Új helyzet, de kellemes
Az infláció alacsony mivolta, netán hiánya alapvetően megnyugtató érzés, biztonságot ad, hisz ki szereti az emelkedő árakat? Főleg, ha közben a bérek is szépen növekednek, ahogy ez most nálunk zajlik. Tulajdonképpen nincs ennél kellemesebb helyzet, pláne, hogy közben a gazdaság is növekszik, a költségvetés is rendben.
Szemben például a németekkel, nálunk ez viszonylag újkeletű állapot, hisz ilyen utoljára az első olajsokk előtt, az 1970-es évek elején volt, arra pedig a többség már nem emlékezhet. Utána örökké az infláció volt a mumus, ami a rendszerváltáskor kétszámjegyűvé vált, sőt 20 százalék fölé is került a 90-es évek folyamán. Nagy nehezen sikerült tőle megszabadulni, és máris az a gond, hogy megszűnt.
Az elvi félelmek
Az indoklás szerint az infláció hiánya azért gond, mert ha tovább csökken, akkor értelemszerűen negatív lesz, ami maga a defláció. Ez elvileg azért veszélyes, mert ha az árak csökkennek, akkor a fogyasztók elhalasztják vásárlásaikat abban a reményben, hogy később olcsóbban vehetnek meg egy adott árucikket, vagy szolgáltatást.
Ha jobban meggondoljuk, a valóságban ez csak akkor történik meg, ha érdemi, komolyabb árcsökkenésre számítunk. A fogyasztás lélektana ugyanis olyan, hogy ha valamit meg akarunk venni, és a pénzünk is megvan rá, akkor azt nem szívesen halogatjuk pár százalék árcsökkenés reményében. Az emberi természet olyan, hogy ha vágyik egy fogyasztási cikkre, szolgáltatásra, utazásra stb., akkor azt minél előbb akarja, nem spekulál vele. Ez a hatás csak erősebb áresésnél jelentkezik, amire utoljára időtlen időkkel ezelőtt volt csak példa.
A régi, ijesztő példa
Az a bizonyos defláció, amitől a jegybankok, döntéshozók félnek, pusztító formában az 1929-32-es válságban jelent meg. Kipukkadt egy tőzsdei lufi, eltűnt a pénz, a cégek nem jutottak likviditáshoz, embereket bocsátottak el. Így visszaesett a vásárlóerő, a fogyasztóknak nem volt mit költeni (esetenként ennivalóra sem jutott elég), az eladók engedni kezdtek az árakból, hogy vigye valaki a terméket.
Az árengedmény viszont sokszor akkora volt, hogy veszteséges lett a termelés, azt újra csökkenteni kellett, újabb munkaerő került az utcára, és a folyamat önmagát erősítve haladt tovább, ez lett a deflációs spirál. Feltételezhetjük, hogy ha akkor a mai módszerekkel fedezetlen pénzt engedtek volna rögtön a gazdaságba a jegybankok, ez megszakadt volna, és a válság sokkal szelídebben zajlik le, ahogy ez a 2008-assal is történt. A jegybankok most úgy gondolkodnak, hogy biztos, ami biztos, ezt a folyamatot meg is előzik, ezért nem szeretik a 0 inflációt, ezért tűznek ki 2 vagy 3 százalék körüli inflációs célt.
Bőven van előnye
Ha a mostani konkrét helyzetet nézzük, nálunk szó sincs komoly deflációs veszélyről, hisz a bérek dinamikusan növekednek, a foglalkoztatottság is bővül, a fogyasztás emelkedik. Tulajdonképpen bizonyos szempontból ideális helyzet: viszonylag gyors a reálbér-növekedés, anélkül, hogy akár a költségvetés, akár a kereskedelmi mérleg felborulna. Vagyis az történik, hogy a tőke arányában többet költ a munkaerőre, de miután béreink alacsonyak európai viszonylatban, erre a tőke számít és fel is van készülve.
A mostani inflációmentesség így átmenetileg legalább meggyorsítja a felzárkózást. Sokáig úgysem tart, hisz a jegybank el fogja érni az általa kívánatosnak tartott infláció visszatértét, és a bérek pedig nem fognak önmagában ettől gyorsabban nőni, tehát kisebb lesz a reálbér-növekedés üteme. Ha közben nem értékelődik le a forint, akkor nominálisan azért megmarad a magas felzárkózási ütem. A nyugat-európai és itthoni bérek különbsége ugyanis akkor is jó ütemben csökkenhet, ami egy idő után visszafoghatja a munkaerő elvándorlását.
A jeges idő ellenére is utcára mentek. 
