltozást. Az üvegházhatású gázok második legnagyobb kibocsátójának kilépése, bár várható volt, jelentős visszaesést jelent a globális éghajlatvédelmi erőfeszítések számára. Más országokat is visszatarthat a kibocsátás csökkentésétől, vagy ami még rosszabb, arra ösztönözheti őket, hogy kövessék Washington példáját.

A kivonulás részeként az Egyesült Államok megszüntette a nemzetközi éghajlat-politikai finanszírozáshoz való hozzájárulását. Sőt, Trump szintén hivatalba lépésének első napján befagyasztotta az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségén (USAID) keresztül nyújtott összes külföldi támogatást. 

Ezek a döntések az éghajlatváltozás káros hatásainak kezelésére szánt dollármilliárdok elvesztését eredményezték, beleértve az ellenálló képességbe való befektetésre, az ökoszisztémák megőrzésére vagy a megújuló energiaforrások kiépítésére szánt pénzeket az éghajlatváltozás frontvonalában lévő közösségek számára.

A Carbon Brief, az erre specializálódott brit honlap elemzése szerint a „Trump-hatás” 2030-ig négymilliárd tonna szén-dioxid-egyenértékkel növelt kibocsátáshoz vezethet. A Trump-kormányzat „fúrj, bébi, fúrj” programja – amely a fosszilis tüzelőanyagok további kitermelését szorgalmazza, miközben akadályozza a zöld technológiák elterjedését – már most is következményekkel jár az éghajlatváltozással kapcsolatos nemzeti és nemzetközi szintű fellépésre. 

A fejlesztési segélyek és a szövetségi ügynökségek agresszív csökkentése akadályozni fogja az alkalmazkodási és enyhítési célokat. Ez hatással lesz a kutatásra, az adatgyűjtésre és a tudományos cserére is. A Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatalnál (NOAA) például jelentős számú munkahelyet szüntettek meg, és a dolgozókat arra utasították, hogy szüneteltessék nemzetközi kötelezettségvállalásaikat.

(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.