A pénz nem boldogít – tartja a kicsit közhelyes mondás, ám ehhez rögtön hozzá kell tenni, hogy azért sokat segíthet abban, hogy valaki boldogan éljen. Egy új kutatás más megvilágításba helyezte a kérdést.
Van ezzel kapcsolatban egy aranyszabály, amelyet általánosan elfogadnak az emberi viselkedés tanulmányozásával foglalkozó tudósok. Nevezetesen úgy vélik, létezik egy éves jövedelmi határ, amely felett a befolyó pénz már nem hoz érdemben nagyobb boldogságot. Az Egyesült Államok esetén évi 75 ezer dollár vagy az inflációval kiigazítva 100 ezer dollár ez az éves jövedelem, vagyis nagyjából 27,5-36,6 millió forint évente. Ez havonta pedig 2,2-3,05 millió forintot jelentene. Ehhez képest egyébként a magyar nettó átlagbér közel 444 ezer forint, a medián pedig 364 ezer forint volt.
Matt Killingsworth, a University of Pennsylvania Wharton School tudósa friss kutatásai alapján a CNN-ben megjelent cikk alapján vitatja a fenti a szabályt. Killingsworth szerint a jövedelmi küszöbbel kapcsolatos teória nem elvetendő, pusztán arról van szó, hogy ha valaki boldogabb akar lenni miután elérte ezt a jövedelmet, akkor mondjuk négyszerezze meg a pénzét – ha tudja –, és máris teljesülhet ez a vágya. A tudós az emberek mindennapi életéről szóló jelentős adathalmaz feldolgozása alapján jutott erre a következtetésre.
A plafon valójában a boldogság minimális feltétele
Azt a kérdést tette fel magának, hogy tényleg van-e akkora összeg, amelyet elérve az emberek olyan boldoggá válnak, hogy több pénzzel már nem tudnak még boldogabbá válni. A kutatók úgy határozzák meg a 75-100 millió dolláros határt, amelyen felül a még több jövedelem már nem hoz még több boldogságot, csakhogy ez alsó korlát. Belépési küszöb a boldogságba, ha tetszik. Ennyi az, ami minimum kell a boldogsághoz.
Fotó: Depositphotos
Killingsworth szerint azért álltak meg itt, mert egyszerűbb a boldogságot a minimális szinten „mérni”. Hasonló ez ahhoz, ahogy a demenciát lehet mérni. Meg kell adni néhány matematikai műveletet vagy felismerési feladatot. Ha a vizsgált személy ezeket nem tudja elvégezni vagy nem ismer fel egy jól ismert állatot, akkor elképzelhető, hogy demens.
Ugyanakkor ennek alapján nem lehet megkülönböztetni a hétköznapi szinten értelmes embereket és a zseniket. Ezek ugyanis egy kalapba kerülnek a demenciától mentes emberek közé.
Ellépve a hasonlattól a kérdés az, hogy a több jövedelem hogyan tudja még javítani a boldogságot? Van-e egyáltalán felső korlátja a vagyonnak, ami felett lehetetlen felfedezni a még boldogabb élet jeleit?
Nem elég gazdagnak lenni, annak is kell maradni!
Cinikusan mondva valakit boldogabbá tehet az is, hogy ahogy gazdagszik, egyre nagyobbá válik a különbség közte és a nála kevésbé tehetősek között. Ez azonban inkább egyéni értéknek látszik. Ugyanez a helyzet a kapzsisággal, azaz azzal, amikor valaki pusztán attól érzi jól magát, hogy egyre nagyobb vagyonon ül.
Ettől eltérően mindenkire igaz, akinek nő a jövedelme, a vagyona, hogy minél több pénze van, annál nagyobb a mozgástere. Például annál nagyobb kockázatot vállalva fektetheti be a pénzét, mert nem kell attól tartania, hogy ha nem jönnek be az üzleti várakozásai, akkor elveszti a vagyonát, és visszacsúszik a csak jómódúak közé vagy még rosszabbul jár. Ez egyértelműen jó érzéssel tölthet el bárkit, azaz boldogabbnak érezheti magát.
Killingsworth nem teszi le a voksát amellett, hogy konkrétan milyen tevékenységek, életmódok, hit és tudás lehetnek a boldogság kulcsai. Ezzel kapcsolatban úgy véli, „ahány ház, annyi szokás”. Más szóval ez mindenkinél máshogy alakul. Mindenkinek megvan a boldogságportfóliója. Ezért aztán nem tud általános választ adni arra a kérdésre, mi a boldogság tuti receptje.
Ez a kiskapu bezárul. 
